2015/02/11
Miloskárúl
Megvolt az első iskolaelőkészítője. Ami igazából csak egy kis játszás, rajzolás volt a leendő tanító nénijével.
Olyan szuperügyes volt Miloska, hogy majdnem elájultam a büszkeségtől. A cukisági faktor az egekben volt, hibátlanul és gyorsan számolt (babokkal) huszas számkörben tizesátlépéssel, meg minden. Majd egy ponton oldalranézett a polcra, és megkérdezte: "Amúgy egyébként oda az van írva, hogy Álmos?"
Megrökönyödtünk, mert tényleg az volt oda írva. Leesett állal annyit tudtam csak kinyögni: "Miloska, miért nem szóltál, hogy tudsz olvasni?"
Erre elegánsan megvonta a vállát, válaszra sem méltatott. Nagyon nevettünk Adriennel, mondta, hogy na szép, a gyógypedagógus gyereke, egyből másodikba fogja felvenni.
Végül Milos már kint játszott a gyerekekkel, mikor Adrienn tócsává olvadva súgta nekem, hogy ez a gyerek annyira cuki.
Tudom... Születése óta...
Azóta nekem nagyon gyanús, hogy olvas. Minap az orvosi rendelőben elolvasta a faliújságról, hogy autizmus... No igen, mi mást...
Olyan szuperügyes volt Miloska, hogy majdnem elájultam a büszkeségtől. A cukisági faktor az egekben volt, hibátlanul és gyorsan számolt (babokkal) huszas számkörben tizesátlépéssel, meg minden. Majd egy ponton oldalranézett a polcra, és megkérdezte: "Amúgy egyébként oda az van írva, hogy Álmos?"
Megrökönyödtünk, mert tényleg az volt oda írva. Leesett állal annyit tudtam csak kinyögni: "Miloska, miért nem szóltál, hogy tudsz olvasni?"
Erre elegánsan megvonta a vállát, válaszra sem méltatott. Nagyon nevettünk Adriennel, mondta, hogy na szép, a gyógypedagógus gyereke, egyből másodikba fogja felvenni.
Végül Milos már kint játszott a gyerekekkel, mikor Adrienn tócsává olvadva súgta nekem, hogy ez a gyerek annyira cuki.
Tudom... Születése óta...
Azóta nekem nagyon gyanús, hogy olvas. Minap az orvosi rendelőben elolvasta a faliújságról, hogy autizmus... No igen, mi mást...
2015/01/30
Készülünk, készülünk
Miloska nagyon várja már, hogy iskolás lehessen.
Jövő héttől járni fog az új tanító nénijéhez iskola előkészítőre. Valójában azt fogják csinálni, amit a waldorf ovis nagycsoportosok csinálnak suli előtt, mivel Miloska nem waldorf oviba jár.
Ennek örömére elkészült a krétatartója. Ez csak 4 szín, elsőben hat méhviasz krétája lesz majd (meg talán másik 6 henger alakú). Finom puha flanelből varrtam, a finom puha kis kezecskéjébe ez illik.
Jövő héttől járni fog az új tanító nénijéhez iskola előkészítőre. Valójában azt fogják csinálni, amit a waldorf ovis nagycsoportosok csinálnak suli előtt, mivel Miloska nem waldorf oviba jár.
Ennek örömére elkészült a krétatartója. Ez csak 4 szín, elsőben hat méhviasz krétája lesz majd (meg talán másik 6 henger alakú). Finom puha flanelből varrtam, a finom puha kis kezecskéjébe ez illik.
2015/01/25
Januári évszakasztal
Kicsit elmaradtam vele, nem volt időm Télkirályt készíteni, még mindig a Karácsonyi díszek voltak fent. Ma reggelre leesett a hó, elérkezettnek láttam az időt megcsinálni a januári díszítést.
Télkirály uralkodik a fagyos világon, a föld alatt, gyökerek között pedig kis manók alszanak, várják a tavaszt (ami nagyon remélem, hogy hamar eljön, turbó csinálnom kéne a tavaszi virágbabákat).
Télkirály uralkodik a fagyos világon, a föld alatt, gyökerek között pedig kis manók alszanak, várják a tavaszt (ami nagyon remélem, hogy hamar eljön, turbó csinálnom kéne a tavaszi virágbabákat).
Vizsgaidőszak vége
Szerdán megírtam az utolsó vizsgámat, már épp ideje volt, teljesen ki voltam purcanva. Estére jól le is betegedtem, bár az élet nem állt meg, menni kellett Cseperedőre, másnap pedig Miloska meghívta három kis barátját az oviból. Olyan volt, mintha három visító aranycikeszt engedtem volna szabadjára a házban. Nagyon édesek voltak, és nagyon fárasztóak. Birkóztak, mint a kölyökmacskák, tigrisbukfenccel szelték át a nappali légterét. Fénykép nem készült, mert bizonyára mind elmosódott lett volna.
Éjjel aztán Miloska velünk aludt - még szerencse -, éjfél előtt nagyon elkezdett hánykolódni, rugdosódni. Amikor felült nyeldekelve, már tudtam, hogy ennek fele sem tréfa, felkaptam a gyereket, és mint a szélvész, kironahtam vele a fürdőbe.
Majdnem ki is értünk, a wc-deszkára, és elé a földre terítette a rókaprémet... Az anyaság maradandó pillanatai nem az ovis anyáknapi ünnepség fülledt, izzasztó, könnypárás melegében születnek a kisszéken gubbasztva, lopva az órára sandítva. Az igazi pillanatok akkor születnek, mikor tartod az okádó gyereket a wc fölé (próbálsz nem belelépni az addig keletkezett tócsába), látva az izzadt, értetlen, félig alvó kis fejét, amint hányás közben is magyaráz valami érthetetlen katyvaszt. Amikor lemosdatod, félreülteted, amíg a fürdőt sikálod, várva, hogy jön-e még újabb roham.
És aztán mikor magadhoz öleled az ágyban, ő bújik, és azonnal visszaalszik, tudván, hogy vigyázol rá.
Másnap persze úgy ébredt, hogy kutya baja, annyira emlékezett csak, hogy "olyan gyorsan szaladtam vele, mint a rakéta", és hogy megdícsértem, milyen ügyesen a wc-be hányt.
Éjjel aztán Miloska velünk aludt - még szerencse -, éjfél előtt nagyon elkezdett hánykolódni, rugdosódni. Amikor felült nyeldekelve, már tudtam, hogy ennek fele sem tréfa, felkaptam a gyereket, és mint a szélvész, kironahtam vele a fürdőbe.
Majdnem ki is értünk, a wc-deszkára, és elé a földre terítette a rókaprémet... Az anyaság maradandó pillanatai nem az ovis anyáknapi ünnepség fülledt, izzasztó, könnypárás melegében születnek a kisszéken gubbasztva, lopva az órára sandítva. Az igazi pillanatok akkor születnek, mikor tartod az okádó gyereket a wc fölé (próbálsz nem belelépni az addig keletkezett tócsába), látva az izzadt, értetlen, félig alvó kis fejét, amint hányás közben is magyaráz valami érthetetlen katyvaszt. Amikor lemosdatod, félreülteted, amíg a fürdőt sikálod, várva, hogy jön-e még újabb roham.
És aztán mikor magadhoz öleled az ágyban, ő bújik, és azonnal visszaalszik, tudván, hogy vigyázol rá.
Másnap persze úgy ébredt, hogy kutya baja, annyira emlékezett csak, hogy "olyan gyorsan szaladtam vele, mint a rakéta", és hogy megdícsértem, milyen ügyesen a wc-be hányt.
2015/01/14
A vizsgaidőszak margójára
Hiányzom nekik, látom én. Ki ki a maga vérmérséklete szerint fejezi ezt ki. A reggeli őrületben esély sincs normális időt tölteni együtt, este meg már sokszor alszanak, mire hazaérek. Milos azokban a ritka órákban szinte rám van szívódva, csókolgat, és érzelmektől fűtött hangon vall szerelmet percenként (velem alszik - és közben oldalba pisil).
Emma pedig sírósabb, felváltva kéri számon rajtam a "régi jó szolgálatkész" anyát, és várja boci szemekkel, hogy mikor kerül sorra. Amikor épp nem átkoz, mert rútul mással foglalkozom, akkor pedig ezt kapom:
Bájos nyelvtani, és pragmatikai anomáliák tárháza :) Benne van a kis kamasz lelkének minden vívódása...
Iván... hát Iván nem tudom. Ő tökjól elvan, ha megkérdezném, biztos azt mondaná, hogy hiányzom neki, de amíg minden reggel alaposan elmondom, hogy mi lesz, hogy lesz, ki hozza haza (általában babysitter) és mikor, ki vigyáz rá itthon (mama), és mikor érek haza (amikor már alszotok), és ez így is van, addig ő teljesen nyugodt.
