Waldorf

Jó ideje szerveződik a dolog, nem nagyon akartam írni, amíg valami biztos nem lesz. Egyvalami biztos, Iván két hete waldorfos lett. Sok hezitálás előzte meg ezt a döntést, de ebből a kis időből, ami eltelt, jónak tűnik a választás.
Iván sokkal nyugodtabb délután, amikor megyek érte. Nincs hisztérikusra fáradva, nem tapad azonnal rá a gépekre, amint kilép az iskola kapuján, és ahogy hazaér. Elkezdett autókkal játszani, barkácsolni, kint játszani az udvaron. A nyaka és az arca teljesen le van barnulva mostanra, hiszen ott rengeteget vannak kint, játszanak, kirándulnak, kertészkednek. Tele van horzsolásokkal, lila foltokkal, és heti egy nadrág tuti elfogy, szó szerint leszakad róla (azóta nagytételben vásárolok a turiban).
Sokszor kapom azon, hogy dudorászik, ritmusos mondókákat, verseket motyog, miközben ugrál, koppant, toppant.
Miután három éve hallgatom a suliban, hogy milyen iszonyatosan rondán ír, dolgozik, az első dolog, amit a tanulmányával kapcsolatban hallottam az volt, hogy milyen szépen ír. Gyorsan megnéztem a füzetét, de ugyanazt az írást láttam, mint ahogy eddig írt. Na igen, ez a dolog nézőpont kérdése, kalligrafikus biztosan nem lesz.
Minden nap közli velem, hogy aznap nem tanultak semmit. Eleinte gyanakodott, hogy talán itt valami turpisság van a dologban, de mostanra elfogadta, ez egy ilyen suli.
Végre szeret iskolába járni, reggel felkelni nem nyűg többé. Meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. (A képen piros pólóban.)

Emma felvételije is folyamatban van. Mivel a veresiben nincs negyedik osztály, ezért vele a Gödöllői Waldorfot céloztuk meg. Voltunk nyílt napon, és ezt a hetet ott tölti, úgy nevezett próbahéten van. Itt huszonsokan vannak az osztályban, összeszokott csapat, nehezebb oda betörni, de Emma különleges természete azért megtette hatását, és szinte első nap megszerették. Ott van Sári és Beni is, jóbarátai, akik egyből a szárnyuk alá vették őt, és terelgetik, segítik. Reméljük, hogy felveszik, és szeptemberben már ő is waldorfosként kezdheti az életet. Hogy hogyan oldom meg a háromfelé járást, és egyeztetem össze a sulimmal, még nem tudom. De a gyerekeim jövőjét most kell megalapozni, az nem vár.

Amikor még nem tudtam, mi a tuti...

Amikor még nem tudtam, mi a tuti, amikor még igazán kicsik voltak a gyerekek, akkor azt gondoltam a nagyobb gyerekek szüleiről, hogy szegények, de rossz nekik, mert a nagy gyerekek már biztosan nem olyan cukik, és mecsoda nagy kiváltság kisbabával grasszálni, akit mindenki megcsodál és gügyög neki, az ember pedig feszít büszkén a babakocsi mellett.
Akkor még kicsi voltam, és buta, mert nem tudtam, hogy mennyivel jobb nagy gyerek szülőjének lenni, mert ki nem szarja le, hogy mit gondolnak a többi emberek rólam, meg a gyerekeimről, de hogy az az érzés, mikor beszélgetni lehet velük érdemben, szuperséges!
Elbűvölő, ahogy megértik a világot, és nem csak a maguk baba-módján, hanem amolyan tényleg igazán, a dolgok komplexitásában, ez egy egészen másfajta élmény. Nem adnám a világ minden kincséért, babás gügyögéséért sem az én szuper  nagy gyerekeimet, és nem gondolom, hogy másnak attól jobb, vagy rosszabb lenne, hogy kisebb, vagy nagyobb gyereke van.
Asszisztálni ahhoz, ahogy fejlődik a személyiségük, ahogy kibontakozik, változik a világképük, egészen elbűvölő. Sok anyát megrémít, ha a lánya elkezd kamaszodni, én viszont teljesen el vagyok varázsolva, hogy milyen csodálatos is ez a dolog, és azt hozzá kell tennem, hogy Emma nagyon "könnyű" kiskamasz, nem nagyon bosszantanak a kamaszkodásai (nem úgy az apját, ajjaj).
Most már látom, hogy minden életkornak megvannak a maga csodái, és azt úgy kell átélni abban a pillanatban, amikor jön, mert hamar elmúlik.

