Egy kellemes szombat

Ahogy Lappa igen kiválóan meglátta, éhes is vagyok. Reggel a mérleg 60,0 kg-t mutatott, ennek igen megörültem, noha tudtam, a mai nap nem a diéta jegyében fog telni. Délelőtt kettesben felkerekedtünk, és elmentünk a Várba. Eredetileg a Markó kiállításra készültünk, de az útunkba akadt a Pálinkafsztivál. Iszonyat cudar idő volt, belénk fért pár kupica pálesz, aminek mindenféle zsíros kajával ágyaztunk meg. Sült kolbász, nem sült kolbász, krumplilángos, mangalica tepertő, és még számos update százas falat csúszott le. Ezt újabb kupica pálinkával és vodkával borogattuk le. Végul az időjárás is megenyhült, mi pedig elég vidám hangulatban látogattuk meg a Nemzeti Galériát. A képek tényleg csodásak voltak. Nekem a Tóbiás és az angyal című kép tetszett nagyon, főleg mert felidézte a Londoni képtárban tett látogatást, ahol ugyanezt a történetet dolgozták fel mindenféle módon iskolas gyerekek. Egy csomó helyre elcsavarogtunk egész nap. Átbeszéltük, hogy mit is akarunk majd csinálni Los Angelesben, de főleg New Yorkban, mit kell vinni, addig mennyi teendő van. Jó kis nap volt ez, sokat nevettünk, és élveztük, hogy több mondatot is tudunk úgy váltani, hogy senki sem visít közbe.

Iván

Bár a malmok lassan őrölnek, azért sikerült végre sínre tenni Iván fejlesztését is. Már régebben kinéztem a Cseperedő Alapítványt, nagyon szimpatikus a programjuk, az autizmussal élő gyereket nem kiragadva, önmagában veszi alapul, hanem a családi környezettel együtt. Múlt héten kedden voltunk is egy első beszélgetésen, egyelőre csak mi ketten Jurával, jövő héten pedig Ivánt viszem.

Első körben egyéni foglalkozásai lesznek, de hosszú távon a csoportot céloztuk meg, hiszen úgy fogják eredményesen begyakorolni a szociális helyzeteket. Szerencsénk van, a csütörtöki aspi csoportba valószínűleg be fog illeni.

Januártól indul testvér foglalkozás is, és remélem néhanap lesz szülőcsoport is.

Nagy reményekkel indulunk neki, mert bár az iskola rengeteget javított Iván állapotán, azért vannak megoldásra váró feladatok, pl. az iskolai kiránduláson az Állatkertben megint elveszett, ami azért elég régen fordult elő, a tanító nénik még nem tudják úgy, mint mi, meg az óvónénik, hogy nagyon szemmel kell tartani.
Beszéltünk sokat az iskoláról is, és bár az év eleje elég lehangolóan indult számomra, a továbbiakban nagyon kellemes meglepetés ért a tanító nénik részéről. Nyilván saját érdekükben is, betartják az Ivánhoz adott használati utasítást. A Cseperedőnél azt az ötletet kaptam, hogy nyissak egy füzetet, amibe a menet közben felmerülő problémákat írjuk be, amit bizonyos időközönként átbeszélünk.
Pont ez a védőháló az, amire szüksége lesz ahhoz, hogy optimálisan fejlődhessen.

Tükör

Nos, tegnap mélyen magamba néztem, meg felhívtam Emesét is, aki van annyira jó barátnőm, hogy sosem kertel, és megvitattuk a kérdést. A végeredmény pedig az lett, hogy unatkozó, dugatlan, hisztis picsa lettem, aki jódolgában azt se tudja, mi baja legyen.
Szar dolog ezzel szembenézni, de mivel sem az önáltatás, sem a hosszú távon való nyavajgás nem kenyerem, ezért úgy döntöttem, a tettek mezejére lépek.
Már az elhatározástól is sokkal jobban érzem magam. Köszönöm a kommenteket, azok is nagyjából ebbe az irányba mutatnak (még ha sokkal kedvesebben is vannak megfogalmazva, mint Emese véleménye :-)

