Tudom én, hogy rendetlen vagyok, és a hálószobánk nem éppen egy patika.
Az ágy mellett a földön letúrva a nagy párnám (merthogy párna nélkül alszom), mesekönyvek, mágneses rajzolótábla, kicsit odébb egy zsúfolt könyvespolc, előtte két nagy rekeszből folyik ki a sok könyv, aminek már nem jut hely a polcon.
Minden este az ágyba ájulás előtti percben eszembe villan, hogy tán rendet kéne rakni. Aztán mégsem.

Éjjel ha Emma nagyon rugdos, felverem Jurát, hogy tán vigye már át az ágyába a kisasszonyt (nem tehetek róla, hosszú fekvésből ha bemelegítés nélkül megemelek tizennégy kilót, napokig gyötör a hexensussz).
Tegnap éjjel is, pont valami baromságot álmodtam, mikoris arra riadtam fel, hogy Jura horkantott egy nagyot, Emma pedig ezzel egyidőben egy méretes rúgást helyezett el a gyomorszájamon.
Nosza felráztam apjukat. Morgolódva kelt fel, ilyenkor nagyon csúnyákat mond, de szerencsére én csak töredékét értem a valódi szövegnek.
Támolyogva megkerülte az ágyát, majd többszöri sikertelen próbálkozás után felnyalábolta Emmát. Kicsit megdőlt vele, mint egy részeg tengerész, majd megcélozta az ajtót.
Igen ám, de menet közben rálápett a rajztáblára, ami természete szerint csúszós, és billenős. Rövid ideig szteppelt rajta, majd nagy robajjal bedőlt az ágy és a könyvespolc közé. Ölében a gyerekkel.
Felugrottam, persze a kukksötétben semmit sem láttam. Közben Jura többször is bokán rúgott abbéli igyekezetében, hogy feltápászkodjon.
Közben lelki szemeim előtt már megjelentek a kapu előtt tülekedő hálósipkás falusiak, kezükben sóspuskával, hogy megnézzék, miféle extrémsportot űznek ezek a városi gyüttmentek már megint.
Mindeközben Jura feltápászkodott, és enyhén dülöngélve átvitte a még mindig édesdeden alvó Emmát az ágyába.
Még sokáig vinnyogtunk a röhögéstől...

Reggel, napviágnál megtekintettük a romokat. Kő kövön (könyv könyv hátán) nem maradt...
Nem tudom, hogy a házbiztosításunk kiterjed-e éjszakai ölben-alvó-gyerekkel írótáblán való sztepptáncolásból fakadó katasztrófára. Félek nem...