Szülinapos!

Öt éves lett tegnap ez a kislegény!
Hogy milyen ő? Nélküle a Nap sem süt olyan fényesen. Egyszerre elbűvölő és fárasztó. Intenzív, impulzív, csupa szív és akarat, tenni vágyás és igazságérzet. Úgy él, hogy abból bárki tanulhat, beleveti magát két nagy kanállal a sűrűjébe. A szíve hatalmas, úgy szeret, hogy a világ is megáll rácsodálkozni, és mindeközben csacsog, csacsog, csacsog.
A világ gazdagabb és fényesebb azóta, hogy ő köztünk van, cukisági faktor továbbra is az egekben.

És hogy vidámabb vizekre evezzünk...

Hatalmas esemény zajlott le ma a sajtó teljes kizárásával. De most csak itt, csak nektek: Emma egyedül buszozott haza! Tádám!
Na jó nem annyira egyedül, mert vele volt a barátnője is, vele is szállt le, de akkor is!
Megígérte, hogy felhív, ha buszon ül, de nem hívott, hívtam én. Amolyan kamaszos flegmasággal válaszolgatott izgatott kérdéseimre. "Igen anya, persze hogy felszálltam, igen -türelmes sóhajtás- jegyet is vettem. Várj, most száll le Botond, szia Botond - röhincsélés-, hogy mi? Minden rendben, most már le kell tennem, szia!"
Büszke vagyok rád! - motyogtam még a telefonba, és ennyi.
Itthon aztán szorosan megölelt, és azt suttogta, hogy azért nagyon izgult ám, én pedig átadtam  egy bátorságpróbáért járó kis mütyűrt.
Nőnek, ügyesednek! Imádom!

Aztán vannak rosszabb napok is...

Amikor keserű harag gurgulázik a torkomban, mert mindig csak várok, várok, hogy majd itthon lesz, ha itthon lesz, akkor majd mi ketten együtt kacagva, mókázva.
De ha itthon van, csak rosszabb, sokkal rosszabb, mert ugyanolyan üveges tekintettel mered a gépre, csinál valami Nagyon Fontosat, mindig vannak ezek a Nagyon Fontos dolgok, ezek a Nálam Mindig Sokkal Fontosabbak. És nem ez a bántó, hanem a saját lúzerségem, hogy ennyi rettenetesen sok év után is mindig elhiszem, mindig remélem. És az igazán rossz, hogy erre ébredek, hogy várom ezeket a csütörtököket, amikor mi ketten kacagva, mókázva együtt. De a végén csak én maradok, haraggal teli, szorító mellkassal, megint megértve, hogy Az miért sokkal fontosabb. Megint.

Én nem ilyen lovat akartam, beszorítva a szivességek tengerébe, hogy amikor kislányként házat és állatokat álmodtam, akkor az nem volt benne, hogy rajtam kívül ebbe mindenki más szarik bele, egy nagy trágyadomb az egész. A takaros kis ágyások, felsöpört porta, mindig csillogó konyhapult csak akkor olyan igazán, ha az ember maga egy lelketlen robottá válik, mert ez kiöl minden jóérzést bárkiből is. Amikor tologatom a szeméthalmokat jobbról-balra, mert kidobni valaki mindig nem engedi, mert egy emlék, egy fontos valami, akkor is, ha leesve, kosszal elhomályosodva hever a polc alatt egy éve.