Nem túl szép gondolatok

úgy általában az életről. Eredetileg azt akartam írni, hogy a gyerekekről, meg a férjekről, de kellő önismerettel be kell lássam, én vagyok a hülye picsa.
Ettől még nem lesz jobb a helyzet, már csak azért sem, mert ilyen lelkivilággal természetesen bevonzza az ember a nagy szívásokat.
Annyira marhára elegem van az egész vándorcirkuszból, hogy ihaj. Természetesen alapból imádom a férjem, imádom a gyerekeimet, De... dömdödöm...
Halálosan idegesítenek, ha csak meghallom, hogy anyaaa, minden idegszálam felmered, és legszívesebben visítva elrohannék. Nekem ez az egész szeretés dolog nagyon nehezen megy, alapból egy sün vagyok, és ilyenkor sünebb vagyok a sünnél is. Irtózom attól is, hogy megérintsenek. Bárki... Ők is...
Ez ugyebár nem túl szép dolog egy anyától. Józanabb pillanataimban sajnálom is őket.
És persze ott van Jura is, akire a legkönnyebb haragudni, akit a legkönnyebb bántani, hiszen ő van legközelebb.  Úgy érzem mindig, mindent rosszul csinál. Na nem, mintha annnnnyira igyekezne, de valamennyire még is, de most ezt kicsit sem érzem elégnek. Kérdés az, hogy mennyit éreznék elégnek, vagy hogy elvárhatom-e tőle ezt?
Talán kicsit jobban, mint a szokásos, "no a zasszony bekattant, kicsit úgy csinálok mintha, de leginkább megpróbálom kibekkelni a zord időszakot, majd talál magának egy újabb játékot, és akkor megint nyugiba' lesz".
Időről időre visszatérő kényszerképzetem, hogy ülök itt egy hatalmas vákuumban, bedarál a napi rutin, és közben az életnek nevezett valami elhúz mellettem ezerrel. Na persze nincsenek illúzióim, józanul belegondolva remek életem van, szerető férj, nagyszerű gyerekek, mit akarhatnék, amitől jobb lenne, az emberek igen jelentős részének közel nem jut még ennyi sem. Nem tudom, nem tudom mi hiányzik. Menjek el dolgozni? Mi a francnak? Mit nyernék azzal, hogy plusz még valahol helyt kéne állnom, és az amúgy is nehezen szervezhető életem még kaotikusabbá válna. Maximum az egész napos meló után lényegesebben fáradtabban nyomhatnám le az esti rutint. Szálegymagam.
Szóval ez egy nagy csapda. Időről időre belekerülök, tapasztalatom szerint a kivárás a megfelelő stratégia, majd elmúlik. De addig nagyon szarul érzem magam a bőrömben. Jódolgomban, ugyebár...

Mihály napi vásár az oviban, ez volt a legnagyobb sláger, a kosaras körhinta. Ivánt szinte kis sem lehetett rimánkodni belőle.

Szemüveges gyönyörű kislányom

Íme az én szemüveges kislányom. Kb. 10 perce volt meg, mikor ezt fényképeztem.
Hihetetlen csoda, ahogy a gyerekek hozzáállása meg tud változni szinte egyik percről a másikra. Hónapokig titkolta, hogy nem lát jól. Amikor már mi is észrevettük, nagyon elkeseredett, hogy szemüveges lesz. Sokat sírdogált. Még a szemészeti vizsgálaton is. Ott nagy türelemmel ápolták a kis lelkét.
Próbáltam én is nagy lelki erővel átfordítani a hozzáállását.Végső fegyverként bevetettem, hogy pénteken ellóghat a suliból, akkor megyünk kiválasztani az új társát.
A pénteket már nagy izgalommal várta. Ahogy odaléptünk ahhoz a falhoz, ahol a gyerek szemüvegkeretek voltak, ő a kb. száz keret közül kihúzta ezt, hogy neki ez kell. Soha még ilyen gyorsan nem döntött. Felpróbáltattam vele még párat, de neki csak ez kellett. Ha ez, hát ez.
Kiderült, hogy még aznap kész lehet. Délután a Mihály napi vásárra már ebben ment, és szerény mosollyal fogadta a hódolók hadát. Mindenki végtelenül jófej volt, és nagy hangon lelkendezett, hogy milyen csinos benne. Persze csak az igazságot mondták :-)
Azóta ő és a szemüvege elválaszthatatlan jóbarátok, rájött, hogy az éleslátás csuda klassz dolog, élvezi a szemüveges létet.