Emma pedig sírósabb, felváltva kéri számon rajtam a "régi jó szolgálatkész" anyát, és várja boci szemekkel, hogy mikor kerül sorra. Amikor épp nem átkoz, mert rútul mással foglalkozom, akkor pedig ezt kapom:
Iván... hát Iván nem tudom. Ő tökjól elvan, ha megkérdezném, biztos azt mondaná, hogy hiányzom neki, de amíg minden reggel alaposan elmondom, hogy mi lesz, hogy lesz, ki hozza haza (általában babysitter) és mikor, ki vigyáz rá itthon (mama), és mikor érek haza (amikor már alszotok), és ez így is van, addig ő teljesen nyugodt.
Anyasági percek
Az érzés, amikor arra ébredsz az éjszaka közepén, hogy a gyerek oldalbabrunyált, megfizethetetlen. Minden másra ott a mastercard.
Mondjuk a lepedő alig lett nedves, mert szinte teljesen rajtam feküdt, így kettőnk pizsamája szívta fel a pisi javát...
Már csak két vizsgám van hátra, írom a köszönőbeszédemet, mintha legalább is az Oscart készülném átvenni...
Mondjuk a lepedő alig lett nedves, mert szinte teljesen rajtam feküdt, így kettőnk pizsamája szívta fel a pisi javát...
Már csak két vizsgám van hátra, írom a köszönőbeszédemet, mintha legalább is az Oscart készülném átvenni...
2015/01/11
Aki még idetéved
Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy miért is nem írok ide szinte soha.
Történések vannak, hát persze, kinél nem. De a gyerekek nőnek, és egyre inkább olyan dolgok merülnek fel velük kapcsolatban, ami az ő intim magánügyük, nincs jogom kiteregetni az internetre.
Pedig sokszor nagyon tanulságosak. Emma serdülése, Iván autizmusa, nagy gondolatok kis tettek - leginkább.
A jelszavam, igazat, vagy semmit, leginkább a semmiben merül ki mostanában, pedig fejben azóta is írom ezt a blogot rendületlenül :)
Nehéz éven vagyunk túl Jurával, márfél éves munkahelyváltási hercehurca most kezd normalizálódni, van végre új munkahelye, jól érzi magát, érdekes a munka is, ezért kezd ő is kissé magához térni. A házasságunk soha nem látott újradefiniálódáson van túl, nem mondom, hogy egyszerű menet volt, de a közös túlélésünk függött tőle. Túlontúl egyenlőtlen volt az életritmusunk, széttartó mindennapjaink, eltérő szociális közegünk.
Kevéssé szépen fogalmazva: nála a multis agyelborulás, nálam a gyeses befordulás.
Próbálnék erről vicceset írni, de nem volt vicces cseppet sem. Én úgy éreztem, hogy eltűnök, feloldódom a család nagy tudatában, megszűnök önálló személyiség lenni. Ez pedig csak boldogtalanságot hozhat magával.
A feminista blogok adták meg a választ a problémáimra, és feltámadt bennem a túlélés ösztöne. Az, hogy beiratkoztam az egyetemre, az utóbbi évek legjobb döntésének bizonyult. Tulajdonképpen több posztot (vagy legalább egy sajátot) megérne a téma.
Írtam már róla, számomra ez a suliba járás egy egybefüggő szellemi orgazmus. Olyan perverziókkal fűszerezve, hogy még a vizsgaidőszakot is imádom. Jó érzés napokig ülni a könyvtár csendjében, szép lassan bekebelezni a tudást, és aztán a vizsgán engedni kifolyni a tollamon keresztül a papírra. Imádom a Neptunon megjelenő üzeneteket, szinte csupa ötös.
Kissé zavar, hogy semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érzek, hogy napokig csak reggel találkozom a gyerekekkel, mert este már rendre alszanak, amikor hazaérek.
Imádok kilépni a könyvtár kapuján zárás után erre:
Olyan ez, mint valami aggregátor, ami nyomja belém az energiát, amiből aztán lehet napokig eléldegélni. Most jöttem csak rá, mennyire energia-hiányos voltam az elmúlt években, szinte csakis adtam, feltöltődni pedig esélyem sem volt. Mitől lett volna? A "finom, nőies hobbiktól"? Pótcselekvés...
Jöjjön ide a nagy szent maszlag az anyaság csodáiról. A gyerekek sok örömet adnak, de tízszer annyi energiát és odafigyelést szívnak is le (különösen a nem tipikus fejlődésű (régebbi szóval: normális) gyerekek). És lássuk be, egyáltalán nem is dolguk nekik, hogy a szüleiket feltöltsék, az a dolguk, hogy kis ragadozóként magukba szívjanak mindent, amit csak lehet, hogy felnőhessenek. Jól is van ez így.
Lényegesen jobb és őszintén jobb anyának érzem magam, amióta nem áldozom fel a teljes lényemet a Nagy Szent Anyaság oltárán. Megint vicces vagyok és lendületes, laza és széles mosolyú...
Történések vannak, hát persze, kinél nem. De a gyerekek nőnek, és egyre inkább olyan dolgok merülnek fel velük kapcsolatban, ami az ő intim magánügyük, nincs jogom kiteregetni az internetre.
Pedig sokszor nagyon tanulságosak. Emma serdülése, Iván autizmusa, nagy gondolatok kis tettek - leginkább.
A jelszavam, igazat, vagy semmit, leginkább a semmiben merül ki mostanában, pedig fejben azóta is írom ezt a blogot rendületlenül :)
Nehéz éven vagyunk túl Jurával, márfél éves munkahelyváltási hercehurca most kezd normalizálódni, van végre új munkahelye, jól érzi magát, érdekes a munka is, ezért kezd ő is kissé magához térni. A házasságunk soha nem látott újradefiniálódáson van túl, nem mondom, hogy egyszerű menet volt, de a közös túlélésünk függött tőle. Túlontúl egyenlőtlen volt az életritmusunk, széttartó mindennapjaink, eltérő szociális közegünk.
Kevéssé szépen fogalmazva: nála a multis agyelborulás, nálam a gyeses befordulás.
Próbálnék erről vicceset írni, de nem volt vicces cseppet sem. Én úgy éreztem, hogy eltűnök, feloldódom a család nagy tudatában, megszűnök önálló személyiség lenni. Ez pedig csak boldogtalanságot hozhat magával.
A feminista blogok adták meg a választ a problémáimra, és feltámadt bennem a túlélés ösztöne. Az, hogy beiratkoztam az egyetemre, az utóbbi évek legjobb döntésének bizonyult. Tulajdonképpen több posztot (vagy legalább egy sajátot) megérne a téma.
Írtam már róla, számomra ez a suliba járás egy egybefüggő szellemi orgazmus. Olyan perverziókkal fűszerezve, hogy még a vizsgaidőszakot is imádom. Jó érzés napokig ülni a könyvtár csendjében, szép lassan bekebelezni a tudást, és aztán a vizsgán engedni kifolyni a tollamon keresztül a papírra. Imádom a Neptunon megjelenő üzeneteket, szinte csupa ötös.
Kissé zavar, hogy semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érzek, hogy napokig csak reggel találkozom a gyerekekkel, mert este már rendre alszanak, amikor hazaérek.
Imádok kilépni a könyvtár kapuján zárás után erre:
És imádom a suli súlytalan problémáit. Minden félévben van egy hülye tanár, nyilván van erre valami titkos, egységes iskolai szabályzat. Bárcsak egész életemben ilyen problémákkal kellene megküzdenem... Persze tudom én, hogy egy munkahely azért más, ott vannak valódi problémák, nyomasztó helyzetek, az egyetem viszont maga a súlytalan felnőtt-lét, a kint is vagyok - bent is vagyok kellemes állapota. Megkockáztatom, ha huszonévesen kerülök felsőoktatásba, egész máshogy gondolkodtam volna erről. Nagyon jókor jött ez, és nagyon jól választottam.
Hogy ez mennyivel, sokkal-sokkal könnyebb, mint gyereket nevelni, küzdeni a háztartás, családi logisztika agyrohasztó mocsarában, az kimondhatatlan...
Jöjjön ide a nagy szent maszlag az anyaság csodáiról. A gyerekek sok örömet adnak, de tízszer annyi energiát és odafigyelést szívnak is le (különösen a nem tipikus fejlődésű (régebbi szóval: normális) gyerekek). És lássuk be, egyáltalán nem is dolguk nekik, hogy a szüleiket feltöltsék, az a dolguk, hogy kis ragadozóként magukba szívjanak mindent, amit csak lehet, hogy felnőhessenek. Jól is van ez így.
Lényegesen jobb és őszintén jobb anyának érzem magam, amióta nem áldozom fel a teljes lényemet a Nagy Szent Anyaság oltárán. Megint vicces vagyok és lendületes, laza és széles mosolyú...
2014/03/20
Waldorf
Jó ideje szerveződik a dolog, nem nagyon akartam írni, amíg valami biztos nem lesz. Egyvalami biztos, Iván két hete waldorfos lett. Sok hezitálás előzte meg ezt a döntést, de ebből a kis időből, ami eltelt, jónak tűnik a választás.