Hogy csak úgy járnának egy oviba, suliba, ide a szomszédba, ahova csak úgy elsétálnak. És nincs fejlesztésre rohangászás, megoldás, hogy akkor ki mikor kit honnan hova vigyen, hogy reggel is és délután is másfél órákat ülök a kocsiban egy átlagos napon. Hogy aztán mindig az a vége, hogy valahogy rászorulunk anyura, aki kaján kárörömmel "tesz szivességet", hiszen ilyen egy Lelkes Nagymama, lám, lám, nem tudunk nélküle élni, és akkor hallgathatom, hogy már megint véres a szeme, hogy milyen a széklete, mert ő velem is akar lenni, a kislányával, és beszélgessünk. A hideg ráz a gondolatra is. Ha csak meglátom, rosszul vagyok, ha soha többet nem látnám, akkor az is kevés lenne.

Mindig mindenki tőlem akar valamit, tőlem reméli a megoldást, a megváltást, "nem láttad a szemüvegem?"
Meg tudnék fulladni, vagy bárcsak szarhatnék én is bele, hogy ha végre engem sem érdekelnének a pormacskák, ruhakupacok, szétszórt papírok és újságok, ha lenne valaki, akire én is rányomhatnám ezt az egészet, hogy végső soron az ő dolga, nem az enyém, mert itt vannak ezek a Nagyon Fontos Dolgok, amik elsőbbséget élveznek.
Csak mindig rajtam van számonkérve, a meg nem írt lecke (ne írjátok, hogy miért, mindig én kapok lebaszást a suliban, Jura ha nagy ritkán odavetődik, akkor sem neki mondják, soha. Mindig csak nekem), a be nem vitt pizsama, wc papír guriga, kicsi vattadarab, kiváltott gyógyszer, a rossz álom, az egészséges uzsonna, a tartalmas játékidő.
A reggeli rohanásban, én vagyok a fősárkány, én, akinek nem kell sehova sem mennie, időben odaérnie, én ráérnék hétkor felkelni, megkávézni szép nyugodtan pizsamában. Mégis az én órám csörög hatkor, hogy legyen fél órám mindenkit kirugdosni az ágyból (igen, legnehezebben Jura kel, sokkal később, mint kéne, hogy aztán egy fél órát még ücsörögjön a wc-n, mert az is egy Nagyon Fontos Dolog). Aztán gyorsan gyorsan, ruha, táska, napi vinnivaló ezek-azok, legyen reggeli is, férjen bele, mint egy őrmester pattogtatom az ostort, hogy ők elérjék időben a vonatot, becsengetést. Mire kilencre hazaesek, már halálosan kimerült vagyok.
Kipróbáltam, milyen az, amikor nem csinálom. Vonat lekésve, suliból, oviból elkésve, én pedig lebaszva, hogy a gyereknek ekkorra-akkorra be kéne érnie. Mindig csak én, mert nekem kell elérni, hogy ők megcsinálják időre, ha nem sikerül, az az én kudarcom.

Egyre rosszabbul viselem, várom már a sulit, hogy végre kiszabadulhassak ebből a tébolyból, ebből a lelketlen sivárságból, ahol körülvesznek a kásahegyek, ahol sosincs vége az agyrohasztó robotnak, nincs sikerélmény, csak a fásult, ájult fáradtság este az ágyban.

