Első napon szokás szerint a családot vártuk. Zsófiékat, anyut, öcsémet a barátnőjével, és bátyámat.
Ez a túlélős nap, már ami az én családomat illeti.
Idén szálmimagunk főztünk-sütöttünk mindent, igen nagy sikerrel, és rettenetes fáradtságok árán.
Fénykép nem készült, túlélésre játszottunk. Újabb ajándékroham, immáron csak a gyerekeknek.
Milos megkapta a hőn áhított prüprü táót (távirányítós autót), Emma egy nagy lovat az Aranyhaj c. filmből (amit volt szerencsénk múlt héten moziban megnézni), Iván pedig egy verdás szerelős kamiont és Villám McQueent.

Öcsémék előadták a klasszikus gyerektelen párt, mindenről volt építő véleményük a gyereknevelés terén. Rögtön a megérkezésük után három perc alatt iszonyatosan felpörgették a gyerekeket, csiklandozták, szekálták őket, majd mikor a kölykök elkeztek visító pörgettyűként cikázni a házban, megjegyzéseket tettek rájuk, hogy milyen neveletlenek.
Sógornőmről most már nyíltan süt az irtózat, ahogy a gyerekekre néz, vagy egyre jobban utálja a gyerekeket (nem csak az enyémeket, hanem generál), vagy csökken az önuralma. Ki is fejtette, hogy amikor nálunk jár, mindig rájön, hogy ő soha nem akar gyereket.
Kedves, igaz? Kinek kellenek ellenségek, ha ilyen rokonai lehetnek?!
Bátyám viszont nagyon jókedvű volt, az elmúlt évek mélabúja a múlté, viccelődött, két összetett mondatot is mondott egyszerre. Hiába no, azt csiripelik, van barátnője.

Zsófiék egyre jófejebbek, sóhajtozva néztük, hogy milyen nagyok, okosak, milyen könnyű lesz az életünk, ha a kicsik ekkorák lesznek.
Nem meglepő módon sokkal normálisabb bántak a kicsikkel, mint a felnőtt tesómék. Beszéltük is, hogy jövőre át kéne szervezni a dolgot, nem érdemlik meg, hogy pont a legszarabb napon legyenek velünk, ez tök igazságtalan.
Nohát egy szó mint száz, túléltük azt a napot is.