Iván sokkal nyugodtabb délután, amikor megyek érte. Nincs hisztérikusra fáradva, nem tapad azonnal rá a gépekre, amint kilép az iskola kapuján, és ahogy hazaér. Elkezdett autókkal játszani, barkácsolni, kint játszani az udvaron. A nyaka és az arca teljesen le van barnulva mostanra, hiszen ott rengeteget vannak kint, játszanak, kirándulnak, kertészkednek. Tele van horzsolásokkal, lila foltokkal, és heti egy nadrág tuti elfogy, szó szerint leszakad róla (azóta nagytételben vásárolok a turiban).
Sokszor kapom azon, hogy dudorászik, ritmusos mondókákat, verseket motyog, miközben ugrál, koppant, toppant.
Miután három éve hallgatom a suliban, hogy milyen iszonyatosan rondán ír, dolgozik, az első dolog, amit a tanulmányával kapcsolatban hallottam az volt, hogy milyen szépen ír. Gyorsan megnéztem a füzetét, de ugyanazt az írást láttam, mint ahogy eddig írt. Na igen, ez a dolog nézőpont kérdése, kalligrafikus biztosan nem lesz.
Minden nap közli velem, hogy aznap nem tanultak semmit. Eleinte gyanakodott, hogy talán itt valami turpisság van a dologban, de mostanra elfogadta, ez egy ilyen suli.
Végre szeret iskolába járni, reggel felkelni nem nyűg többé. Meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. (A képen piros pólóban.)
Emma felvételije is folyamatban van. Mivel a veresiben nincs negyedik osztály, ezért vele a Gödöllői Waldorfot céloztuk meg. Voltunk nyílt napon, és ezt a hetet ott tölti, úgy nevezett próbahéten van. Itt huszonsokan vannak az osztályban, összeszokott csapat, nehezebb oda betörni, de Emma különleges természete azért megtette hatását, és szinte első nap megszerették. Ott van Sári és Beni is, jóbarátai, akik egyből a szárnyuk alá vették őt, és terelgetik, segítik. Reméljük, hogy felveszik, és szeptemberben már ő is waldorfosként kezdheti az életet. Hogy hogyan oldom meg a háromfelé járást, és egyeztetem össze a sulimmal, még nem tudom. De a gyerekeim jövőjét most kell megalapozni, az nem vár.
Iván sokkal nyugodtabb délután, amikor megyek érte. Nincs hisztérikusra fáradva, nem tapad azonnal rá a gépekre, amint kilép az iskola kapuján, és ahogy hazaér. Elkezdett autókkal játszani, barkácsolni, kint játszani az udvaron. A nyaka és az arca teljesen le van barnulva mostanra, hiszen ott rengeteget vannak kint, játszanak, kirándulnak, kertészkednek. Tele van horzsolásokkal, lila foltokkal, és heti egy nadrág tuti elfogy, szó szerint leszakad róla (azóta nagytételben vásárolok a turiban).
Sokszor kapom azon, hogy dudorászik, ritmusos mondókákat, verseket motyog, miközben ugrál, koppant, toppant.
Miután három éve hallgatom a suliban, hogy milyen iszonyatosan rondán ír, dolgozik, az első dolog, amit a tanulmányával kapcsolatban hallottam az volt, hogy milyen szépen ír. Gyorsan megnéztem a füzetét, de ugyanazt az írást láttam, mint ahogy eddig írt. Na igen, ez a dolog nézőpont kérdése, kalligrafikus biztosan nem lesz.
Minden nap közli velem, hogy aznap nem tanultak semmit. Eleinte gyanakodott, hogy talán itt valami turpisság van a dologban, de mostanra elfogadta, ez egy ilyen suli.
Végre szeret iskolába járni, reggel felkelni nem nyűg többé. Meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. (A képen piros pólóban.)
Emma felvételije is folyamatban van. Mivel a veresiben nincs negyedik osztály, ezért vele a Gödöllői Waldorfot céloztuk meg. Voltunk nyílt napon, és ezt a hetet ott tölti, úgy nevezett próbahéten van. Itt huszonsokan vannak az osztályban, összeszokott csapat, nehezebb oda betörni, de Emma különleges természete azért megtette hatását, és szinte első nap megszerették. Ott van Sári és Beni is, jóbarátai, akik egyből a szárnyuk alá vették őt, és terelgetik, segítik. Reméljük, hogy felveszik, és szeptemberben már ő is waldorfosként kezdheti az életet. Hogy hogyan oldom meg a háromfelé járást, és egyeztetem össze a sulimmal, még nem tudom. De a gyerekeim jövőjét most kell megalapozni, az nem vár.
2014/02/21
Amikor még nem tudtam, mi a tuti...
Amikor még nem tudtam, mi a tuti, amikor még igazán kicsik voltak a gyerekek, akkor azt gondoltam a nagyobb gyerekek szüleiről, hogy szegények, de rossz nekik, mert a nagy gyerekek már biztosan nem olyan cukik, és mecsoda nagy kiváltság kisbabával grasszálni, akit mindenki megcsodál és gügyög neki, az ember pedig feszít büszkén a babakocsi mellett.
Akkor még kicsi voltam, és buta, mert nem tudtam, hogy mennyivel jobb nagy gyerek szülőjének lenni, mert ki nem szarja le, hogy mit gondolnak a többi emberek rólam, meg a gyerekeimről, de hogy az az érzés, mikor beszélgetni lehet velük érdemben, szuperséges!
Elbűvölő, ahogy megértik a világot, és nem csak a maguk baba-módján, hanem amolyan tényleg igazán, a dolgok komplexitásában, ez egy egészen másfajta élmény. Nem adnám a világ minden kincséért, babás gügyögéséért sem az én szuper nagy gyerekeimet, és nem gondolom, hogy másnak attól jobb, vagy rosszabb lenne, hogy kisebb, vagy nagyobb gyereke van.
Asszisztálni ahhoz, ahogy fejlődik a személyiségük, ahogy kibontakozik, változik a világképük, egészen elbűvölő. Sok anyát megrémít, ha a lánya elkezd kamaszodni, én viszont teljesen el vagyok varázsolva, hogy milyen csodálatos is ez a dolog, és azt hozzá kell tennem, hogy Emma nagyon "könnyű" kiskamasz, nem nagyon bosszantanak a kamaszkodásai (nem úgy az apját, ajjaj).
Most már látom, hogy minden életkornak megvannak a maga csodái, és azt úgy kell átélni abban a pillanatban, amikor jön, mert hamar elmúlik.
Akkor még kicsi voltam, és buta, mert nem tudtam, hogy mennyivel jobb nagy gyerek szülőjének lenni, mert ki nem szarja le, hogy mit gondolnak a többi emberek rólam, meg a gyerekeimről, de hogy az az érzés, mikor beszélgetni lehet velük érdemben, szuperséges!
Elbűvölő, ahogy megértik a világot, és nem csak a maguk baba-módján, hanem amolyan tényleg igazán, a dolgok komplexitásában, ez egy egészen másfajta élmény. Nem adnám a világ minden kincséért, babás gügyögéséért sem az én szuper nagy gyerekeimet, és nem gondolom, hogy másnak attól jobb, vagy rosszabb lenne, hogy kisebb, vagy nagyobb gyereke van.
Asszisztálni ahhoz, ahogy fejlődik a személyiségük, ahogy kibontakozik, változik a világképük, egészen elbűvölő. Sok anyát megrémít, ha a lánya elkezd kamaszodni, én viszont teljesen el vagyok varázsolva, hogy milyen csodálatos is ez a dolog, és azt hozzá kell tennem, hogy Emma nagyon "könnyű" kiskamasz, nem nagyon bosszantanak a kamaszkodásai (nem úgy az apját, ajjaj).
Most már látom, hogy minden életkornak megvannak a maga csodái, és azt úgy kell átélni abban a pillanatban, amikor jön, mert hamar elmúlik.
Szülinapos!
Öt éves lett tegnap ez a kislegény!
Hogy milyen ő? Nélküle a Nap sem süt olyan fényesen. Egyszerre elbűvölő és fárasztó. Intenzív, impulzív, csupa szív és akarat, tenni vágyás és igazságérzet. Úgy él, hogy abból bárki tanulhat, beleveti magát két nagy kanállal a sűrűjébe. A szíve hatalmas, úgy szeret, hogy a világ is megáll rácsodálkozni, és mindeközben csacsog, csacsog, csacsog.
A világ gazdagabb és fényesebb azóta, hogy ő köztünk van, cukisági faktor továbbra is az egekben.
És hogy vidámabb vizekre evezzünk...
Hatalmas esemény zajlott le ma a sajtó teljes kizárásával. De most csak itt, csak nektek: Emma egyedül buszozott haza! Tádám!
Na jó nem annyira egyedül, mert vele volt a barátnője is, vele is szállt le, de akkor is!
Megígérte, hogy felhív, ha buszon ül, de nem hívott, hívtam én. Amolyan kamaszos flegmasággal válaszolgatott izgatott kérdéseimre. "Igen anya, persze hogy felszálltam, igen -türelmes sóhajtás- jegyet is vettem. Várj, most száll le Botond, szia Botond - röhincsélés-, hogy mi? Minden rendben, most már le kell tennem, szia!"
