Most, hogy így ráizgultatok a témára, be kell vallanom, nem tudom. Nincsen nálam a bölcsek köve... sajnos.
De régi, kedves barátnőm nyaggat egy ideje, hogy az
általa szerkesztett oldalra írjak egy ilyet.
Azóta hosszasan gondolkodom a dolgon, mit is lehetne írni. Jó a házasságom? Kétségtelenül. Szeretetteljes, szenvedélyes, boldog, barátságos - az idő döntő részében. De így három gyerek, tíz év együttélés (és 13 év szex) után is úgy érzem, még nagyon, nagyon az elején járunk ennek az egésznek.
Ki vagyok én, hogy kacagtatóan rövid tíz év után okoskodjak erről a témáról, ami olyan ősi, hogy egyidős az emberiséggel? De azért megpróbálom :-) Ha egy kicsit beleássuk magunkat a történelembe, kiderül, hogy a sikeres, és boldog házasság definíciója hatalmas változáson ment (és megy folyamatosan) keresztül a kezdetektől fogva.
Mostanában azt hiszem túlzott elvárások, és terhek vannak rárakva.
Ha ragaszkodunk a sikeres házasság alapkövéhez, akkor nekem két alappillér jut eszembe: jó nagy adag szerencse, és tudatosság.
Szerencse, hogy az ember azt válassza, akivel tényleg összepasszol, és nem azt, aki éppen ott van, amikor csenget a biológiai óra. Olyan embert, akivel a fő dolgokban egyezik a véleménye, szex, családfelépítés (gyereknevelés), pénz, ízlés szempontjából.
Az ellentétek vonzzák ugyan egymást, de hosszas együttélés alatt olyan rengeteg konfliktus adódhat ebből, ami jelentősen megterhel egy kapcsolatot. Hát nem sokkal egyszerűbb végigcsinálni egy lakásfelújítást úgy, hogy mind a ketten ugyanarra a csempére, festékszínre, és kanapéra bökünk rá, mintha vérre menő csata lenne minden egyes evőeszközön?
Nem sokkal egyszerűbb közösen eldönteni, hogy mennyi gyereket akarunk, és boldogan növeszteni őket?
Tehát tegyük fel, hogy megnyertük a lottó ötöst, szembejött a Nagy Ő (és tényleg ő az, nem csak mi látjuk annak, rózsaszín szemüvegen keresztül), onnantól megkezdődik a munka. Nem véletlenül használom ezt a szót, mert ez valóban az. Néha (főleg eleinte) könnyen jön, nem is érezzük annak, hiszen boldog szerelemben az ember mindent megtesz, hogy a kedvese kedvére tegyen. Aztán múlnak az évek, és az ember könnyen ellustul. Főleg ha jön egy-két gyerek is, akik elterelik a figyelmet.
Apropó gyerek. A gyerekek hatalmas terhet raknak a kapcsolatra, elvonják az erőforrásokat a szülőktől, amit egymásra kellene fordítani. Mivel én már terhes voltam Emmával, amikor összeköltöztünk, igazán sosem tapasztaltuk meg, milyen lehet igazán kettesben élni. Ezt sokszor sajnálom, de leginkább mégiscsak örülök neki, alapvetően jót tesz a mély víz, és minket átsegített az első pár éven a mindent elsöprő szerelem.
Visszatérve a tudatosságra. Én igyekszem a házasságom (és az életem) minden percét tudatosan megélni. Sosem veszem készpénznek, ami éppen van, sosem engedem magam belepunnyadni egy helyzetbe. Attól, mert gyűrű van az ujjamon, még nem ereszthetek le, hogy igen, megvan, mostantól biztosan boldog vagyok halálom napjáig, mert nekem az jár. Nem jár alanyi jogon a boldogság senkinek, aki nem tesz érte.
A boldogság fogalma is lehet megtévesztő. Jobb, ha tisztázza az ember, hogy számára mit jelent a boldogság, Általában egyébként nem azt, ami a mai fogyasztói társadalom próbál belénk nyomni. A rossz hír az, hogy az élet nem egy Harlequin regény, ahol egy Adonisz-testű királyfi üldöz álló farokkal és gyémánt nyakékkel egy életen át (jesszus, most lebuktam, számomra ez jelentené az abszolút boldogságot, de ezt már nyilvánvaló okok miatt nem fog összejönni), de nézzünk magunkba (és a tükörbe), mi sem vagyunk egy romantikus-regény hősnők.
Mindazonáltal (és bocsi a csapongásért, de sorra jutnak az eszembe a dolgok) ha mi egy nagybetűs Férfire vágyunk, akkor hagyjuk, hogy a partnerünk az legyen. Ha hiszünk abban, hogy megérdemeljük a királynői bánásmódot, akkor általában meg is kapjuk. (Cserében mi is tegyük meg ezt a kedvesünknek.) Ne kasztráljuk szegényeket azzal, hogy mindent jobban tudunk, még wc-tartályt szerelni is, meg pénzt keresni is, meg tényleg mindent. Ha papucsot csinálunk a férjünkből, akkor ne sopánkodjunk azon, hogy mekkora egy lúzer már ez a Béla, és ha már itt tartunk, jobb, ha nem vesszük gyerekszámba sem, mert könnyen azon kapjuk magunkat, hogy a szerelmünkből egy komisz gyerek lett, a szex valahol eltűnt út közben (mert egészséges férfiember azért mégsem kefél az anyjával), és kiröppen a családi fészekből.
Fontos, hogy két egyenrangú partner kapcsolata legyen ez, egyik se menjen alá a másiknak folyamatosan, mert az hosszú távon biztosan keserűséget szül.