Nem működnek

Fogyni nem fogytam, viszont le van tiltva a teszveszes és vaterás fiókom. Vagyis korlátozva van, de hogy miért, azt nem tudom. Jura mostanában garázdálkodott rajta, remélem nem cseszett el valamit nekem.
Én hónapok óta nem jártam ott...
Begyújtottam ma a cserépkályhába is, megkezdve ezzel a szezont. Tavaly nem használtuk, mivel nem lehetett teljesen elkeríteni, Milos meg még pici volt, nem akartam égési sérülésekkel is bajlódni. Mire bejön a hideg, felfűtöm a cserépkályhát is rendesen.
A telefonomon sem működik a képküldés, semmilyen formában, sem e-mailre, sem facebookra nem tudok küldeni képet. Kellett nekem okostelefon. Ezért a funkcióért vettem ilyet, és erre ez nem működik. Tudom, Mörfi, de akkor is, grrrrr...

Emmácska szemüveges lesz

Egy ideje feltűnt, hogy hunyorog, ha messzire kell nézni, és már szóltak a suliban is, hogy érdemes lenne elvinni szemészetre. Mondtam, hogy már van is időpontunk. Teljesen ki volt készülve a gondolattól is, hogy szemüveges lesz, sokat sírdogált, hogy kinevetik a suliban. Ez az egy dolog, amit biztosan állíthattam neki, hogy nem így lesz. Még vizsgálat közben is eltörött a mécses, a doki néni nagyon jófej volt, kicsit félbehagyta a vizsgálatot, és hosszasan, nagyon kedvesen beszélgetett vele. Meggyőzte, hogy most nagy divat a szeműveg, és biztosan nagyon jól fog neki állni, ráadásul mindent látni fog. Nagyon sokat voltunk ott, volt pupillatágítás is, hogy biztosan jó szemüveget kapjon. A végeredmény -2 és -1,75 lett, ami azért nem kevés. Hazafelé mekiztünk is, és megígértem neki, hogy péneken kiveszem a suliból, hogy elmehessünk szemüveget választani. Most már nagy szemüveg- választási lázban ég, bár biztos lesznek még nehéz időszakok, de talán már kezd megnyugodni. Iván szemét is megnézték, vele minden rendben.

Kedvenc vámpíros sorozataim

Nem szokásom sorozatokról írni, ha mégoly jónak tartom is őket,most mégis klaviatúrát ragadok felduzzadt mondanivalóm okán.
Nagyon hosszú lesz, csak fanatikusoknak ajánlott, az eredeti amerikai vetítések alapján naprakész spoilerekkel...

Szerettem a Lost-ot, bár ez egy vicc, de még  mindig nem láttam az utolsó évad befejező részeit.

Szeretem a True Blood-ot, az első pár évad nagyon jól sikeredett, és azt hiszem abban sokan egyet is értenek velem, hogy ennek a sorozatnak a főcímzenéje talán a legzseniálisabb ami valaha is készült sorozathoz. Másfél percben benne van az egész hangulata. Sajnálatos módon a lendület így a negyedik évadra azért kicsit alábbhagyott, és bár a könyvek alapján ezt a részt  vártam a legjobban (Eric amnéziája), valahogy mégsem sikerült ez most olyan kerekre, mint azt elvártam volna. Na és persze azt is hozzá kell tenni, hogy szerintem Jessica, mint mellékszereplő magasan viszi a pálmát úgy színészi teljesítményben, mint történetvezetésben (ő egyébként nincs benne a könyvsorozatban). Sookie annyira idegesítő, hogy legszívesebben én magam harapnám át a torkát, de sajnos ez továbbra sem történik meg senki által. Bill azért mintha kezdene kijönni a teszetosza lúzer papucs szerepéből, de csak azért, hogy átadja a helyét ebben a szerepkörben Ericnek. Annak a drága, cuki Ericnek, akit képesek voltak fél évadon keresztül trottyos kosaras gatyában, és szakadt turis izompólóban mutogatni. Egy ezer éves viking istent! Ez megbocsáthatatlan bűn. Azt is sajnálom, hogy Pam-nek, aki a könyvekben szinte Sookie barátja, a sorozatban csak egy folyamatosan visító hisztis picsa mellékszerepe jut, de elismerem, nem lehet minden tökéletes. Helyette ott van Lafayette, akit nagyon bírok, és kifejezetten örülök, hogy jó egészségben érte meg a negyedik évad végét. Remélem a jövő évadban Alcide többet lesz látható (reményeim szerint jobbára fedetlen felsőtesttel), mert magasan ő a legjobb pasi az egész sorozatban (Alcide hangja miatt a női nézőknek kötelező eredeti nyelven nézni a filmeket!).
Summa summarum, még így is erősen ajánlott sorozat, bár kissé széthullóban van, és enyhe leszálló ágat mutatott ebben az évadban, bízom benne, hogy jövőre összekapják magukat, és ez ettől a csapattól ez el is várható.