Egyéb kalandok

Azt gondoltam, hogy mostanában semmi említésreméltó nem történik velünk, és ami mégis, az egyáltalán nem vicces. Ez a mostani sem.
Tegnap reggel megpróbáltam alagutat vájni az útmenti töltésbe, hátha kihozzák idáig a négyes metrót. Kiderült, hogy a kocsi nem fúrópajzs, nem túl hatékony ebből a szempontból. De azért ahhoz mégis mekkora mázli kell már, hogy az utánunk jövő kocsi egy autómentő tréler legyen?! Kitolt az a drága ember a sárból, és többen is megálltak segíteni. Az eredmény két hisztérikusra rémült gyerek, és egy megrándult váll (részemről). A kocsinak annyi baja lett, hogy újra kellett centíroztatni a gumijait, és ráfért egy alapos mosás, mert úgy nézett ki, mintha Somogybabodról jönnék egy extrém offroad buliból. Az őrangyalaim aznap is túlóráztak. Bár Jura szerint nem túlóráztak, munkaidőben történt az eset.
Délután suliba menet megtekintettem a helyszínt, és azt kellett látnom, hogy az útszakasz egyetlen olyan pontját választottam, ahol ép kocsival megúszhattuk, előtte, utána, szemben, mindenhol fák, árok. Azon a pár méteren ember magas, puha erdei földből álló töltés.
Mondjuk amikor végül hatalmas döccenéssel megálltunk, megbillent a kocsi, akkor átfutott az agyamon, hogy ha felborulunk, akkor megszívtuk. Nem borultunk.
Aznap megfogadtuk a gyerekekkel, hogy ha öt fok alatt van a reggeli hőmérséklet, inkább körbemegyünk a biztonságosabb úton.

Patkánykalandok

Csütörtökön megműtötték szegény kis jószágot. Kapott icipici altatómaszkot, és háromnegyed órán át fejtették ki belőle a rákos burjánzást, aki addigra már majdnem akkora volt, mint maga az egész patkány. Hatalmas vágás van rajta, ezen a képen még csak ébredezik.

Ezután szereltünk szegényre gallért, amit petpalackból barkácsoltunk, mert ilyen kicsit nem gyártanak. Úúúúútálta.... Csipesszel etettük szegényt.

Mostanra leszedte a gallért, de nem bántja a varratokat, eszik-iszik, igen jókedvű. Várjuk a szövettan eredményét, bár a doki szerint jóformán nincs esély arra, hogy ez jóindulatú, annyit fogunk csak megtudni belőle, hogy valószínűsíthetőleg milyen gyorsan fog kiújulni.
Kontrollon az első adandó alkalommal felsprintelt a nyaramba, onnan leset bizalmatlan tekintettel a dokira, és közben a fülembe dünnyögött, mintha azt mondaná: "te, gyanús nekem ez a nő, szerintem lépjünk le innen".
Leléptünk. Hétfőn varratszedés.

Zajló hétköznapok

Ivánon és Emmán a végkimerülés jelei mutatkoztak már a múlt héten, így Ivánnak megszavaztunk egy pár napot itthon a héten, és Emma is bekruppolt, hogy teljes legyen a kép. Rendesek, mert nekem most holtidőszakom van, a vizsgákat kipihentem, de még nem indult be a második félév. Amióta ilyen nagyok, imádom, ha itthon vannak velem. Olyan kis békés a ház, motoszkálnak, elfoglalják magukat, leülünk egy-egy társasra, nincs rohanás, szenvedés, hajcsárkodás. Csak az a főzés ne lenne, jaj azt tudnám feledni...
Az állatok is alkottak, már éppen begyógyult Silky szeme fölött a seb (na ezt még nem is meséltem), már éppen elkezdtek tojni a tyúkok (beígértem nekik a nagykést, ha nem kapják össze magukat), mire észrevettük, hogy Ferb lábán egy óriási duzzanat van. De harmad akkora kb, mint az egész patkány. Jura el is vitte állatorvoshoz (váltott lovakkal szórakoztatjuk őket, szerintem egyszerűbb lenne általányt fizetnünk nekik), kiderült, hogy valami ronda daganat. Elbódították, leborotválták, megultrahangozták. El tudtok képzelni egy patkány méretű altatómaszkot? :)
Csütörtökön műtik. Mivel a patkányok nagyjából két évig élnek a fiúk meg másfél évesek, hát nem mai csirkék. De szeretnénk, ha az a hátralevő fél év betegségmentesen telne.
Nos ilyen kis unalmasan telnek a napok a Bárkán...