Büszke vagyok rád! - motyogtam még a telefonba, és ennyi.
Itthon aztán szorosan megölelt, és azt suttogta, hogy azért nagyon izgult ám, én pedig átadtam egy bátorságpróbáért járó kis mütyűrt.
Nőnek, ügyesednek! Imádom!
Na jó nem annyira egyedül, mert vele volt a barátnője is, vele is szállt le, de akkor is!
Megígérte, hogy felhív, ha buszon ül, de nem hívott, hívtam én. Amolyan kamaszos flegmasággal válaszolgatott izgatott kérdéseimre. "Igen anya, persze hogy felszálltam, igen -türelmes sóhajtás- jegyet is vettem. Várj, most száll le Botond, szia Botond - röhincsélés-, hogy mi? Minden rendben, most már le kell tennem, szia!"
Büszke vagyok rád! - motyogtam még a telefonba, és ennyi.
Itthon aztán szorosan megölelt, és azt suttogta, hogy azért nagyon izgult ám, én pedig átadtam egy bátorságpróbáért járó kis mütyűrt.
Nőnek, ügyesednek! Imádom!
2014/02/20
Aztán vannak rosszabb napok is...
Amikor keserű harag gurgulázik a torkomban, mert mindig csak várok, várok, hogy majd itthon lesz, ha itthon lesz, akkor majd mi ketten együtt kacagva, mókázva.
De ha itthon van, csak rosszabb, sokkal rosszabb, mert ugyanolyan üveges tekintettel mered a gépre, csinál valami Nagyon Fontosat, mindig vannak ezek a Nagyon Fontos dolgok, ezek a Nálam Mindig Sokkal Fontosabbak. És nem ez a bántó, hanem a saját lúzerségem, hogy ennyi rettenetesen sok év után is mindig elhiszem, mindig remélem. És az igazán rossz, hogy erre ébredek, hogy várom ezeket a csütörtököket, amikor mi ketten kacagva, mókázva együtt. De a végén csak én maradok, haraggal teli, szorító mellkassal, megint megértve, hogy Az miért sokkal fontosabb. Megint.
Én nem ilyen lovat akartam, beszorítva a szivességek tengerébe, hogy amikor kislányként házat és állatokat álmodtam, akkor az nem volt benne, hogy rajtam kívül ebbe mindenki más szarik bele, egy nagy trágyadomb az egész. A takaros kis ágyások, felsöpört porta, mindig csillogó konyhapult csak akkor olyan igazán, ha az ember maga egy lelketlen robottá válik, mert ez kiöl minden jóérzést bárkiből is. Amikor tologatom a szeméthalmokat jobbról-balra, mert kidobni valaki mindig nem engedi, mert egy emlék, egy fontos valami, akkor is, ha leesve, kosszal elhomályosodva hever a polc alatt egy éve.
Hogy csak úgy járnának egy oviba, suliba, ide a szomszédba, ahova csak úgy elsétálnak. És nincs fejlesztésre rohangászás, megoldás, hogy akkor ki mikor kit honnan hova vigyen, hogy reggel is és délután is másfél órákat ülök a kocsiban egy átlagos napon. Hogy aztán mindig az a vége, hogy valahogy rászorulunk anyura, aki kaján kárörömmel "tesz szivességet", hiszen ilyen egy Lelkes Nagymama, lám, lám, nem tudunk nélküle élni, és akkor hallgathatom, hogy már megint véres a szeme, hogy milyen a széklete, mert ő velem is akar lenni, a kislányával, és beszélgessünk. A hideg ráz a gondolatra is. Ha csak meglátom, rosszul vagyok, ha soha többet nem látnám, akkor az is kevés lenne.
Mindig mindenki tőlem akar valamit, tőlem reméli a megoldást, a megváltást, "nem láttad a szemüvegem?"
Meg tudnék fulladni, vagy bárcsak szarhatnék én is bele, hogy ha végre engem sem érdekelnének a pormacskák, ruhakupacok, szétszórt papírok és újságok, ha lenne valaki, akire én is rányomhatnám ezt az egészet, hogy végső soron az ő dolga, nem az enyém, mert itt vannak ezek a Nagyon Fontos Dolgok, amik elsőbbséget élveznek.
Csak mindig rajtam van számonkérve, a meg nem írt lecke (ne írjátok, hogy miért, mindig én kapok lebaszást a suliban, Jura ha nagy ritkán odavetődik, akkor sem neki mondják, soha. Mindig csak nekem), a be nem vitt pizsama, wc papír guriga, kicsi vattadarab, kiváltott gyógyszer, a rossz álom, az egészséges uzsonna, a tartalmas játékidő.
A reggeli rohanásban, én vagyok a fősárkány, én, akinek nem kell sehova sem mennie, időben odaérnie, én ráérnék hétkor felkelni, megkávézni szép nyugodtan pizsamában. Mégis az én órám csörög hatkor, hogy legyen fél órám mindenkit kirugdosni az ágyból (igen, legnehezebben Jura kel, sokkal később, mint kéne, hogy aztán egy fél órát még ücsörögjön a wc-n, mert az is egy Nagyon Fontos Dolog). Aztán gyorsan gyorsan, ruha, táska, napi vinnivaló ezek-azok, legyen reggeli is, férjen bele, mint egy őrmester pattogtatom az ostort, hogy ők elérjék időben a vonatot, becsengetést. Mire kilencre hazaesek, már halálosan kimerült vagyok.
Kipróbáltam, milyen az, amikor nem csinálom. Vonat lekésve, suliból, oviból elkésve, én pedig lebaszva, hogy a gyereknek ekkorra-akkorra be kéne érnie. Mindig csak én, mert nekem kell elérni, hogy ők megcsinálják időre, ha nem sikerül, az az én kudarcom.
Egyre rosszabbul viselem, várom már a sulit, hogy végre kiszabadulhassak ebből a tébolyból, ebből a lelketlen sivárságból, ahol körülvesznek a kásahegyek, ahol sosincs vége az agyrohasztó robotnak, nincs sikerélmény, csak a fásult, ájult fáradtság este az ágyban.
De ha itthon van, csak rosszabb, sokkal rosszabb, mert ugyanolyan üveges tekintettel mered a gépre, csinál valami Nagyon Fontosat, mindig vannak ezek a Nagyon Fontos dolgok, ezek a Nálam Mindig Sokkal Fontosabbak. És nem ez a bántó, hanem a saját lúzerségem, hogy ennyi rettenetesen sok év után is mindig elhiszem, mindig remélem. És az igazán rossz, hogy erre ébredek, hogy várom ezeket a csütörtököket, amikor mi ketten kacagva, mókázva együtt. De a végén csak én maradok, haraggal teli, szorító mellkassal, megint megértve, hogy Az miért sokkal fontosabb. Megint.
Én nem ilyen lovat akartam, beszorítva a szivességek tengerébe, hogy amikor kislányként házat és állatokat álmodtam, akkor az nem volt benne, hogy rajtam kívül ebbe mindenki más szarik bele, egy nagy trágyadomb az egész. A takaros kis ágyások, felsöpört porta, mindig csillogó konyhapult csak akkor olyan igazán, ha az ember maga egy lelketlen robottá válik, mert ez kiöl minden jóérzést bárkiből is. Amikor tologatom a szeméthalmokat jobbról-balra, mert kidobni valaki mindig nem engedi, mert egy emlék, egy fontos valami, akkor is, ha leesve, kosszal elhomályosodva hever a polc alatt egy éve.
Hogy csak úgy járnának egy oviba, suliba, ide a szomszédba, ahova csak úgy elsétálnak. És nincs fejlesztésre rohangászás, megoldás, hogy akkor ki mikor kit honnan hova vigyen, hogy reggel is és délután is másfél órákat ülök a kocsiban egy átlagos napon. Hogy aztán mindig az a vége, hogy valahogy rászorulunk anyura, aki kaján kárörömmel "tesz szivességet", hiszen ilyen egy Lelkes Nagymama, lám, lám, nem tudunk nélküle élni, és akkor hallgathatom, hogy már megint véres a szeme, hogy milyen a széklete, mert ő velem is akar lenni, a kislányával, és beszélgessünk. A hideg ráz a gondolatra is. Ha csak meglátom, rosszul vagyok, ha soha többet nem látnám, akkor az is kevés lenne.
Mindig mindenki tőlem akar valamit, tőlem reméli a megoldást, a megváltást, "nem láttad a szemüvegem?"
Meg tudnék fulladni, vagy bárcsak szarhatnék én is bele, hogy ha végre engem sem érdekelnének a pormacskák, ruhakupacok, szétszórt papírok és újságok, ha lenne valaki, akire én is rányomhatnám ezt az egészet, hogy végső soron az ő dolga, nem az enyém, mert itt vannak ezek a Nagyon Fontos Dolgok, amik elsőbbséget élveznek.
