Nah szóval kórház...
Vasárnap Jura elvitte a nagyokat mamához, hiszen másnaptól indult a felújítás. Ő még odavolt, mikor Milos ébredt. Valamije nagyon fájt, ez látszott rajta. Sírdogált, dörzsölte magát a földhöz, hátha le tudja vakarni a fájdalmat. Sem enni, sem inni, sem cicizni nem akart. Nagyon aggódtam, éreztem, valami nagyon nem stimmel. Adtam neki panadolt, és felraktam neki egy pisizacskót.
Jura nagyon sokára jött haza. Elvileg még egy csomó pakolnivalónk volt.
A pisizacskóban csúnya, zavaros pisi lötyögött. Ennek már fele sem tréfa, felhívtam a kórházat, azt mondták menjünk be.
Még összeraktuk a vendégszobában Milos ágyát, hogy ha hazajövünk, már csak le kelljen rakni.
Bent megvizsgálták Milost, elvitték a pisit. Nemsokára jöttek is vissza, hogy anyuka, ez a pisi nagyon csúnya, minden van benne, aminek nem kéne lennie, baci, fehérvérsejt, vörösvértest, meg egy csomó izé, amire már nem is emlékszem.
Jura elindult haza a cuccokért, nekünk elkezdték intézni az ágyat. Ekkor már este 10 volt, Milos hulla fáradt.
Elkezdték szurkálni, hogy vért vegyenek, és berakják a branült. De a kis dokinő iszonyat béna volt, minden véna eldurrant a keze alatt, összevissza turkált a gyerekben a tűvel. Milos egyre jobban ki volt készülve, lila fejjel üvöltött, vergődött. Tőlem megkérdezték, nem leszek-e rosszul. Mondtam, hogy nem, és gondolatban hozzátettem, de te viszont mindjárt rosszul leszel, ha agyonütlek, mert ennyit kínzod a gyerekemet hülye béna picsa.

Végül a nővérke megszánta szegény kicsikémet, kivette a dokicsaj kezéből a tűt, és egy pillanat alatt megcsinálta. Ez volt az ötödik szúrás...

Még vérnyomást, meg lázat próbáltak neki mérni, de szegény kicsikém már csak visított mindenre.

Levették a vért, vitték a laborba. Mi mentünk egy kört az UH-ra, ott minden rendben volt, a veséi ugyanakkorák voltak, mint a legutolsó kontrollon.

Meglett a véreredmény, alcsony CRP, meg még valami, ami arra utalt, hogy ez a fertőzés csak most indult, a legelső pillanatban kaptuk el. Alaposan meg lettem dícsérve.

Megkapta Milos az első intravénás antibiotikumot, beköltöztünk a szobába. Közben Jura visszaért a cuccokkal.

Milos azonnal ájultan elaludt, még egy infúziót bekötöttek neki, én meg csak feküdtem az ágyamon, és arra gondoltam, hogy már megint ebben a kibaszott kórházban vagyunk, ez egy mocsokság, hogy lassan bérletünk lesz oda...

Egy után aludtam el, fél kettőkor arra ébredtem, hogy Milos hányt, és belázasodott. Két gyors ágyhúzás és egy kúp után végre elalhattunk.

Ezután a napok eseménytelenül teltek, Milos igen kiváló egészségnek örvendett, keddre a pisije is feltisztult. Napi háromszor kapta a gyógyszert intravénásan, hajnali hattól este nyolcig megállás nélkül trappolt fel-alá a folyosón, haverkodott mindenkivel, nővérkéket szédített.

Az egyik gyógyszer beadása éjfélre esett, nagyon változó volt, hogy ki hogyan adta be. Volt olyan, aki lefekvéskor lámpát gyújtott a szomszéd szobában, és éjfélkor a derengő fényben a gyerek ágya fölé lebegett, és úgy adta be, hogy a kismókus még csak fel sem szusszant.

De volt olyan is, aki szabályosan ránkrúgta az ajtót, az összes villany a pofánkba csapta, kikapta a gyereket az ágyból, lefogta, és benyomta neki a cuccot, mint egy vadállat.

Harmadik napon elromlott Milos branülje, át kellett kötni. Ugyanazt a tortúrát végigcsináltuk, mint első alkalommal. Ez a második branül nem lett az igazi, áteresztett, innentől kezdve Milosnak nagyon fájt a gyógyszer beadás.

No de minden jó, ha jó a vége, csütörtökön végre kiszabadultunk a rabságból...

Ezzel kapcsolatban írtam egy listát, hogy mik a feltétlenül szükséges dolgok, ha hirtelen kórházba kell menni, mert nem biztos, hogy egy nagy ijedelem közepén minden eszünkbe jut.

És ha egy férfi hozza utánunk a cuccokat, könnyen úgy járhatunk, mint én, hogy napokig egy nájlon rövidgatyában, randizós csipkemelltartóban és egy zsabós blúzban pusztultam meg a kórházi negyven fokban. Bár kétségkívül csinos voltam...

P.S.: a kép címe: Szent Nagyvizit a szomszéd szobában...