Na de ami végül is arra késztetett, hogy írjak, az egy másik vámpíros sorozat. Igen, igen a Vampire Diaries (vagy ahogy én nevezem: vámpír diaré).
Szintén könyv sorozatból indított film, de a Sookie könyvekkel ellentétben ez a könyvsorozat rettenetes, borzalmas, pocsék. Kétszer ugrottam neki az első kötetnek, de egyszerűen nem és nem bírtam magamat átrágni rajta, pedig én aztán tényleg sok szemetet elolvasok. Itt és most elnézést azoktól, akik szeretik, és simán lehet, hogy a további kötetek erős javulást mutatnak, azt hiszem én ezt már kihagyom...
Ugyanis ott a filmsorozat, amiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. (Egyébként a könyvhöz képest szinte csak a cím egyezik meg, jóformán minden mást (nagyon helyesen) átvariáltak benne).
És ez az a sorozat, amiben biztosan állíthatom, minden pasi nagyon, nagyon rendben van. Ott van ugyebár a Damont alakító Ian Sommerhalder, akibe egész egyszerűen szerelmes vagyok akiről háromgyerekes anyaként és hű feleségként csak annyit mondhatok, hogy nyammi. De a többi pasi is kivétel nélkül szuper jól néz ki, Stefan (na jó, az ő feje határeset), Alaric, Tyler, stb...
De hogy leakadjak a jópasi-témáról...
Ez az a sorozat, amit nem is tudom, miért kezdtem el nézni. Azt meg főleg nem tudom, hogy az első évad első pár része után miért nem hagytam annyiban. Valószínűleg nagyon unatkozhattam akkoriban, ugyanis az első évad első pár része meglehetősen közepes színvonalú. Lassacskán bontakozik ki a meglehetősen közhelyes tinisztori a titokzatos vámpírfiúval és a bánatos gimis lánnyal a középpontban. Valahol az évad közepe táján aztán kezdenek a szálak összekuszálódni, felberreg a motor, és pörög az utolsó rész csúcsjelenetéig. A második évad őrült magas hőfokon ég, minden sokkal jobban összezavarodik, hogy aztán a végére egy őrületes zseniális utolsó részben kulminálódon, olyan hangoverrel, hogy az ember ott üljön dobogó szívvel, és összeszorult gyomorral, és a nyári szünet három hónapjára lassú kínzásként gondoljon.
Én figyelemelterelésből újra néztem (izé néhányszor) az első évadot, és elkezdtem a másodikat, de az annyira izgalmas, hogy másodjára is tövig rágom a körmeimet. Amikor újranéztem a második évad első részét, akkor döbbentem le, hogy atyaisten, mekkora hatalmas ívet fut be az a 22 rész, honnan hova jut egy évad alatt. A női főszereplők közül magasan kiemelkedik az egyik mellékszereplő teljesítménye. Caroline egy hebrencs, butácska szöszi kislányként kezdi, akit még a saját barátnői is kihagynak egy csomó dologból, annyira hülyécske. Aztán a második évadban ("Game on!") belekerül a tűzvonalba azzal, hogy vámpír lesz belőle. Egy évad alatt felnő a feladathoz, megküzd a saját (és mások) démonaival. Bátran ki merem jelenteni, hogy az egyik legizgalmasabb karakter a sorozatban. Ráadásul Candice Accola  nagyon jó színész, kész csoda, hogy még életben van, mármint Caroline...
Múlt hét csütörtökön pedig lement a harmadik évad első része, ami annyira izgalmas, és olyan szívszorító, hogy frankón levert a víz a végére.
FIGYELEM, SPOILER KÖVETKEZIK!
Itt már nincs tinis finomkodás, az első évadban halványan érződő Twillight-os hímport is teljesen levedlette, kőkeményen nyomják a történetet, minden felfordul fenekestől, hogy egy teljesen új irányt vegyen. Elena nyavajgása kicsit uncsi, de szerencsére ott van nekünk Caroline és Tyler mellékszálként, ami szokás szerint elég izgalmasnak ígérkezik. Bonnie távol van, de szerintem senkinek sem hiányzik Jeremy-n kívül, bár ő valószínűleg elég elfoglalt lesz a halott vámpír exbarátnői szellemeivel (na jó, ez így leírva elég hülyén hangzik). Elena és Jeremy egyébként is egyedül marad, mert miután minden felnőtt rokonuk elpatkolt, még Alaric is lelécel. Na de tanár úr, remélem nem megy túl messzire, kell ide egy jóképű, bánatos Van Helsing.
Egy részen belül megtudjuk, hogy a búsképű Stefan menthetetlen és azt is, hogy mégsem. Damon pedig szokás szerint lehengerlő, bár szegénynek elég rossz napja van, mert kinyírják a kamucsaját. Hogy kicsoda? Természetesen a tesója.Csúnya, rossz Steph, köpöd ki!
Fővonalként pedig természetesen ott van Klaus ármánykodása, aki vériszamos útján még sok fejfájást fog okozni kedvenceinknek.
Mindenki beült tehát a helyére, induljon a hullámvasút...

