Mörfi, hát persze.
Ahogy Lappa felajánlotta, hogy ad egy töltőt, és ezt meg is beszéltük, egyből meglett a töltőm... Így már nem buli elveszve lenni...

Csütörtökön a telefontöltőm úgy döntött felmond, vagy legalábbis egyben vesz ki egy komolyabb mennyiségű szabit. Szóval eltűnt, szőrén, szálán.
Természetesen Sony Ericsson töltőből csak egy van (volt). Nokiásból majdhogynem kereskedelmi mennyiség, régi is, új is, minden sarokból kipottyan egy.
Szóval a töltő eltűnt még pénteken, a telefonom pedig lemerült.

Első körben átraktam a kártyámat Jura telefonjába, hogy kibányásszak pár számot. Talán mondanom sem kell, nem SIM kártyára voltak mentve.
Hosszas felforgató tevékenység közepette előástam egy pattintott kőkorszakbeli Nokiát. Mindenki ismeri, akkora és olyan súlyú, mint egy fél tégla, nagyjából annyit is tud, háromsoros megmosolyognivaló kijelzőjén butácska feliratokkal. Kisebb röhögőgörcsöt kaptam, mikor meghallottam a csöngését, először azt gondoltam, hogy valami kínai bóvli gyerekjáték úszta meg a múltkori zord szankcionálást, de hamar ráébredtem, hogy a vinnyogva csipogó nagila hava az új csörgőhangom. Na ezt még szokni kell.

Viszont nagyon költséghatékony megoldás ez most, hiszen a francnak van kedve hosszasan beszélgetni egy olyan telefonon, amitől izomlázat kap az ember, és minduntalan az a kényszerképzetem támad, hogy a túlvégről beszélő egy bádogvödörből hív.
A telefonszámaim természetesen nincsenek meg, hiszen ezer éve nem volt olyan telefonom, ami kérdezés nélkül SIM kártyára menti a számokat. Így aztán bármennyit csacsoghatnék volt gimis osztálytársakkal, és kamaszkori szerelmeimmel, bár valószínűleg azóta ötször más a számuk nekik is.
Szóval hívjatok bátran, és ne lepődjetek meg, ha csak egy formális hallóval nyitok, mutatkozzatok be szépen :-)

Gyilkos ez a kávémentes élet. Százszor inkább lemondok bármi másról...

Filmklub

Csütörtökön moziban voltunk, idejét sem tudjuk mióta először. Minimum a négy hónap, de a fél év sanszosabb.
Jóformán alig találtunk filmet, végül az X-Men Wolverine-re esett a választás, és milyen jól jártunk vele.
Igen, tudom, hogy nem egy Oscar-gyanús film, de hozza az X-Men filmeknél eddig megszokott színvonalat. Se több, se kevesebb nem volt, mint amit vártam, és ez nagy szó manapság. Főleg, hogy ez a sorozat negyedik része.
Jurának van egy kifejezése bizonyos filmekre: ölős-baszós-partraszállós. Na az első néhány snittben benne is volt a normandiai partraszállás, akkor igen megvidámodtam (később megvolt a másik kettő is).
Szóval saját kategóriájában abszolút az élvonalban van, látványos, igényesen kidolgozott, izgalmas film (és Hugh Jackman se farkas kutya).

Egy négyhónaposnak édesmindegy, hogy Tankcsapdát, vagy Bóbitát énekelek, ugyanúgy teleszájjal röhög. Nekem viszont a Legjobb méreg sokkal szórakoztatóbb...

Jura valószínűleg megy Londonba augusztusban. Idén már másodjára? Egetverő arcátlanság...
Hamar gyorsan megnéztük, hogy mennyibe kerülne, ha mi is mennénk Milossal.
Hol vannak már a régi jó filléres repülőjegyek, mikor egy budapesti vacsora áráért az ember oda-vissza megjárta Londont repülővel?!
A gazdasági válság nyilván ide is begyűrűzött. Ötven rugó egy retur jegy fapaddal. Ez inkább egy londoni vacsora ára a Soho egyik menő éttermében. És még az ülés nélküli csecsszopó kisded után is kell fizetni, nem is keveset.