Csak mindig rajtam van számonkérve, a meg nem írt lecke (ne írjátok, hogy miért, mindig én kapok lebaszást a suliban, Jura ha nagy ritkán odavetődik, akkor sem neki mondják, soha. Mindig csak nekem), a be nem vitt pizsama, wc papír guriga, kicsi vattadarab, kiváltott gyógyszer, a rossz álom, az egészséges uzsonna, a tartalmas játékidő.
A reggeli rohanásban, én vagyok a fősárkány, én, akinek nem kell sehova sem mennie, időben odaérnie, én ráérnék hétkor felkelni, megkávézni szép nyugodtan pizsamában. Mégis az én órám csörög hatkor, hogy legyen fél órám mindenkit kirugdosni az ágyból (igen, legnehezebben Jura kel, sokkal később, mint kéne, hogy aztán egy fél órát még ücsörögjön a wc-n, mert az is egy Nagyon Fontos Dolog). Aztán gyorsan gyorsan, ruha, táska, napi vinnivaló ezek-azok, legyen reggeli is, férjen bele, mint egy őrmester pattogtatom az ostort, hogy ők elérjék időben a vonatot, becsengetést. Mire kilencre hazaesek, már halálosan kimerült vagyok.
Kipróbáltam, milyen az, amikor nem csinálom. Vonat lekésve, suliból, oviból elkésve, én pedig lebaszva, hogy a gyereknek ekkorra-akkorra be kéne érnie. Mindig csak én, mert nekem kell elérni, hogy ők megcsinálják időre, ha nem sikerül, az az én kudarcom.
Egyre rosszabbul viselem, várom már a sulit, hogy végre kiszabadulhassak ebből a tébolyból, ebből a lelketlen sivárságból, ahol körülvesznek a kásahegyek, ahol sosincs vége az agyrohasztó robotnak, nincs sikerélmény, csak a fásult, ájult fáradtság este az ágyban.
2014/02/11
Egyéb kalandok
Azt gondoltam, hogy mostanában semmi említésreméltó nem történik velünk, és ami mégis, az egyáltalán nem vicces. Ez a mostani sem.
Tegnap reggel megpróbáltam alagutat vájni az útmenti töltésbe, hátha kihozzák idáig a négyes metrót. Kiderült, hogy a kocsi nem fúrópajzs, nem túl hatékony ebből a szempontból. De azért ahhoz mégis mekkora mázli kell már, hogy az utánunk jövő kocsi egy autómentő tréler legyen?! Kitolt az a drága ember a sárból, és többen is megálltak segíteni. Az eredmény két hisztérikusra rémült gyerek, és egy megrándult váll (részemről). A kocsinak annyi baja lett, hogy újra kellett centíroztatni a gumijait, és ráfért egy alapos mosás, mert úgy nézett ki, mintha Somogybabodról jönnék egy extrém offroad buliból. Az őrangyalaim aznap is túlóráztak. Bár Jura szerint nem túlóráztak, munkaidőben történt az eset.
Délután suliba menet megtekintettem a helyszínt, és azt kellett látnom, hogy az útszakasz egyetlen olyan pontját választottam, ahol ép kocsival megúszhattuk, előtte, utána, szemben, mindenhol fák, árok. Azon a pár méteren ember magas, puha erdei földből álló töltés.
Mondjuk amikor végül hatalmas döccenéssel megálltunk, megbillent a kocsi, akkor átfutott az agyamon, hogy ha felborulunk, akkor megszívtuk. Nem borultunk.
Aznap megfogadtuk a gyerekekkel, hogy ha öt fok alatt van a reggeli hőmérséklet, inkább körbemegyünk a biztonságosabb úton.
Tegnap reggel megpróbáltam alagutat vájni az útmenti töltésbe, hátha kihozzák idáig a négyes metrót. Kiderült, hogy a kocsi nem fúrópajzs, nem túl hatékony ebből a szempontból. De azért ahhoz mégis mekkora mázli kell már, hogy az utánunk jövő kocsi egy autómentő tréler legyen?! Kitolt az a drága ember a sárból, és többen is megálltak segíteni. Az eredmény két hisztérikusra rémült gyerek, és egy megrándult váll (részemről). A kocsinak annyi baja lett, hogy újra kellett centíroztatni a gumijait, és ráfért egy alapos mosás, mert úgy nézett ki, mintha Somogybabodról jönnék egy extrém offroad buliból. Az őrangyalaim aznap is túlóráztak. Bár Jura szerint nem túlóráztak, munkaidőben történt az eset.
Délután suliba menet megtekintettem a helyszínt, és azt kellett látnom, hogy az útszakasz egyetlen olyan pontját választottam, ahol ép kocsival megúszhattuk, előtte, utána, szemben, mindenhol fák, árok. Azon a pár méteren ember magas, puha erdei földből álló töltés.
Mondjuk amikor végül hatalmas döccenéssel megálltunk, megbillent a kocsi, akkor átfutott az agyamon, hogy ha felborulunk, akkor megszívtuk. Nem borultunk.
Aznap megfogadtuk a gyerekekkel, hogy ha öt fok alatt van a reggeli hőmérséklet, inkább körbemegyünk a biztonságosabb úton.
Patkánykalandok
Csütörtökön megműtötték szegény kis jószágot. Kapott icipici altatómaszkot, és háromnegyed órán át fejtették ki belőle a rákos burjánzást, aki addigra már majdnem akkora volt, mint maga az egész patkány. Hatalmas vágás van rajta, ezen a képen még csak ébredezik.
Ezután szereltünk szegényre gallért, amit petpalackból barkácsoltunk, mert ilyen kicsit nem gyártanak. Úúúúútálta.... Csipesszel etettük szegényt.
Mostanra leszedte a gallért, de nem bántja a varratokat, eszik-iszik, igen jókedvű. Várjuk a szövettan eredményét, bár a doki szerint jóformán nincs esély arra, hogy ez jóindulatú, annyit fogunk csak megtudni belőle, hogy valószínűsíthetőleg milyen gyorsan fog kiújulni.
Kontrollon az első adandó alkalommal felsprintelt a nyaramba, onnan leset bizalmatlan tekintettel a dokira, és közben a fülembe dünnyögött, mintha azt mondaná: "te, gyanús nekem ez a nő, szerintem lépjünk le innen".
Leléptünk. Hétfőn varratszedés.
Kontrollon az első adandó alkalommal felsprintelt a nyaramba, onnan leset bizalmatlan tekintettel a dokira, és közben a fülembe dünnyögött, mintha azt mondaná: "te, gyanús nekem ez a nő, szerintem lépjünk le innen".
Leléptünk. Hétfőn varratszedés.
2014/02/03
Zajló hétköznapok
Ivánon és Emmán a végkimerülés jelei mutatkoztak már a múlt héten, így Ivánnak megszavaztunk egy pár napot itthon a héten, és Emma is bekruppolt, hogy teljes legyen a kép. Rendesek, mert nekem most holtidőszakom van, a vizsgákat kipihentem, de még nem indult be a második félév. Amióta ilyen nagyok, imádom, ha itthon vannak velem. Olyan kis békés a ház, motoszkálnak, elfoglalják magukat, leülünk egy-egy társasra, nincs rohanás, szenvedés, hajcsárkodás. Csak az a főzés ne lenne, jaj azt tudnám feledni...
Az állatok is alkottak, már éppen begyógyult Silky szeme fölött a seb (na ezt még nem is meséltem), már éppen elkezdtek tojni a tyúkok (beígértem nekik a nagykést, ha nem kapják össze magukat), mire észrevettük, hogy Ferb lábán egy óriási duzzanat van. De harmad akkora kb, mint az egész patkány. Jura el is vitte állatorvoshoz (váltott lovakkal szórakoztatjuk őket, szerintem egyszerűbb lenne általányt fizetnünk nekik), kiderült, hogy valami ronda daganat. Elbódították, leborotválták, megultrahangozták. El tudtok képzelni egy patkány méretű altatómaszkot? :)
Csütörtökön műtik. Mivel a patkányok nagyjából két évig élnek a fiúk meg másfél évesek, hát nem mai csirkék. De szeretnénk, ha az a hátralevő fél év betegségmentesen telne.
Nos ilyen kis unalmasan telnek a napok a Bárkán...
Az állatok is alkottak, már éppen begyógyult Silky szeme fölött a seb (na ezt még nem is meséltem), már éppen elkezdtek tojni a tyúkok (beígértem nekik a nagykést, ha nem kapják össze magukat), mire észrevettük, hogy Ferb lábán egy óriási duzzanat van. De harmad akkora kb, mint az egész patkány. Jura el is vitte állatorvoshoz (váltott lovakkal szórakoztatjuk őket, szerintem egyszerűbb lenne általányt fizetnünk nekik), kiderült, hogy valami ronda daganat. Elbódították, leborotválták, megultrahangozták. El tudtok képzelni egy patkány méretű altatómaszkot? :)
Csütörtökön műtik. Mivel a patkányok nagyjából két évig élnek a fiúk meg másfél évesek, hát nem mai csirkék. De szeretnénk, ha az a hátralevő fél év betegségmentesen telne.