Fogyókúra

Nem vagyok az a fogyókúrázós alkat, egyrészt mert eddig nem volt rá szükségem, másrészt mint ex-anorexiásnak, ez nekem egy kicsit más hangzású dolog.
Iván születése után volt egy kósza hónapom, mikor úgy csináltam, mintha, de egy deka sem ment le, és abbahagytam. Aztán szoptatás után simán leolvadt rólam a felesleg.
Most igaz, még szoptatok, de ez más inkább csak cumizás, az a napi két korty igazán nem mennyiség, amit Milosom kinyer.
Szóval az induló súlyom kb 65,5 kg volt, ami az én mércémmel mérve súlyosan mangalica-tartomány, és bőven meg is elégeltem az elmúlt 2,5 évben. Jól jött az októberi LA-i utazás oknak, amiért belevágjak végre a Nagy Fogyi Projektbe. A cél okt. 16-ig, 60 alá menni, végső cél 55 kg (nagyon titkos legvégső cél 50-53 kg).
Az első 2 hétben le is dobtam gyorsan 4 kg-t, és bár fel voltam készülve erre, mégis elég nehéz túltenni magam azon, hogy lassan 2 hete semmi jelentős változás nincs a súlyomban. A ruháimon sem igazán látszik még, talán nem olyan szűkek, és az övemet is eggyel beljebb tudom csatolni. Elég lehangoló az is, hogy senki sem sikít fel láttomra, hogy aztaaa, de lefogytál! Anyu szerint majd 6 kg-nál lesz ilyen, anyu szerint, aki úgy támogat, hogy grízes tésztát csinál ebédre, azzal a felkiáltással, hogy egyél belőle egy kicsit, az nem árt. Ő is fogyókúrázni kezdett, de a szokásos módszerével (na jó, ez a második tányér grízes tészta még belefér, majd nem vacsorázom). Na de piszokság is őt ezzel piszkálni, ilyen és kész...

Szóval megrendeltem az újabb heti Gastroyalos fogyi menümet, ami bár mocsok drága, elképesztően kényelmes és hatékony. A kaják 90%-ban nagyon finomak, kivéve a káposztaleveseket, mert azzal szerintem vallatni lehetne. Jelenleg itt tartok, reggeli mérés, 60,9 kg.

Iskolaügyek

Nagyon érik bennem a gondolat, hogy jövőre átviszem a srácokat egy másik iskolába. Egyre nő az elégedetlenségem ezzel a hellyel kapcsolatban, Ami előnye volt, az kiderült, hogy nem is úgy van, illetve igen rossz irányba változtak a dolgok egy év alatt.
Most persze megint rágom a kefét, hogy hova a fenébe vigyem őket. Körvonalazódni látszik a dolog, de még nagyon messze van a vége.
Ha tudtok a környéken ( kb. Vác-Gödöllő-Dunakeszi) igazán jó sulit (ez alatt haladó szellemet értek, és lehetőleg kis osztálylétszámot), feltétlenül szóljatok. Egyelőre a fóti Fáy András sulit szemeltem ki egy alaposabb utánajárásnak.

Na jó, most már aztán tényleg ezer éve nem írtam. A nyár elszállt, szerintem remekül sikerült, a vacak idő ellenére is.

