Az éjjel meghalt a nagypapám.
Hosszú, emberhez nem méltó szenvedés után végre örökre álomra hajthatta a fejét.
Hetek óta vártuk már a megváltást, szörnyűség volt nézni, ahogy ez a mindig energikus, életerős férfi emberi ronccsá válik.
Legutóbb, mikor lementem a gyerekekkel hozzájuk, már kórházban volt. Bementünk hozzá, és olyan boldog volt, mint egy gyerek, aki megkapta a rég áhított játékot. Emma kezét símogatta, és mindig csak azt hajtogatta, "Jaj de örülök nektek gyerekek!"
Másnap haza is engedték egy kicsit, nagy sétát tett Emmával a kertben, szedret eszegettek. Talán Emmának marad emléke róla.
Nem tudok róla többet írni, mert annyi emlék tolul fel bennem, nem tudom mind leírni.

Én arra a Papára emlékszem, aki gyerekkorom biztos menedéke volt, aki mindenkit ismert a városban, mindenki megállt vele egy szóra. "Hogy van Rudi bácsi?" -kérdezték ilyenkor, és ő csak nevetett. "Ez itt a legnagyobb unokám, a Mártinak a lánya" -ölelte át a vállam. Nagy megtiszteltetés volt az ő legnagyobb unokájának lenni. Ilyenkor éreztem én is, fontos ember vagyok.

Este mindig úgy tettem, mint aki elaludt a kanapén. Ilyenkor nagyot sóhajtva felnyalábolt, és átvitt az ágyamba. Esténként, ha átviszem az alvó gyerekeimet az ágyukba, mindig ez jut eszembe. Arra gondolok, nem csoda, hogy a gyerekek olyan gyakram álmodják, hogy repülnek.
Mert ők angyalszárnyakon érkeznek ide, és most már tudom, az öreg emberek is újra gyerekek lesznek, és angyalszárnyakon repülnek a messzeségbe.