Nos ilyen kis unalmasan telnek a napok a Bárkán...
2014/02/01
Az egészséges újszülött
A minap látogatóban voltam a barátnőmnél, akinek két ünnep között született a csodaszép kicsi lánya. A négyhetes kis csöppség pontosan úgy működik, ahogy a fejlődéstan nagykönyvben meg van írva. Hosszasan nézett engem, és hatalmasakat kacagott rám. A szociális mosolyt is tankönyvi szinten hozta. Mondtam is a szüleinek vicceskedve, hogy hát autista már biztos nem lesz ebből a gyerekből. Kicsit megdermedtek. Aztán később arról beszélgettünk a konyhán E-vel, hogy nekem annyira furcsa egy teljesen átlagosan fejlődő kisbaba, sosem volt ilyenem. Emmával neurológiára és dévényezni szaladgáltam a hipotóniája miatt, Iván születésétől furcsa volt (ő sosem mosolygott így), és Milosnak ott volt a veséje, meg az ADHD, ami kezdettől fogva mássá tette.
E. pedig azon morfondírozott, hogy tényleg, fogalma sincs, milyen egy eltérő fejlődésű gyerek, neki ez a harmadik, a két nagyobbikkal sincs semmi probléma. Egy hétköznapi szülő nem ássa bele magát a fejlődés apró részleteibe, fogalma sincs a szociális mosoly definíciójáról, mert rámosolyog a pár hetes babájára, ő pedig visszakacag ahogy minden kisbaba teszi ezt (vagy majdnem minden ugyebár).
És mennyire nyakatekert az én nézőpontom, mennyire más szemmel nézek egy csecsemőre, vagy kisgyerekre, a gömbölyű kis pofija mellett mennyi minden mást is figyelek az agyam egy kikapcsolhatatlan részében.
Imádom a gyerekeimet, boldog vagyok az életemben, soha nem kellene se más gyerek, se más férj, se más élet. És nagyon régen nem is gondoltam már arra, hogy valahol mennyire igazságtalan ez az egész. Régen nem morfondíroztam már azon, milyen lehet három átlagos fejlődésű gyereket nevelni, hiszen mindenki abból főz, amilye van, és az én alapanyagom sem jobb, sem rosszabb, csak éppen sok tekintetben egészen más, mint az "átlag" (bármi is legyen az). Ezért lepett meg a szomorúság, ami elfogott, ahogy ezt a tökéletes kisbabát néztem, azt hittem, ezen én már régen túlvagyok. A lányok szerint ez egy életen át tartó gyászfolyamat, nem lehet megúszni, hogy néha elő ne jöjjön.
A sok más nagyon földhözragadt szempont szerint pedig jöjjön a coming out, a szívem mélyén azért nem akarok több gyereket, mert egész egyszerűen nem bírnám elviselni, ha még egyszer ez történne velünk (és erre sokkal nagyobb az esélyünk, mint arra, hogy nem). Nem akarok soha többé az az anyuka lenni, aki nem boldog izgatottsággal, hanem rettegve figyeli az UH monitorját, akinek összesúgnak a háta mögött a folyosón, aki azzal a másik szemmel nézi a kisbaba fejlődését. Még akkor is, ha mindhárom gyerek a mássága legenyhébb formáját hozza, és többet köszönhetek nekik, többet fejlődtem általuk én magam is, mint azt valaha álmodtam volna.
E. pedig azon morfondírozott, hogy tényleg, fogalma sincs, milyen egy eltérő fejlődésű gyerek, neki ez a harmadik, a két nagyobbikkal sincs semmi probléma. Egy hétköznapi szülő nem ássa bele magát a fejlődés apró részleteibe, fogalma sincs a szociális mosoly definíciójáról, mert rámosolyog a pár hetes babájára, ő pedig visszakacag ahogy minden kisbaba teszi ezt (vagy majdnem minden ugyebár).
És mennyire nyakatekert az én nézőpontom, mennyire más szemmel nézek egy csecsemőre, vagy kisgyerekre, a gömbölyű kis pofija mellett mennyi minden mást is figyelek az agyam egy kikapcsolhatatlan részében.
Imádom a gyerekeimet, boldog vagyok az életemben, soha nem kellene se más gyerek, se más férj, se más élet. És nagyon régen nem is gondoltam már arra, hogy valahol mennyire igazságtalan ez az egész. Régen nem morfondíroztam már azon, milyen lehet három átlagos fejlődésű gyereket nevelni, hiszen mindenki abból főz, amilye van, és az én alapanyagom sem jobb, sem rosszabb, csak éppen sok tekintetben egészen más, mint az "átlag" (bármi is legyen az). Ezért lepett meg a szomorúság, ami elfogott, ahogy ezt a tökéletes kisbabát néztem, azt hittem, ezen én már régen túlvagyok. A lányok szerint ez egy életen át tartó gyászfolyamat, nem lehet megúszni, hogy néha elő ne jöjjön.
A sok más nagyon földhözragadt szempont szerint pedig jöjjön a coming out, a szívem mélyén azért nem akarok több gyereket, mert egész egyszerűen nem bírnám elviselni, ha még egyszer ez történne velünk (és erre sokkal nagyobb az esélyünk, mint arra, hogy nem). Nem akarok soha többé az az anyuka lenni, aki nem boldog izgatottsággal, hanem rettegve figyeli az UH monitorját, akinek összesúgnak a háta mögött a folyosón, aki azzal a másik szemmel nézi a kisbaba fejlődését. Még akkor is, ha mindhárom gyerek a mássága legenyhébb formáját hozza, és többet köszönhetek nekik, többet fejlődtem általuk én magam is, mint azt valaha álmodtam volna.
2014/01/29
Ti akartátok!
De azért az rendes volt Milostól, hogy ezzel a kis viccel megvárta a vizsgaidőszak végét...
2014/01/27
Az a poszt, ahol megpróbálom felvenni a fonalat...
Tüntetéseket vizionálok az ablakom alá, a blog folytatását követelők vadul kántálják, hogy MAG-ZAT-VÍZ, MAG-ZAT-VÍZ, és meg kell hajolnom az érvek súlya alatt, miszerint az országban elharapózó depresszió járványszerű terjedése a blogom nem írásának következménye.
Ki vagyok én, hogy gyönge vállamra ne vegyem szeretett honfitársaim, és külhonba szakadt idegenszívű testvéreim érzelmi állapotát?!
Hát tessék (de aztán ne sírjatok, hogy nem ezt akartátok!):
Egy közepes válságon vagyunk túl, nem túl vészes, de azért olyan szarkedves mindennapos állapot volt jó darabig, megspékelve némi egzisztenciális parával. És bár az előbbi nyomtalanul elmúlt, mit elmúlt, a hamvadó parázsból újjászületett főnixmadárként szárnyalunk, azért a pénzpara megmaradt.
Van már munka, olyan munkaféle, csak töredékét fizeti a multis habzsidőzsinek. Lesz ez még így se, mondhatjuk, és tényleg!
Erről több szót nem is szaporítanék, mert a végső következtetés mégiscsak az, hogy van élet a multin túl is, de még milyen!
Én pedig túlvagyok az első vizsgaidőszakon, és büszkén állíthatom, jobban teljesítettem, mint ahogy azt akárcsak álmomban is képzeltem volna. Tíz tárgyból 4,48-as átlagot csináltam, ezzel nagyjából az élmezőnyben végeztem. Bezony.
De ami az igazán döbbenetes számomra, az az érzés, vizsga után. Színtiszta mámoros sikerélmény, hát még amikor meglátom a jegyeket a Neptunon. Egy kivételével minden vizsgám sokkal jobban sikerült, mint ahogy gondoltam. Rájöttem, hogy mennyire kába ködben éltem évekig, mennyire nem volt sikerélményem. Nagy csapat közepére kerültem, pezsgő társasági életet élek, önmagamért, és nem az anyasági, vagy háztartási teljesítményért lettem valaki. Nem valakinek a valakije (anyukája, felesége) vagyok ott, hanem én magam, akinek önmagáért keresik a társaságát. Felülmúlhatatlan érzés...
A vizsgaidőszak pedig mámorító volt. Jura vitte a teljes háztartást, terelgette a gyerekeket, én csak tanultam és tanultam és tanultam, és élveztem, hogy ezeket a szuper vizsgákat én csinálom, én magam, ez a sok klassz dolog mind az én fejemből jön ki, folyik ki a papírra a tollamon keresztül. A tanulás lehet ilyen is? Sosem gondoltam volna.
Megtapasztaltam, milyen az, amikor apa dolgozik és dolgozik, és a család haptákban áll, a gyerekek elvarázsolódnak oviba, suliba, étel terem az asztalra és tisztaság a házba. Apa pedig megfáradva a munkától jóindulatú mosollyal megsimogatja az ünneplőbe öltöztetett gyerekek kis buksiját, és elvonul kipihenni a nap fáradalmait. Hát igen, könnyű rászokni, belekényelmesedni, én most már tényleg megértem a férfiakat, akik foggal-körömmel védik a társadalom férfiközpontú berendezkedését. Ilyen volt nekem egy hónapig, Jura mindent csinált. Ettől én pedig olyan szerelembe estem, hogy tán soha ilyenbe nem. Szerelmes rajongásom pedig még odaadóbb tettekre késztette Jurát.