Van két iskolásom, és egy 90%-ban szobatiszta gyerekem. Egyik nagyobb tesója sem szokott le ilyen korán a pelusról, igaz Iván is ilyen gyors volt. Múlt hétfőn kezdtük, és ma már tulajdonképpen csak kakibaleset van. A bölcsiből is egyre kevesebb nedves bugyit hozunk haza, itthon pedig szinte egy sincs. Nyilván én itthon jobban tudok rá figyelni.

Fogyókúrába kezdtem múlt hétfőn, már jó ideje nem vagyok kibékülve önnön mangalicaságommal, de a végső lökést az adta, hogy október közepén utazunk Los Angelesbe. Milos még mindig szopizik, de tejem már nincs, inkább csak nyunyog rajta.

65,5-ről indultam, a végső cél 55 kg, de LA-ig 60 alá akarok menni. Most 62-nél tartok.

Most, hogy beindult a suli, már valószínűleg több időm lesz írni is, és rakok fel képeket a nyárról is.

Ma lehet, hogy kijutok a Szigetre. A Sziget is, és én is eléggé megváltoztunk az elmúlt 15 évben. Íme a fényképes bizonyíték. A kép a második (Diák)Szigeten készült, ami nekem az első volt.

Tegnap megvolt a második találkozásunk a doki nénivel. Másfél órán keresztül beszélgettünk Ivánról. Végigbeszéltük az egész eddigi életét, a problémákat, a furcsaságokat.

Azt mondta, hogy ez ún. gyermekkori autizmus, csak azért nem asperger, mert azzal normál beszédfejlődés jár, neki meg az egy kicsit megkésett.

De jellemző azért rá az aspik kimagaslóan magas intelligenciája is, és végülis időben felismertük a problémát, szerinte Iván nagyon szépen fog fejlődni, ha megkapja a kellő segítséget. Ő is, és mi is.

Órákat lehet szörfözni a neten, és az autizmusra keresgélni. Az, hogy gyerekkori autizmus, kicsit csalóka, mert feltételezi, hogy kinőhető. Az autizmus nem kinőhető, de egy ilyen magasan funkcionáló autista, mint Iván, tulajdonképpen teljes értékű életet élhet, főleg ha megsegítjük a tehetsége kibontakoztatásában.

Maga a név tulajdonképpen mellékes is, hiszen az autizmus egy nagyon széles tartományt foglal magában, és Iván azért a jobbik végén van.

A legnagyobb problémát számára, és ezáltal számunkra is az okozza, hogy máshogy érzékeli a világot, mint mi. Az érzelmek számára nem értelmezhetők, sem másoké, de sokszor a sajátja sem. Azt mondják, hogy az autistáknak nincsenek érzelmeik, ez Ivánra egyáltalán nem jellemző. Vannak érzelmei, de nem érti őket, nem tudja kezelni őket. Ezért éli meg ilyen szélsőségesen mind a pozitív, mind a negatív érzelmeket (sikítva rohangászással).

Jóformán nincs empatikus képessége, nem tud belehelyezkedni más ember helyzetébe (hiszen sokszor a sajátja is zavaros számára), ezért az emberek cselekedetei számára kiszámíthatatlanok. Azt hinné az ember, hogy emiatt hajlamos lenne erőszakosságra, a furcsa az, hogy inkább áldozat lesz belőle. A felé irányuló rosszindulatot sem érzékeli, és nem is értelmezi.

Végtelenül jóindulatú, őszinte és hiszékeny kisfiú. Agresszióra kizárólag az öccse felé hajlamos, és számára nem magyarázat a "ne bántsd, mert fáj neki", ezt nem tudja értelmezni. Sokkal inkább bevált a "ne bántsd, mert ez a szabály".

Rendkívül magas intelligenciája segítségével palástolja a szociális hiányosságokat, ezért nem feltűnő mások számára, hogy valami probléma van.

Nekem az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Vagy inkább egyik szemem sír, sok meg nevet. Hogy miért sír, az nyilvánvaló. Ahogy egy szintén aspit nevelő anyukatárs fogalmazta a levelében, "a diagnózis, bár számítottam rá, sokkolt".

Örülök viszont, mert most már végre úgy érzem rátaláltunk arra az útra, amin járnunk kell. Éreztem én, hogy Iván különleges gyerek, születése óta. Küzdöttem azzal, hogy kezeljem a viselkedésbeli anomáliáit, rettenetes lelkiismeret-furdalásom volt, mert úgy éreztem, halálosan lefáraszt a nevelése.

