Úgy tűnik megvilágosodtam Emmával kapcsolatban.
Vagy legalábbis rájöttem valami nagyon fontosra. Úgy tűnik, hogy neki az oviban (és minden máshol) leginkább a tömeggel van baja.
A régi oviban is ezer gyerek volt, az új oviban is nyáron az összevont csoportokban.

A heti megfigyelésem az volt, hogy amelyik napon nyolc körül beértünk az oviba, és még csak két-három gyerek lézengett, akkor hangosan kacagva vonult be a csoportszobába. Az óvónéninek is volt ideje vele foglalkozni, ölelgetni, udvarolni neki, melléülni a reggelinél.
Amikor viszont kilenc körül értünk be, és meglátta a millió nyüzsgő gyereket a csoportban, azonnal meghátrált, és belém csimpaszkodott.

Végülis én vagyok az igazán bolond, mert az alaptermészetéből ez fakad. Idő kell neki, hogy szokja a helyzeteket (talán kicsit több idő is, mint másoknak), jót tesz neki, hogyha reggel van ideje hozzászokni az ovis légkörhöz. Jobb neki, ha csendben és nyugiban tud az óvónéni, vagy a dadus ölében elkezdeni a napot, és akkor már észre sem veszi, ha közben megérkezik a többi gyerek.

Nagy tanulság nekem ez ismét arról, hogy az, amit én gondolok jónak a gyereknek, az még nem biztos, hogy neki tényleg jó.
Az én természetemből az fakad, hogy jó későn megyünk, hipphopp becsöppenünk a nyüzsibe, és egyből mehet a menet.
Újra és újra meg kell őt figyelnem, hogy tudjam, neki igazán mi a jó.
Például az, ha mostantól nyolcra beérünk az oviba.