Így most ott tartunk, hogy este ágyba kapom a finom falatokat, reggel a kávét, és amolyan kamaszos idióta párbeszédek zajlanak le köztünk, hogy "szeretlek - nem, én sokkal jobban szeretlek - de nem, mert én annál is jobban" stb... A helyzet tarthatatlan, már híztam is három kilót...
Ki vagyok én, hogy gyönge vállamra ne vegyem szeretett honfitársaim, és külhonba szakadt idegenszívű testvéreim érzelmi állapotát?!
Hát tessék (de aztán ne sírjatok, hogy nem ezt akartátok!):
Egy közepes válságon vagyunk túl, nem túl vészes, de azért olyan szarkedves mindennapos állapot volt jó darabig, megspékelve némi egzisztenciális parával. És bár az előbbi nyomtalanul elmúlt, mit elmúlt, a hamvadó parázsból újjászületett főnixmadárként szárnyalunk, azért a pénzpara megmaradt.
Van már munka, olyan munkaféle, csak töredékét fizeti a multis habzsidőzsinek. Lesz ez még így se, mondhatjuk, és tényleg!
Erről több szót nem is szaporítanék, mert a végső következtetés mégiscsak az, hogy van élet a multin túl is, de még milyen!
Én pedig túlvagyok az első vizsgaidőszakon, és büszkén állíthatom, jobban teljesítettem, mint ahogy azt akárcsak álmomban is képzeltem volna. Tíz tárgyból 4,48-as átlagot csináltam, ezzel nagyjából az élmezőnyben végeztem. Bezony.
De ami az igazán döbbenetes számomra, az az érzés, vizsga után. Színtiszta mámoros sikerélmény, hát még amikor meglátom a jegyeket a Neptunon. Egy kivételével minden vizsgám sokkal jobban sikerült, mint ahogy gondoltam. Rájöttem, hogy mennyire kába ködben éltem évekig, mennyire nem volt sikerélményem. Nagy csapat közepére kerültem, pezsgő társasági életet élek, önmagamért, és nem az anyasági, vagy háztartási teljesítményért lettem valaki. Nem valakinek a valakije (anyukája, felesége) vagyok ott, hanem én magam, akinek önmagáért keresik a társaságát. Felülmúlhatatlan érzés...
A vizsgaidőszak pedig mámorító volt. Jura vitte a teljes háztartást, terelgette a gyerekeket, én csak tanultam és tanultam és tanultam, és élveztem, hogy ezeket a szuper vizsgákat én csinálom, én magam, ez a sok klassz dolog mind az én fejemből jön ki, folyik ki a papírra a tollamon keresztül. A tanulás lehet ilyen is? Sosem gondoltam volna.
Megtapasztaltam, milyen az, amikor apa dolgozik és dolgozik, és a család haptákban áll, a gyerekek elvarázsolódnak oviba, suliba, étel terem az asztalra és tisztaság a házba. Apa pedig megfáradva a munkától jóindulatú mosollyal megsimogatja az ünneplőbe öltöztetett gyerekek kis buksiját, és elvonul kipihenni a nap fáradalmait. Hát igen, könnyű rászokni, belekényelmesedni, én most már tényleg megértem a férfiakat, akik foggal-körömmel védik a társadalom férfiközpontú berendezkedését. Ilyen volt nekem egy hónapig, Jura mindent csinált. Ettől én pedig olyan szerelembe estem, hogy tán soha ilyenbe nem. Szerelmes rajongásom pedig még odaadóbb tettekre késztette Jurát.
Így most ott tartunk, hogy este ágyba kapom a finom falatokat, reggel a kávét, és amolyan kamaszos idióta párbeszédek zajlanak le köztünk, hogy "szeretlek - nem, én sokkal jobban szeretlek - de nem, mert én annál is jobban" stb... A helyzet tarthatatlan, már híztam is három kilót...
2013/09/05
Már megint egyedül
Jura vitorlázik a szépséges Adrián, képeslapkék lágyan fodrozódó tenger a háttér a gyöngyöző söröskorsók mögött a Facebookon posztolt képeken.
Tulajdonképpen mostanra alig bosszantóbb, mintha Bukarestben nyomná a melót, mindegy is hol van, itt nincs, ismerős mindennapok, iskola, ovi, reggeli készülődés, délutáni rohanás, esti rutin.
Az első éjszakát komplett végighánytam valami vírus okán, szerencsére csak azután lettem rosszul, hogy elaludtak a gyerekek, és reggelre elmúlt, csak azszép zöld gyep a fél hetes kelés ne lett volna.
A főiskoláról már napi szinten kapom a leveleket, próbálok kapaszkodni, tárgyfelvétel, csoportbontás, várólista, kreditindex és még egy csomó számomra teljesen kínai dolog.
A nyári lazsálás után szinte felrobbant az élet, pörögnek az események, a szervezni-, intéznivalók.
Tulajdonképpen mostanra alig bosszantóbb, mintha Bukarestben nyomná a melót, mindegy is hol van, itt nincs, ismerős mindennapok, iskola, ovi, reggeli készülődés, délutáni rohanás, esti rutin.
Az első éjszakát komplett végighánytam valami vírus okán, szerencsére csak azután lettem rosszul, hogy elaludtak a gyerekek, és reggelre elmúlt, csak az
A főiskoláról már napi szinten kapom a leveleket, próbálok kapaszkodni, tárgyfelvétel, csoportbontás, várólista, kreditindex és még egy csomó számomra teljesen kínai dolog.
A nyári lazsálás után szinte felrobbant az élet, pörögnek az események, a szervezni-, intéznivalók.
2013/09/01
Beiratkozás, és tükörbenézés...
Nincs mese, iskolás lettem megint. Csütörtökön beiratkoztam a suliba, és felvettem a kurzusokat.
Tíz tárgyam lesz, közötte a csodás funkcionális anatómia, amitől már most tele a gatyám.
A vizsgaidőszakon kívül már nagyon várom, végre lesz valami, ami csak az enyém, független a családtól, amit csak magamért teszek. Ideje volt.
Jura két hete itthon van, azt mondja, olyan, mintha nyaralna. És tényleg...
A házimunkával kacagva végzünk ketten, bár hajszálnyit, de folyamatosan csökken a lelkesedése (ismerem az érzést, egy hétig, hónapig nem kunszt vinni a háztartást, az igazi kihívás a kitartásban úgy a második ÉV magasságában érkezik meg). Valahogy mindig én maradok a konyhán, ha főzni kell, bár elpakolásban azért odateszi magát. A gyerekekkel viszont rengeteget játszik, viszi őket bringázni, sokat társasozunk.
Valahogy kicsúszik a kezéből az idő, ottragad egy cikk előtt, órákig telepít valami letöltést Ivánnak, ezért sokszor csúszik az egész napi program, mert én ilyenkor két dolgot tehetek, vagy pampogok, és sárkánykodok (amit úúútálok), vagy megcsinálom én. Mind a kettőt eléggé igazságtalannak élem meg.
Igen, megtehetném, hogy én is beleszarok a közepébe, de azzal csak azt érném el, hogy olthatnám a házi tüzet, csillapíthatnám az őrjöngésig fáradt, éhes gyerekeket.
Mondhatnám, hogy jaj szegény ember, hát évek óta dolgozik, igazán megérdemli a pihenést, de mivel ez rám pont annyira igaz, nagyjából ugyanott vagyunk.
Pénteken megvolt Jura búcsubulija, és iszonyatosan bánt, hogy én nem voltam hivatalos. Egyrészt ésszel teljesen felfogom, hogy miért is nem, másrészt az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, én pedig azt érzem, hogy ebben a tíz évben én is legalább annyira benne voltam, mint ő. Na persze én csak pont annyira vágytam ott lenni, amennyire én is benne voltam, csak háttérből nézni az egészet. Hallani akartam az őt méltató szavakat, köszönömöket. (Elhangozhat kérdésként, igen, volt olyan, aki elvitte a párját, nem volt tökéletesen zárt körű esemény.)
De a "plusz egy fő" ne dumáljon, pont elég, ha a Nagy Napra glédában áll a tiszta gatya, vasalt ing, "érezd jól magad drágám" mosoly.
Jövő héten pedig meghívták vitorlázni, és persze ez is a szokásos módon alakult. Az "ó csak egy hosszú hétvége, három nap"-ból indult, "csütörtökön leutazunk, vasárnap jövünk"-ön át tegnap este eljutottunk a "kedd este utazunk, vasárnap jövünk"-ig.