Minden külső hatás is ezt erősítette bennem. Hiába vittem el a nevtanba, magán pszihológushoz, mindig elhajtottak, hogy túl magas az intelligenciája, hogy a mi házasságunkkal van a probléma, azt jelzi a gyerek. És noha valóban magas az intelligenciája, és igazából jót tett a házasságterápia - nekünk, a helyzet nem változott, és kezdtem a saját anyaságom kudarcának megélni az ő nevelését.

Jobb napjain borzasztó szégyenérzet járt át, hogy ez az elbűvölő, végtelenül okos kisfiú tökéletesen egészséges, velem van a baj. Amikor meg rátörtek a rohamok, akkor viszont úgy érzetem, nem bírom tovább.

Most pedig végre itt van egy ember, aki elhiszi nekem, hogy igenis ez nem normális, aki összerakja és megfogalmazza a bennem felmerülő érzéseket, aki tudja mit kell kérdezni. Aki végre nem az én hibámul rója fel a fiam viselkedését. Biztos önző dolog ez, de nagy megkönnyebbülés. Csak ettől persze semmi sem lesz jobb, és a munka nagy része még ránk vár. De most már látjuk, hogy milyen úton járunk, és hova tartunk.

Azt hiszem mostanában szinte minden posztomat azzal kezdem, hogy "régen nem írtam, de".

Tehát

régen nem írtam, de nem is nagyon jutottam gép elé, az elmúlt hetekben. Voltunk Berlinben 5 napot kettesben, ami isssssteni volt. Berlin sokkal-sokkal jobb hely, mint amire számítottam, egy nagyon kellemes, nagyon élhető város. Imádom, hogy senkinek nem lóg a fülén mobil, az emberek beszélgetnek egymással, nem az okostelefonjaikon, vagy laptopjaikon lógnak naphosszal. Azt hiszem egy kezemen meg tudom számolni, hány embert láttam telefonálni, és az még mindig több, mint amennyit számítógépezni láttam (az konkrétan nulla). Este megtelnek a sörkertek, és beszélgetnek egymással. Forgalom alig volt (legalább is a belvárosban), viszont a remekül kiépített bicikli utakon tömegek bringáznak, gyerekek, felnőttek, idősek, öltönyösök, nyári ruhások.

Bárcsak jobban érdekelne az építészet, mint amennyire (semennyire), mert akkor Berlin egy igazi csemege lenne.

A legnagyobb élményem Charlottenburg volt, az egész egyszerűen mesés... No és a kaják, jujjj. Két kilót híztam 5 nap alatt, nagyon durván finomakat ettünk.

Szóval csillagos ötös, szuper volt.

Közben a gyerekek élvezték a tábort, igaz 2.5 napig zuhogott az eső, de remek benti programokat is szerveztek nekik.

Megjöttünk szerda éjjel Londonból, és azt kell mondjam, az egész csillagos ötös volt. Az itthoni kánikula helyett szolíd tavaszi huszon-fokok voltak, Szombat-vasárnap kézenfogva-sétálós-beszélgetősen telt az idő. Vasárnap végül elmentünk Kew Gardenbe, az egész arborétumban csodálatos (talán hársfa?) illat volt, órákig lődörögtünk, vagy heverésztünk padokon, végül felültünk a kisvonatra, és remekül szórakoztunk az idegenvezetésen, megtudtunk csupa olyan fontos dolgot, mint hogy melyik fánál forgatták a Harry Potter egyik jelenetét, meg melyik a legöregebb fa, meg ilyenek. Mindez eredeti angol humorral tálalva, imádtam.

Aztán átbuszoztunk Richmondba, ahol elköltöttünk egy kellemes estebédet egy folyóparti étterem teraszán.

Hétfőn, kedden Jura dolgozott látástól mikulásig, én pedig szénné shoppingoltam magam. Rég voltam már Londonban nyáron, de mindig rájövök, hogy a nyári London nem is az igazi London, szinte elviselhetetlen a zsúfoltság, és mivel készülnek a jövő évi olimpiára, minden szét van túrva, ezért még iszonyat dugó is van.

Szerdán újabb isteni nap következett, az egyetlen kellemetlenség az volt, hogy majd' megfagytam, 16-18 fok volt, és metsző szél. Elzarándoloktunk a Nemzeti Galériába, és láttunk sok csodás festményt, közötte néhány kedvencet is.