Az egészséges újszülött

A minap látogatóban voltam a barátnőmnél, akinek két ünnep között született a csodaszép kicsi  lánya. A négyhetes kis csöppség pontosan úgy működik, ahogy a fejlődéstan nagykönyvben meg van írva. Hosszasan nézett engem, és hatalmasakat kacagott rám. A szociális mosolyt is tankönyvi szinten hozta. Mondtam is a szüleinek vicceskedve, hogy hát autista már biztos nem lesz ebből a gyerekből. Kicsit megdermedtek. Aztán később arról beszélgettünk a konyhán E-vel, hogy nekem annyira furcsa egy teljesen átlagosan fejlődő kisbaba, sosem volt ilyenem. Emmával neurológiára és dévényezni szaladgáltam a hipotóniája miatt, Iván születésétől furcsa volt (ő sosem mosolygott így), és Milosnak ott volt a veséje, meg az ADHD, ami kezdettől fogva mássá tette.
E. pedig azon morfondírozott, hogy tényleg, fogalma sincs, milyen egy eltérő fejlődésű gyerek, neki ez a harmadik, a két nagyobbikkal sincs semmi probléma. Egy hétköznapi szülő nem ássa bele magát a fejlődés apró részleteibe, fogalma sincs a szociális mosoly definíciójáról, mert rámosolyog a pár hetes babájára, ő pedig visszakacag ahogy minden kisbaba teszi ezt (vagy majdnem minden ugyebár).
És mennyire nyakatekert az én nézőpontom, mennyire más szemmel nézek egy csecsemőre, vagy kisgyerekre, a gömbölyű kis pofija mellett mennyi minden mást is figyelek az agyam egy kikapcsolhatatlan részében.
Imádom a gyerekeimet, boldog vagyok az életemben, soha nem kellene se más gyerek, se más férj, se más élet. És nagyon régen nem is gondoltam már arra, hogy valahol mennyire igazságtalan ez az egész. Régen nem morfondíroztam már azon, milyen lehet három átlagos fejlődésű gyereket nevelni, hiszen mindenki abból főz, amilye van, és az én alapanyagom sem jobb, sem rosszabb, csak éppen sok tekintetben egészen más, mint az "átlag" (bármi is legyen az). Ezért lepett meg a szomorúság, ami elfogott, ahogy ezt a tökéletes kisbabát néztem, azt hittem, ezen én már régen túlvagyok. A lányok szerint ez egy életen át tartó gyászfolyamat, nem lehet megúszni, hogy néha elő ne jöjjön.
A sok más nagyon földhözragadt szempont szerint pedig jöjjön a coming out, a szívem mélyén azért nem akarok több gyereket, mert egész egyszerűen nem bírnám elviselni, ha még egyszer ez történne velünk (és erre sokkal nagyobb az esélyünk, mint arra, hogy nem). Nem akarok soha többé az az anyuka lenni, aki nem boldog izgatottsággal, hanem rettegve figyeli az UH monitorját, akinek összesúgnak a háta mögött a folyosón, aki azzal a másik szemmel nézi a kisbaba fejlődését. Még akkor is, ha mindhárom gyerek a mássága legenyhébb formáját hozza, és többet köszönhetek nekik, többet fejlődtem általuk én magam is, mint azt valaha álmodtam volna.

Ti akartátok!

Ilyen az, amikor a kiugrott könyökű gyerek rossz dokihoz kerül elsőre. Aztán másodikra jó dokihoz, de addigra a tíz perces művelet négy és fél órára nyúlik, és két napra gipszben végzi az alany. Nem, nem akarom elmesélni, mennyire megalázó, felháborító és embertelen élményt nyújtott nekünk tegnap egy doki Vácon, mert a gondolatra is epe gyűlik a torkomba. Pedig mindenki más (nem kevés) ott dolgozó szokásosan nagyon kedves, emberséges és szakmailag topon lévő volt. Az az egy pedig szarjon sünt naphosszat, és kívánom neki, hogy a fájdalmát nyilvánítsák hisztinek...
De azért az rendes volt Milostól, hogy ezzel a kis viccel megvárta a vizsgaidőszak végét...