Egész egyszerűen nem őszinte a mosolyom. Dühös vagyok, fáradt, elkeseredett, és irígy. Igen, irígy vagyok, és nagyon nem szeretem, mikor ilyen érzéseken kapom magam, mert attól meg még dühösebb leszek.
Engem valahogy sosem hívnak fel a MÁK-tól, hogy fú, figyu, meghívunk egy adriai vitorlázásra. Vagy az öt (tíz) éves gyes-évfordulódat egy bulival jutalmazzuk. Esetleg elviszünk egy egy hetes csapatépítésre a többi anyukával. Viccesen hangzik, ugye?
Pedig amennyi melót a gyereknevelésbe, háztartásba, állatidomításba belenyomok, simán megvan egy felsővezetőnyi felelősség, munkaóra, és stressz. A bérezés, és juttatás gyes+csp.
Na persze lehet jönni az anyák szent maszlagával, miszerint enyém az első mosoly, lépés és szó megtekintésének ekszatikus öröme, a valóság azonban inkább az, hogy tényleg ezzel nyomnak vissza minket (és mi magunkat) újra és újra a bébipapik, és szagló pelenkák párás (és kétes) biztonságába.
És ragyogó mosoly apának is jut bőven.
Amikor ezt felemlítem, akkor Jura persze húzza a száját, hogy túlságosan feminista lettem az utóbbi időben, és igazán ne degradáljam le, amit eddig csináltam, és ő is hahotázva nevet azon az abszurd felvetésen, hogy az én munkámért járhatna tímbilding, hajókázás, fizetett szabadság, vagy betegszabi (esetleg fix munkaidő). Az anyák (mit anyák, Anyák!) fizetsége az anyaság öröme maga, a bizonyosság, hogy valami magasztos dolgot végeznek, nem holmi alantas pénzszaporítást egy multinak.
Másrészről persze ezt én magam választottam, és jól is éreztem magam benne eddig, kellett ez az idő ahhoz, hogy felnőjek végre, és felvállaljam a saját életem felelősségét. Jura pedig csak azt csinálja, amit eddig, és nyilván nem igazán érti, hogy mi a fene bajom van nekem, hiszen ő mindent megad nekem, a tenyerén hordoz, a csillagokat a lábam elé hinti, ha úgy kívánom. És tényleg...
Nem is rá vagyok igazán irígy, hanem az egész helyzetre, nem rá vagyok megsértődve, és megbántva, hanem arra, hogy a saját fejemet nyomtam újra és újra le.
Utoljára öt éve éreztem ezt a nyugtalanságot magamban, akkor azt tettem, amihez a legjobban értettem, szültem még egy gyereket. Ott és akkor ennyit tehettem, ez kellett az akkori fejlődésemhez, vagy a mostani tudásomhoz kellő ismeret megszerzéséhez. Hálás vagyok, amiért egy extra problémás gyerekem született, mert ha nem így lenne, most valószínűleg szülnék még egy gyereket, és ezzel végképp elásnám magam az anyaságkétes magasztos örömeibe.
Így tehát a mostani helyzetemben azt teszem, amire most (már) képes vagyok. Tanulni fogok, szakmát szerzek, és pár éven belül dolgozni fogok, a saját örömömre és épülésemre.
Tíz tárgyam lesz, közötte a csodás funkcionális anatómia, amitől már most tele a gatyám.
A vizsgaidőszakon kívül már nagyon várom, végre lesz valami, ami csak az enyém, független a családtól, amit csak magamért teszek. Ideje volt.
Jura két hete itthon van, azt mondja, olyan, mintha nyaralna. És tényleg...
A házimunkával kacagva végzünk ketten, bár hajszálnyit, de folyamatosan csökken a lelkesedése (ismerem az érzést, egy hétig, hónapig nem kunszt vinni a háztartást, az igazi kihívás a kitartásban úgy a második ÉV magasságában érkezik meg). Valahogy mindig én maradok a konyhán, ha főzni kell, bár elpakolásban azért odateszi magát. A gyerekekkel viszont rengeteget játszik, viszi őket bringázni, sokat társasozunk.
Valahogy kicsúszik a kezéből az idő, ottragad egy cikk előtt, órákig telepít valami letöltést Ivánnak, ezért sokszor csúszik az egész napi program, mert én ilyenkor két dolgot tehetek, vagy pampogok, és sárkánykodok (amit úúútálok), vagy megcsinálom én. Mind a kettőt eléggé igazságtalannak élem meg.
Igen, megtehetném, hogy én is beleszarok a közepébe, de azzal csak azt érném el, hogy olthatnám a házi tüzet, csillapíthatnám az őrjöngésig fáradt, éhes gyerekeket.
Mondhatnám, hogy jaj szegény ember, hát évek óta dolgozik, igazán megérdemli a pihenést, de mivel ez rám pont annyira igaz, nagyjából ugyanott vagyunk.
Pénteken megvolt Jura búcsubulija, és iszonyatosan bánt, hogy én nem voltam hivatalos. Egyrészt ésszel teljesen felfogom, hogy miért is nem, másrészt az érzéseket nem lehet ésszel irányítani, én pedig azt érzem, hogy ebben a tíz évben én is legalább annyira benne voltam, mint ő. Na persze én csak pont annyira vágytam ott lenni, amennyire én is benne voltam, csak háttérből nézni az egészet. Hallani akartam az őt méltató szavakat, köszönömöket. (Elhangozhat kérdésként, igen, volt olyan, aki elvitte a párját, nem volt tökéletesen zárt körű esemény.)
De a "plusz egy fő" ne dumáljon, pont elég, ha a Nagy Napra glédában áll a tiszta gatya, vasalt ing, "érezd jól magad drágám" mosoly.
Jövő héten pedig meghívták vitorlázni, és persze ez is a szokásos módon alakult. Az "ó csak egy hosszú hétvége, három nap"-ból indult, "csütörtökön leutazunk, vasárnap jövünk"-ön át tegnap este eljutottunk a "kedd este utazunk, vasárnap jövünk"-ig.
Egész egyszerűen nem őszinte a mosolyom. Dühös vagyok, fáradt, elkeseredett, és irígy. Igen, irígy vagyok, és nagyon nem szeretem, mikor ilyen érzéseken kapom magam, mert attól meg még dühösebb leszek.
Engem valahogy sosem hívnak fel a MÁK-tól, hogy fú, figyu, meghívunk egy adriai vitorlázásra. Vagy az öt (tíz) éves gyes-évfordulódat egy bulival jutalmazzuk. Esetleg elviszünk egy egy hetes csapatépítésre a többi anyukával. Viccesen hangzik, ugye?
Pedig amennyi melót a gyereknevelésbe, háztartásba, állatidomításba belenyomok, simán megvan egy felsővezetőnyi felelősség, munkaóra, és stressz. A bérezés, és juttatás gyes+csp.
Na persze lehet jönni az anyák szent maszlagával, miszerint enyém az első mosoly, lépés és szó megtekintésének ekszatikus öröme, a valóság azonban inkább az, hogy tényleg ezzel nyomnak vissza minket (és mi magunkat) újra és újra a bébipapik, és szagló pelenkák párás (és kétes) biztonságába.
És ragyogó mosoly apának is jut bőven.
Amikor ezt felemlítem, akkor Jura persze húzza a száját, hogy túlságosan feminista lettem az utóbbi időben, és igazán ne degradáljam le, amit eddig csináltam, és ő is hahotázva nevet azon az abszurd felvetésen, hogy az én munkámért járhatna tímbilding, hajókázás, fizetett szabadság, vagy betegszabi (esetleg fix munkaidő). Az anyák (mit anyák, Anyák!) fizetsége az anyaság öröme maga, a bizonyosság, hogy valami magasztos dolgot végeznek, nem holmi alantas pénzszaporítást egy multinak.
Másrészről persze ezt én magam választottam, és jól is éreztem magam benne eddig, kellett ez az idő ahhoz, hogy felnőjek végre, és felvállaljam a saját életem felelősségét. Jura pedig csak azt csinálja, amit eddig, és nyilván nem igazán érti, hogy mi a fene bajom van nekem, hiszen ő mindent megad nekem, a tenyerén hordoz, a csillagokat a lábam elé hinti, ha úgy kívánom. És tényleg...
Nem is rá vagyok igazán irígy, hanem az egész helyzetre, nem rá vagyok megsértődve, és megbántva, hanem arra, hogy a saját fejemet nyomtam újra és újra le.
Utoljára öt éve éreztem ezt a nyugtalanságot magamban, akkor azt tettem, amihez a legjobban értettem, szültem még egy gyereket. Ott és akkor ennyit tehettem, ez kellett az akkori fejlődésemhez, vagy a mostani tudásomhoz kellő ismeret megszerzéséhez. Hálás vagyok, amiért egy extra problémás gyerekem született, mert ha nem így lenne, most valószínűleg szülnék még egy gyereket, és ezzel végképp elásnám magam az anyaság
Így tehát a mostani helyzetemben azt teszem, amire most (már) képes vagyok. Tanulni fogok, szakmát szerzek, és pár éven belül dolgozni fogok, a saját örömömre és épülésemre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)