Tegyük fel, hogy mégiscsak kimegyünk...
Szállást a cég fizet, máris beljebb vagyunk pár tizessel, ha csak Marika néni kis padlásszobáját számoljuk, de persze a Sony nem ott szokta altatni az embereit, sokkal inkább a Regent street-en, ami máris összekapcsolódik a következő problémakörrel, mégpedig azzal, hogy Jura három teljes napig konferenciál.
Vajon mit csinál egy Londonban "unatkozó" három gyerekes anyuka egy pökésre az Oxford streettől? Három teljes napig?
Hát igen. Vásárol. Sokat. Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy miért is teljes anyagi csőd, ha én is megyek Londonba, noha fapados géppel, ingyen szállással...

Erőst vívódom. Fogadkozhatnék én, hogy vásárolni éééén? Dehoogy! Majd mókusokat meg kacsákat etetek a parkokban. Na persze.
Igazából be sem megyek a NEXT-be, csak egy picit odasandítok a kirakatra jártomban-keltemben. Hát hóógyne.
Az a Mothercare tulajdonképpen elég messze is van, szinte már a Marble Arch-nál, legalább negyed óra gyalog... Hjakérem...
Pinduri önismerettel könnyen belátható, hogy ezek hangzatos szavak, ám megvalósíthatatlanok.
Marad a totális önmegtartóztatás, a nem-elutazás, a messziről vágyakozás, az itthon szomorkodás.
Anyaságom mártírzászlajára álmatlan éjszakák aranyszálával hímzett, kristálykönnyel öntözött szavak: hosszú idő óta az első teljes év London nélkül...

Iván nyert magának egy hetet itthon. Szombat-vasárnap lázas volt, de hétfre kutya baja sem volt.
Sebaj, gondoltam elviszem ma reggel a dokihoz, úgyis mentünk Milossal oltásra, hogy állapítsa meg, ez a gyerek tényleg gyógyult, mehet oviba.
Végeredmény: hát igaz, hogy láthatólag semmi baja, a pisije is rendben van, de még egy kicsit lepedékes a nyelve, szóval a héten még maradjon itthon. ÁÁÁÁÁÁÁ...

Négy hónapos!

Nagyon sokat okosodott, ügyesedett, bár lényegi előrelépés nem nagyon történt. Néha hanyattfekve találom az ágyban ébredéskor, és háton fekve szépen tekeredik már az oldalára. De még mindig sokszor ökölben van a keze.

Két kézzel fog, szájhoz húz mindent, ami a keze közelébe kerül, és patakokban folyik a nyála. Idegenekre is mosolyog már, egyre okosabb tekintettel néz a világba. Éjjel továbbra is szépen alszik, és persze csak anyatejet eszik.

7540 gramm, és 70 cm körül van, de holnap alaposan lemérem.

Hurrá, hurrá, lesz kis autóm. Remélem jövő hétvégén el is hozhatjuk majd...

Már megint baci van a pisiben, de az üledék rendben van.
Most mehetünk ismétésre... Azt hittem, ma legalább nyugiban elleszünk itthon... Ehhh...

Hát akkor írok Macedóniáról, bár nem voltam ott, szóval ez a bejegyzés mellőzi most a személyes tapasztalatot.
Az út rettenetesen hoszú volt, de remekül lenyomták, nemsokkal a ballagás megkezdése után értek oda.
Valójában nem klasszikus ballagás volt, hanem egy műsor az egyik helyi színházban. A gyerekek nagyon élvezték, én is láttam a videót, nagyon klassz volt.
Aztán egy közös vacsora következett, ahol Ivánnak kisebb rajongó tábora alakult ki tini lányokból.
Kezdettől fogva kicsit sem problémáztak azon, hogy a beszélgetések általános nyelve az angol volt. Kommunikáltak kézzel-lábbal, a nagyon tolmácsoltak.
Este egy ágyban aludtak apával.
Másnap kis helye után következett Dani szülinapi bulija, ami egy akadályversennyel kezdődött. Az a buli is remekül sikerült.
Végül másnap hajnalban indultak haza, éppen az új ovibulira érkeztek meg.

Kicsit fárasztó volt az egész napos kirándulás az ovival az állatkertben, Emma elaludt tévénézés közben este hétkor...

HOPPÁCSKA...

Eladtam a kis autómat, szipp, szipp...

No hát ilyen lett a hajam...

És ezzel rögtön válaszolok is egy kérdésre, hogy fodrász nélkül is reprodukálható-e, és igen, ezt már én szárítottam be...

Egyébiránt...

Tegnap meghírdettük a kocsimat a neten, és azóta szinte folyamatosan csöng a telefon.

Jöttek is már páran, valószínűnek tartom, hogy el fogjuk tudni adni.