Az a poszt, ahol megpróbálom felvenni a fonalat...

Tüntetéseket vizionálok az ablakom alá, a blog folytatását követelők vadul kántálják, hogy MAG-ZAT-VÍZ, MAG-ZAT-VÍZ, és meg kell hajolnom az érvek súlya alatt, miszerint az országban elharapózó depresszió járványszerű terjedése a blogom nem írásának következménye.
Ki vagyok én, hogy gyönge vállamra ne vegyem szeretett honfitársaim, és külhonba szakadt idegenszívű testvéreim érzelmi állapotát?!
Hát tessék (de aztán ne sírjatok, hogy nem ezt akartátok!):
Egy közepes válságon vagyunk túl, nem túl vészes, de azért olyan szarkedves mindennapos állapot volt jó darabig, megspékelve némi egzisztenciális parával. És bár az előbbi nyomtalanul elmúlt, mit elmúlt, a hamvadó parázsból újjászületett főnixmadárként szárnyalunk, azért a pénzpara megmaradt.
Van már munka, olyan munkaféle, csak töredékét fizeti a multis habzsidőzsinek. Lesz ez még így se, mondhatjuk, és tényleg!
Erről több szót nem is szaporítanék, mert a végső következtetés mégiscsak az, hogy van élet a multin túl is, de még milyen!
Én pedig túlvagyok az első vizsgaidőszakon, és büszkén állíthatom, jobban teljesítettem, mint ahogy azt akárcsak álmomban is képzeltem volna. Tíz tárgyból 4,48-as átlagot csináltam, ezzel nagyjából az élmezőnyben végeztem. Bezony.
De ami az igazán döbbenetes számomra, az az érzés, vizsga után. Színtiszta mámoros sikerélmény, hát még amikor meglátom a jegyeket a Neptunon. Egy kivételével minden vizsgám sokkal jobban sikerült, mint ahogy gondoltam. Rájöttem, hogy mennyire kába ködben éltem évekig, mennyire nem volt sikerélményem. Nagy csapat közepére kerültem, pezsgő társasági életet élek, önmagamért, és nem az anyasági, vagy háztartási teljesítményért lettem valaki. Nem valakinek a valakije (anyukája, felesége) vagyok ott, hanem én magam, akinek önmagáért keresik a társaságát. Felülmúlhatatlan érzés...
A vizsgaidőszak pedig mámorító volt. Jura vitte a teljes háztartást, terelgette a gyerekeket, én csak tanultam és tanultam és tanultam, és élveztem, hogy ezeket a szuper vizsgákat én csinálom, én magam, ez a sok klassz dolog mind az én fejemből jön ki, folyik ki a papírra a tollamon keresztül. A tanulás lehet ilyen is? Sosem gondoltam volna.
Megtapasztaltam, milyen az, amikor apa dolgozik és dolgozik, és a család haptákban áll, a gyerekek elvarázsolódnak oviba, suliba, étel terem az asztalra és tisztaság a házba. Apa pedig megfáradva a munkától jóindulatú mosollyal megsimogatja az ünneplőbe öltöztetett gyerekek kis buksiját, és elvonul kipihenni a nap fáradalmait. Hát igen, könnyű rászokni, belekényelmesedni, én most már tényleg megértem a férfiakat, akik foggal-körömmel védik a társadalom férfiközpontú berendezkedését. Ilyen volt nekem egy hónapig, Jura mindent csinált. Ettől én pedig olyan szerelembe estem, hogy tán soha ilyenbe nem. Szerelmes rajongásom pedig még odaadóbb tettekre késztette Jurát.
Így most ott tartunk, hogy este ágyba kapom a finom falatokat, reggel a kávét, és amolyan kamaszos idióta párbeszédek zajlanak le köztünk, hogy "szeretlek - nem, én sokkal jobban szeretlek - de nem, mert én annál is jobban" stb... A helyzet tarthatatlan, már híztam is három kilót...