Aztért is a karmocskák, mert az "átlagos család" működése számomra misztikus ködbevésző álom. Nagyjából úgy képzelem el, mint egy gyermektelen pár a gyerekes életet. Keringenek a neten vicces kis szösszenetek a gyerekes létről, és egészen biztos vagyok benne, hogy a gyerektelenek túlzásnak tartják. A gyerekesek meg röhögnek, mert ők tudják, hogy minden pontjuk igaz, és ami eddig nem történt meg velük belőle, az meg fog.
Na térjünk csak vissza a nyaralásra. Évek óta nem nyaraltunk, ötösben pedig még soha (leszámítva azt a rossz emlékű tagyoni hétvégét.)
De most idén a gyerekek már nagyon nyúztak, adódott egy nagyszerű lehetőség, nagy levegőt vettünk, és belevágtunk. AVarázsuszi, ahova a gyerekek úszni járnak, családi nyaralást szervezett. Egy klassz szállodában, délelőtt úszásórák, délután szervezett programok, hasonló korú gyerekek.
Teljességgel reménytelen vállalkozás volt. Milos már a második napon nyígni kezdett, hogy haza akar menni, és nagyjából ezzel a lendülettel beizzította a legrosszabb ADHD-s formáját. Hisztis, volt, zsarnok, akaratos, totális figyelmet igényelt, lehetőleg mindkettőnk részéről. Ennek megfelelően tulajdonképpen egy programon sem tudtunk igazán részt venni. Magyarázhattam volna, hogy velünk ez van, meg az van, de egyszerűen nem akartam.
Számomra a legnagyobb döbbenet az volt, hogy mennyire kizáródunk mi a "normális életből". Emma persze folyamatosan nyígott, hogy ő a többi gyerekkel akar lenni. És igaza is volt, de mi képetelenek voltunk erre.
A legnagyobb kontraszt az utolsó napon volt, amikor egy gyönyörű helyen bográcsoztunk mindannyian. Anyukák locsogtak, néha ránéztek a gyerekekre, apukák fociztak. Mi pedig mindketten szolgálatban voltunk, ahogy az már lenni szokott. Emma rögtön az elején eltűnt, végig a gyerekekkel játszott, neki teljesült a kívánsága.
Nem részletezem tovább, nem érdemes, rengeteg tanulságot levontunk a dologból.
Először is, alkalmatlanok vagyunk a szervezett programokra.
Másodszor alkalmatlanok vagyok "normális" családok számára szervezett programokra.
Jelen helyzetünkben az ADHD sokkal nagyobb problémát jelent, mint az autizmus.
Annyira különbözőek a gyerekek igényei, hogy teljesen felesleges közös programot szervezni, legalábbis ilyen hosszan.
Tehát külön kell elvinni őket nyaralni. Legfőképp Emmát, aki a hétköznapokban leginkább háttérbe szorul a fiúk miatt, és a legelemibb igénye sérül, a normális élethez való joga.
Szombaton volt mentorszülő esetlmegbeszélés, nagyjából erre a következtésre jutottunk ott is.
Jöjjön itt néhány kép, mert voltak azért szuper pillanatok is
Eger:
Eger, egy jellemző kép, a telefonomon keresem, hogy hova is kell mennünk:
Fátyol-vízesés, senki semmit sem akar, de azt főleg nem, amit a többiek:
Hazafelé még egy kis defekt is becsúszott:
7 megjegyzés:
Én nagyon nem értek sem az ADHD-hez, sem az autizmushoz, szóval le lehet hurrogni nyugodtan, de tényleg teljesen mellőzni kell a közös, családi programokat? Nekem az nagyon fájó dolog lenne.
Szervezett programra én is alkalmatlan vagyok amúgy.
Ajna padtársa amúgy egy autista kisfiú, teljesen jól működik a dolog már 2 éve.:-)
Igen, Iván is jól működik, de attól még autista.
Vannak közös családi programok, amik egész jól sülnek el, de úgy tűnik egy közös nyaralásra még alkalmatlanok vagyunk, egész egyszerűen azért, mert tökéletesen mások az igényei a gyerekeinknek, valakinek tuti kinlódás.
Kicsinap neked nincsen blogod? Mármint a varróson kívül. Szivesen olvasnék rólatok :)
Igazából egy nagycsaládban teljesen átlagos gyerekeknek is mások lehetnek az igényei. Nálunk pl. kötve hiszem, hogy Boldinak nagyon nagy igénye volt a nyaralásra.:-) De elvittük. ELeve nem lehet ugyan az az igénye egy 10 évesnek meg egy 4 évesnek, nem? Ajna néha nálunk azért panaszkodik, hogy túl fiúsak a programok.
Van blogom, de teljesen zárt. Illetve van egy, amiben lassan-lassan megírom Vilmos életét és halálát meg azt, hogy hogyan vártuk Boldit. Az meghívós. Ha van ahhoz lelkierőd, akkor oda küldhetek meghívót.
Amúgy teljesen jól vagyunk, Ajna már harmadikba megy, Áron elsős lesz. Gergő elvileg nagycsoportos, de erősen fontolgatom, hogy ne menjen még majd iskolába (május végi, nem az eszével, mint inkább a ceruzafogással, rajzolással, teherbírással van gond). Boldi meg óriási 4 hónapos, már 7 kiló felett van.:-) Vilmos hiánya örökre megmarad, vannak rosszabb napok és jobbak, de talán nem is annyira a halálát, mint az életét nem tudom feldolgozni. Ennyi rohadt sok szenvedés a nagy semmiért...
Szivesen venném, ha küldenél meghívót a blogodba.
Akkor kérek egy mail címet, amire küldhetem.
Megjegyzés küldése