Hét éves

Nem is tudom, mit írhatnék, mert ami eszembe jut, az olyan sok, és megfoghatatlan és leírhatatlan, hogy nem állnak össze a mondatok.

Nem tudom elhinni, hogy már hét év eltelt azóta, hogy megszületett. Mostanában sokszor eszembe jut, hogy azt mondták, lehet, hogy nem is fog tudni járni, de tanulási zavarai biztosan lesznek, ne is reménykedjek, hogy ezzel a gyerekkel minden rendben lesz.

Sokszor eszembe jut az a keserves fél év, amikor jártunk dévényezni, ő a kezelést zokogta végig, én pedig a hazautat.

Eszembe jut, a vidám kis képe kétéves korából. Az is, hogy mindig arcra esett, hogy mennyire ki voltam borulva, hogy kitörte a két első fogát háromévesen.

Az is, hogy mennyit szívtunk az ovikezdéssel, a kruppal. És az is, hogy végül milyen nagy öröm volt megtalálni a mostani ovit.

Az is eszembe jut, hogy milyen nagyon büszke voltam rá, mikor először megnyerte az oviban tornaórán az egyik versenyt. Röhögtem magamban, még hogy nem fog tudni járni?!

A lovaglás is, amiben akkora örömöt talál minden alkalommal, az edzője is rommá dícséri, olyan tehetséges. Egy kis kentaur, ő lóval együtt érzi magát egésznek, ha leszáll a lóról, panaszkodik, hogy kicsi és lassú lett megint.

Szörnyű kiállhatatlan tud lenni, máskor meg elbűvölő. Hisztis, irigy, erőszakos, szeleburdi, aztán valami történik, és olyan komoly lesz, hogy csak nézek. Ha igazán fontos, már lehet rá számítani, komolyan, kötelességtudóan megteszi, amit kérek. Látszik, hogy kezdi érteni a világot. Úgy igazán.

Igazi ember, jó- és rossztulajdonságokkal, hatalmas tehetséggel lovaglásban és rajzolásban.

Ősszel pedig iskolába megy, van rá még három hónapom, hogy megemésszem.