Csak azzal leszek bajban, hogy nem lesz kocsim addig, amíg az újat meg nem vesszük. Ez a része a dolognak még nagyon gyerekcipőben van.

Az már eldőlt, hogy scenic lesz, de nézni kéne konkrét autót is. Csakhogy Jura múlt héten nem volt itthon, ezen a héten meg dolgozik a múlt heti elmaradások miatt is bőven...

Na jó, rendben, tényleg nem ez a legsikerültebb kép rólam, viszont az egyetlen, amin Matthew Fox és én együtt szerepelünk.
Szóval be kell érnem ezzel az eszelősen vigyorgó fejemmel. Matthew viszont hajszálpontosan úgy néz ki élőben is, mint a filmen.
Tündéri egy pasi, elképesztően zavarban volt, de nagyon kedvesen tűrte a nők rohamát, nem csak odadugta a képét a fotózáshoz, hanem átkarolta a derekamat.
Szerintem ez jófejség...
Majd rakok még be képeket a partyról.
Azért azt meg kell említeni, hogy nagyon szuper kis buli volt, a hely és a kaja is nagyon rendben volt.
A fenti rémisztő vigyorom is annak tudható be, hogy hónapok óta tartó absztinencia után lecsúszott egy pohár bor, és ettől rettenetesen berúgtam. Jó kedvem volt, és a szám két szélét felragasztották a fülemre...

Voltam ma fodrásznál, és ilyen hajat kértem. Egészen ilyen lett, csak persze nekem nyúzott fej van a szép frizkó alatt, nem olyan csinoska, mint Alice Cullen-é (aki persze nem A. C., ez csak a szerepe, de nem tudom a szinésznő nevét).

Majd ha lesz egy szalonképes arcom ehhez a szép hajhoz, akkor teszek be képet.

Hogy mit ad egy jó frizura? Ez egy más életérzés. Frissnek, fiatalnak, szépnek érzem magam tőle (ha sikerül kikerülni a tükröket a házban), ruganyos léptekkel haladok (mit haladok, repülök) az élet országútján.

Milosra mama vigyázott, mégpedig tízpontosan. Szórakoztatta, megetette lefejt tejjel (Milos sosem ivott még mást és máshogyan, csak ciciből friss tejet), aztán trükkösen el is altatta (Milos cicin alszik el egyébként).

Szóval nagy pirospont mamának, és persze Milosnak is!

Este fél nyolc. Milos megfürdetve, legalább fél órája fennt csicsikál. Előttem az egész este, egyedül vagyok, bármit csinálhatok. Évek óta nem volt ilyen, hát nagyon furi.
A nappali szét van kapva teljesen, a gyerekek játszósarkát dzsuvázom, kapva kaptam a lehetőségen, egy nap altt úgyis képtelenség lett volna gatyába rázni.
Milos kihasználta a lehetőséget, hogy nincs itthon a kamera, és az átfordulással kísérletezett egész délután. Nem tudom felvenni hát, milyen édes komoly tudós fejet vág, ahogy billenti, billenti a fejét egyre jobban, és várja a hatást.
Hiányzik az egész banda...

Hát elengedtem őket. Mind a kettőt.
Iván tegnap még lázas volt, de éjjel már nem, nyugodtan átaludta az éjszakát, és reggel vidáman ébredt, a nyakát sem fájlalta már.
Végül is már tegnap is jókedvű volt a láz ellenére, Jura szerint mindegy, hogy itthon ücsörög a kanapén, vagy a kocsiban, és hát tulajdonképpen igaza van.
A nagy részén túl van már, most már csak lábadozik, emiatt nem hagyhatom, hogy kimaradjon egy ilyen nagy kalandból. Jura nagyon lobbizott, hogy elvihesse mindkettejüket.
Abban biztos vagyok, hogy minden rendben lesz, most már csak azon drukkolok, hogy Emmán már ne törjön ki a kórság, ha már eddig megúszta.

Izgatottan készülődtek reggel, Jura belőtte nekik az úti DVD lejátszót, én még hosszasan ölelgettem-csókolgattam volna őket becsatolás címén, de elhessegettek, hogy nem látják tőlem a kisvakondot.
Hát igen...
Most kettesben vagyunk Milossal (kihasználom, hogy neki még sokkal fontosabb az, hogy ölelgetem, csókolgatom, mint a kisvakond), még olyan ez, mint egy sima hétköznap, este lesz majd furcsa...