Este repülőre csüccs, és éjjel haza. Itthon pokoli kánikula, a kb. 20 fokos különbség mellbevágó volt, csütörtökön jobbára csak szédelegtem.

Volt pár napunk elrendezni a dolgokat, lerendezni a mesterekkel amit még kellett, és kimosni mindent. Valamint pakolni a következő körre. Emma és Iván ovis táborba megy, mi ketten Jurával pedig Berlinbe.

Mivel a gardróbom szét van robbantva (csak kedden jön majd az asztalos megcsinálni a szekrényket), mindenféle kupacokból válogatom négyünknek a ruhákat. Issssteni mulatság...

Most van időm végre írni. Tegnap megérkeztünk Londonba. Magyarországon megdőlt a melegrekord, itt kellemes tavaszi napsütés, 20-22 fok van. Néha még fázom is, hát mit mondjak, nagyon jól esik.
A szálloda egy nagyon furcsa hely, egy hatalmas gyár, méretre és kinézetre az előcsarnoka olyan, mint egy kortárs múzeum. Kb mint a Tate Modern. A szoba minimál stílus, nem olyan puccos, mint az eddigiek, de lényegesen olcsóbb is, a célnak tökéletesen megfelel, kicsi, tiszta, minden van, ami kellhet. A legtutibb benne az, hogy a Marble Arch-nál van, az Oxford Street eleje.

Miután lecuccoltunk, sétáltunk egy nagyot. Tényleg nagyot, mert végül a Borough Marketen kötöttünk ki, ami egy nagy piac (na jó, oda végül taxival mentünk). A gyümölcsök, zöldségek, sajtok, valamint különleges áruk tárháza, tényleg szuper hely, nyári szombat délutánnak megfelelően szinte mozdulni sem lehetett a tömegtől.
Halálos fáradtan vonszoltuk magunkat vissza a szállodába, az Oxfordon olyan dugó volt, hogy a busz is csak araszolt.

Én este hétkor nemes egyszerűséggel elaludtam, azt se mondtam fapapucs. Most persze nem bírok aludni, várom, hogy Jura felébredjen, és nekivághassunk a napnak. Szolíd kis csavargást terveztünk mára, talán Kew Garden, de ez még nem biztos.
Képek később.

Eltűnésem oka nagyon prózai, pisilni sem nagyon van időm.

A vendégszobát szétverték hétfőn, hogy pár hét múlva mint főnixmadár a hamvaiból, gardróbszobaként éledjen fel.

Ez iszonyat mennyiségű porral, és egyéb dzsuvával jár. Fullra járatom a mosógépet, mert holnap reggel megyünk Londonba, és tiszta ruha kell oda is, meg itthon is hagyni, hogy anyunak mosnia ne kelljen, hiszen ő marad itthon a gyerekekkel. Amikor nem mosok, akkor felmosok, talán csecsemő koromban kúsztam ennyit négykézláb, mint most. Ugyanis a házat használjuk - nyilván, tehát ha délután hazajönnek a gyerekek, elfogadható állapotoknak kell uralkodnia.

Jura olyan szinten hajt bent, hogy kb két hete nem láttuk, éjjel jár haza (hajnali 1-2 körül).

Annyi könnyebbség van a dologban, hogy anyu elvitte Ivánt hétfőn magával, így csak két gyereket kell terelgetnem reggel és este. Minden szívással együtt azt kell mondjam, Iván nélkül egy pásztoridill az élet. Ilyenkor érzem azt, hogy mennyi energiát vesz el tőlem az ő nevelése. Rettenetes szomorúság ez bennem, hogy ennyire megkönnyebbülök, hogy valaki leveszi a vállamról az ő felügyeletét. Imádom minden kis porcikáját, de beleőszülök, mire felnő. London után megyünk a Bethesdába egy pszihiáter doki nénihez, akit ajánlottak. Ő úgy tudom autizmus és asperger szakértő, remélem fog tudni nekünk segíteni. Nekem az is jó, ha azt mondja, nincs a gyerekkel az ég világon semmi, én csesztem el valamit vastagon. Akkor mondja meg, mit rontottam el, és hogy hozhatom helyre...

Na nem is erre akartam kilyukadni, hanem arra, hogy holnap reggel elrepülünk Londonba, és alaposan kipihenem magam. Addig meg átrágom magam az előttem tornyosuló kásahegyen.

Milos

Úgy három hónappal a "mi ez" korszak után megérkezett a "miért" korszak...

Közös fagyi