Ne tapasszuk magunkra a gyerekeket, mert annak komoly (és nem túl jó) következményei lesznek (csak ez a téma önmagában megér egy külön posztot (könyvet). Kötelező gyereken kívüli életet élni egy házaspárnak, mert az a legnagyobb banánhéj, amin el lehet csúszni. Tartsuk fent magunkban az igényt arra, hogy kettesben is legyünk. Mindig, minden körülmények között. Bármekkora gyerek isteni jól elvan nagymamával, bébiszitterrel, szomszéd nénivel, akárkivel, aki megbízható. Ha nincs nagymama, vegyünk fel bébiszittert, ha nincs rá pénzünk, álljunk össze más anyukákkal. Valaki legyen, akire ott tudjuk hagyni a gyereket, hogy felnőtt-módra kettesben lehessünk a párunkkal, legalább havonta egyszer. Ha jó anyagi helyzetben vagyunk, menjünk el kettesben évente legalább egyszer minimum egy hosszú hétvégére. Nálunk ez inkább heti-kétheti egy randi, és ideális esetben 2-3 hosszúhétvége, és egy hosszabb (legalább egy hetes) út.
Hogy mikortól? Mindig! Emma három hetes volt, amikor egy este otthagytam anyunak egy üveg lefejt tejjel, és elmentünk egy szabadtéri koncertre a Vácrátóti Arborétumba. Most már kilenc éves, és nem látszik rajta komoly törés, amit ez okozott volna. Cserébe azt kapja, hogy nem kell megbirkóznia a szülei válásának traumájával, sokat látja a szüleit, hogy ölelik, csókolják egymást, szerelmes bohóságokat suttognak egymás fülébe.
Lát-e minket veszekedni? Ó, de még mennyit. A kapcsolatunk szenvedélyes, ezért rengeteget veszekszünk, ordibálunk egymással (én egyébként is hobbi-sárkány vagyok). Aztán kibékülünk, megbeszéljük, bocsánatot kérünk (nem mindig csak az egyikünk). Viszont soha, semmilyen körülmények között nem vágunk a másik fejéhez olyan dolgot, ami valóban megbántaná a másikat. A veszekedéseket pillanatnyi bosszúság, véleménykülönbség, másból fakadó feszültség indikálja általában, nem mélyről fakadó elégedetlenség.
Ha bármi komoly üti fel a fejét, azt igyekszem még csírájában felismerni, és kezelni. Ez leginkább egy nő dolga, a férfiak nagytöbbsége szerintem erre képtelen.
Nálunk nagyon bejön az is, hogy én mindig teljesen egyértelműen fogalmazok. Jura mindig tudja, hányadán áll velem, ha bajom van, megmondom, ha jókedvű vagyok, kimutatom, ha szükségem van valamire, nyilvánvalóvá teszem. Ez komoly biztonságérzetet nyújt neki.
A férfiak szeretik a titokzatosságot, amit egyre nehezebb fenntartani. Ott volt velem életem legrosszabb, legnyomorultabb pillanataiban,
takarított utánam hányást a terhességek alatt, látott belőlem kibújni három gyereket, és nézzünk szembe a tényekkel a gyermekágyas időszakban sincs az ember lánya a csúcson. Mégis milyen titokzatosság maradhat még itt? Elmondom. A titokzatosság nem azt jelenti, hogy napokig duzzogok valami olyasmi miatt, amit ő észre sem vett. A titokzatosság jelentheti azt is, hogy órákon keresztül kétségek között hagyom, vajon milyen bugyi van rajtam a randiruhám alatt (vagy hogy van-e rajtam bugyi egyáltalán :-)
A nők a Vénuszról jöttek, a férfiak a Marsról. Alapmű, és sok dolgot teljesen egyértelművé tesz. Én egész egyszerűen nem várok el olyan dolgot tőle, amire képtelen. Minden mást viszont igen. Cserébe megkap tőlem mindent, amit képes vagyok nyújtani. Ez mindig, minden körülmények között sikerül? Dehogy! Viszont gyakorlás kérdése, hogy egyre jobban menjen.
Van, hogy ez az egész nem megy, és a fenébe kívánom az egészet, házasságostul, férjestül, (ahhborzalom) gyerekestül? Sajnos néha előfordul. Erre az esetre vannak olyan barátnőim, akik kíméletlenül megmondják a véleményüket, és ennek segítségével rendet teszek a fejemben, amilyen gyorsan csak tudok. Nagy öröm egy ilyen mélypont után rádöbbenni, hogy milyen jó dolgom is van nekem tulajdonképpen...
Igaz-e minden, amit leírtam? Rám mindenféleképpen. Másnál működhet-e ez a dolog pont így? Semmiféleképpen. Amiket leírtam, csak rám, csak az én házasságomra igazak. Még az általánosítások is saját tapasztalatból fakadnak, semmiféleképpen nem valami Egyetemes Igazság Forrásból.
Nem voltam soha elvált asszony (bár természetesen voltak szétment kapcsolataim), és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne is legyek. És legfőképp nem akarok itt arcoskodni, de talán van egy-két elgondolkodtató tanács az írásomban, ami segít másoknak a meglévő, vagy jövendőbeli kapcsolatokat megerősíteni.
Az érdem nagy része egyébként sem az enyém, hanem Marié, az én imádnivaló terapeutámé, pótanyámé, aki hét éven keresztül verte belénk a csoporton ezeket a dolgokat. Noha a munka oroszlánrésze az enyém volt, az ő szeretetteljes és kíméletlen iránymutatása nélkül nem menne ilyen jól. Ha néhány dolgot megoszthatok az ő bölcsességéből azokkal, akik még az útjuk elején járnak, szívesen megteszem.
.JPG)
.JPG)
.JPG)
.JPG)
