Iván beszél!

Az első szavait úgy egy évesen mondta ki, "anya" és "kaka". Teljes egy évig meg is elégedett ennyivel. Az ember nem is gondolná, hogy ez a két szó bőven elég, hogy az ember megértesse magát a környezetével.

Majd egyik napról a másikra elkezdett folyékonyan, kerek egész, jól ragozott(!) mondatokban beszélni. Persze még nagyon kis babanyelven, de már nem csak szakavatott fül érti meg.
Az első mondata ez volt: "Én vagyok a halacska" (ez a jele az oviban).
A második: "Apa adjál uborkát!"

És innentől megállíthatatlan. Persze produkáltatni nem hagyja magát, és nem is nagyon beszél mindenkinek, legfőképp inkább csak a szűkebb családnak. De nekem egész nap hadovál. "Hol van Emma?" kérdi századszor tőlem vasárnap óta. Mindannyiszor meg is felel rá: "Emma a mamánál van".

Egész egyszerűen bámulatos amit csinál. Rajongó örömködésemet fensőbbséges félmosollyal veszi tudomásul. "Ugyan, szóra sem érdemes! -üzeni huncutul csillogó két szép szeme - Zseni vagyok, ezt eddig is tudtad, nem?"

Panaszblog!

Egy pillanat!
Azt nekem senki sem mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz. Mármint dolgozó nőnek lenni.

Ha eddig azt hittem, hogy sok a dolgom, na akkor ahhoz képest kétszer annyi.
A gyerekek folyton itthon, betegek, közben melóm van ezerrel, a ház úszik, ha nem lenne Edina, már rég Aigiász istállója lennénk (így is néha...)

Reggel legkésőbb 7-kor kelek, összekészítek mindenkit, reggeliztetek, pakolok. Egész nap ápolom a gyerekeket, ellátom őket, közben próbálok valamit kezdeni a házzal (ami egyre inkább úszik el), főzök. Délben altatok, turbó fokozaton megpróbálok dolgozni (4 órás munkát besűríteni max. kettőbe). Délután gyerekezés, szívás a házzal, egészen estig. Akkor vacsoráztatok, fürdetek, fektetek, altatok. 9 körül legkésőbb alszanak, akkor visszaülök a gép elé, és nyomom úgy tizenegy-éjfélig. Közben Jura is beesik úgy 9 tájékán (+/- 1 óra, de inkább plussz), panaszkodik, hogy rettenetesen fáradt, megy és lefekszik. Éjfél körül, mikor már lefordulok a gép mellől még elpakolok a konyhán, kiteregetek, és beájulok az alvó családom mellé.
Jura javára váljék, éjjel mindig ő kel a gyerekekhez. Mostanában már alig morog miatta...

Ami a leges-legjobban hiányzik az életemből, az az olvasás. Jó ideje heti egy könyvet olvastam, most meg hetek óta a maximum az, hogy elalvás előtt discman-en hallgatok egy kis hangoskönyvet. Az Utas és holdvilágot nyúzom régóta, de a harmadik fejezetnél tovább képtelen vagyok eljutni, mert bealszom.

Temetés rulez... :-(
Anyu tegnap felhívott, hogy nem vihetek koszorút a temetésre, mert ők már rendeltek egyet "A család" nevében. És senki más nem vihet a családból koszorút, úgy döntöttek kettesben a hugával.
Eddig végtelenül türelmesen tűrtem, hogy anyám egyszemélyes monodrámává alakítsa Papa haldoklását (saját magával a főszerepben), de ez minden határon túl megy már.
Megmondtam, hogy ezt sürgősen felejtse el, nekem szükségem van arra, hogy tegyek valamit azért, hogy elbúcsúzhassam a nagyapámtól. Szükségem van rá, hogy magam válogassam ki a virágokat a koszorújára, amit a saját kezemmel akarok a sírra tenni. Ezt a megnyugvást nem veheti el tőlem sem ő, sem más.
Este visszahívott, hogy hozhatok koszorút, de ne legyen rajta szalag. Vagy ha mégis, akkor ne legyen rajta a nevünk...

Az éjjel meghalt a nagypapám.
Hosszú, emberhez nem méltó szenvedés után végre örökre álomra hajthatta a fejét.
Hetek óta vártuk már a megváltást, szörnyűség volt nézni, ahogy ez a mindig energikus, életerős férfi emberi ronccsá válik.
Legutóbb, mikor lementem a gyerekekkel hozzájuk, már kórházban volt. Bementünk hozzá, és olyan boldog volt, mint egy gyerek, aki megkapta a rég áhított játékot. Emma kezét símogatta, és mindig csak azt hajtogatta, "Jaj de örülök nektek gyerekek!"
Másnap haza is engedték egy kicsit, nagy sétát tett Emmával a kertben, szedret eszegettek. Talán Emmának marad emléke róla.
Nem tudok róla többet írni, mert annyi emlék tolul fel bennem, nem tudom mind leírni.

Én arra a Papára emlékszem, aki gyerekkorom biztos menedéke volt, aki mindenkit ismert a városban, mindenki megállt vele egy szóra. "Hogy van Rudi bácsi?" -kérdezték ilyenkor, és ő csak nevetett. "Ez itt a legnagyobb unokám, a Mártinak a lánya" -ölelte át a vállam. Nagy megtiszteltetés volt az ő legnagyobb unokájának lenni. Ilyenkor éreztem én is, fontos ember vagyok.

Este mindig úgy tettem, mint aki elaludt a kanapén. Ilyenkor nagyot sóhajtva felnyalábolt, és átvitt az ágyamba. Esténként, ha átviszem az alvó gyerekeimet az ágyukba, mindig ez jut eszembe. Arra gondolok, nem csoda, hogy a gyerekek olyan gyakram álmodják, hogy repülnek.
Mert ők angyalszárnyakon érkeznek ide, és most már tudom, az öreg emberek is újra gyerekek lesznek, és angyalszárnyakon repülnek a messzeségbe.