Tegnap ünnepeltük meg Emma névnapját. Kapott egy csomó ajándékot, mindenkitől egy kis apróságot, de a legjobban az a csokor tetszett neki, amit az apjától kapott. Felajzva rohangált fel s alá kezében a csokorral, és nagyon boldog volt hogy maximálisan ő van a középpontban.

Egyre szebben ejti ki a szavakat, egészen döbbenetes hogy már mennyi szót ismer. Viszont ma végre rájöttem egy nagy rejtélyre. Úgy egy hete a legkedvesebb szava a "mmmeeeeeö". Na, ma megvilágosodtam. Hát persze hogy ez a "nem"! Már kezdtem csodálkozni, hogy ez a szó hiányzik a szótárából. Na nem, csak kicsit változtatott rajta. Így hát a napjai nagy részét azzal tölti hogy rosszalkodik, és rohangálva bőg mint egy kis emberforma borjú.
Az a furcsa hogy bár rettenetesen idegesítő amit naphosszat művel, én mégis élvezem hogy ilyen. Főleg mióta Iván megszületett, végre visszatért a "régi" türelmem. Jó látni ahogy nyílik ki a világra, önállósodik, próbálgatja a kis fegyvertárát hogy manipulálja az embereket, felfedezi a környezetét, és kommunikál.
Szeretném minden percét kiélvezni ennek a csodálatos korszaknak. Szinte hihetetlen hogy két kis sejtünkből, húsunkból és vérünkből ilyen csoda növekszik, és jutalmunk a büszkeségen kívül a lehetőség, hogy újra megláthatjuk és felfedezhetjük a világot ártatlan, gyermeki szemmel.

Ma először kerültem komoly dilemmába hogy vajon egymagam melyik gyerekhez ugorjak ugyanabban a pillanatban.
Jura éppen kihúzta a lábát az ajtón a két naggyal, hogy menjenek moziba, amikoris elkezdtem tisztába tenni Ivánt. Mindkét gyerek fel volt ajzva, négy gyerek már komoly rajcsúrra képes. Emma rohangált egyik szobából a másikba egy számítógépes egérrel, mikozben Iván kimerülten zokogott a kezem alatt a pelenkázón. Egy tökéletesen időzített pillanatban emma elvágódott a küszöbben, és a szájában az egér dugaszával arcra eset... Ivánra rádobtam egy textilpelust, és felkaptam Emmát, visszaugrottam a pelenkázóhoz (mert bár Iván még nagyon kicsi, az ördög nem alszik). Szegény kicsikém szájából dőlt a vér, összekeveredett a nyállal és a takonnyal, amit beledörgölt a pólómba, miközben hozzám bújt.
Iván újra elkezdett sírni, valószínüleg fázott. Na ekkor raktam le a közben kicsit megnyugodott Emmát, aki persze ezen megsértődött. Rekord idő alatt pelenkáztam be Ivánt, miközben Emma zokogva kapaszkodott a lábamba, megpróbált felmászni az ölembe.
Végül szegény Ivánt leraktam az ágyába, és Emmának adtam árnikát a szájsebére. Közben szerencsére legalább a vérzés elállt.
Gyorsan leraktam aludni, nem is tiltakozott, egyből mély álomba zuhant, én pólót cseréltem. Eközben Iván újra felhergelődött és a sok sírástól mégjobban szörcsögött mint eddig. Egy gyors orrszívás, ringatás.
Mázlimra pont akkor keződött a Totalcar a tévében, így lerogyhattam elé, és a közben rajtam elszenderedett Ivánnal megnéztem.

A fiam tekintete...
Ma este ahogy ringattam, szórakozottan nézegettem az arcát. Félig lehunyt szemmel meredt a világba. Akkor egészen megborzongtam, mert Jura tekintetét láttam meg benne, egészen kicsiben.Ugyanaz az okos, kedves, mindent tudó tekintet, mint az apjáé. Elöntött a szerelem Jura iránt, és hálát adtam a sorsnak, hogy ilyen férj jutott nekem. Megunhatatlan csoda, ahogy felfedezem a bennem növekedett, belőlem táplálkozó gyermekemben az apját, a szerelmemet.
Az arca már most karakteres, egyedi vonásokkal. Próbálom felfedezni a hasonlóságot valamely általam ismert rokonnal, de ő nem hasonlít senkire. Ő csak saját magára hasonlít, hittem egészen eddig, de ma felfedeztem az eddig jobbára lehunyt szemhéjjak mögötti titkot.

Nos hát Iván is elkapta...
Emma mintha kezdene gyógyulni, de Iván éjjel elkezdett köhécselni, szörcsögni. Szegény kis manócskáim. Azt hiszem az én tejemben nem lehet immunanyag, vagy nem annyi amennyi kellene. Kíváncsi vagyok mit mondana erről a LLL...
Mindenesetre doktor néni azt mondta hogy szellőztetés és séta. Hát ez megoldható, bár az utóbbi meglehetősen macerás. Két gyereket udvarkészre elkészíteni nem semmi így télen. De aztán megéri. Emma igen lelkesen tologatja a babakocsit.
Talán enyhül a rettenetes féltékenység, de még nem akarom elkiabálni.
Huhhh, be is fejezem ezt a post-ot, mert teljesen szét vagyok csúszva, a fáradtság egy előrehaladott állapotában, és összevissza írok mindent...

Emma beteg már megint. Szegénykém nem tudom mivel érdemelte ki ezt a kis betegeskedős természetét. Most a szokásos takonykór mellett igen ronda köhögés is tarkítja a palettát. Hiába a homeós bogyók, ima, szenteltvíz, ráolvasás... Kínomban már azt találtam ki hogy a tápját kiváltom anyatejjel, hiszen az van bőven, napi 3 dl-t fejek. Talán az abban lévő immunanyagok segítenek neki legyőzni ezt a kórságot.
Na meg persze erősen reménykedem hogy esetleg csodával határos módon Iván nem kapja el.

Napok óta be sem kapcsoltam a gépet. Én az internet- és fórum-függő most teljesen közömbösen gondolok erre, és ha választanom kell egy fél óra netezés és egy fél óra heverészés között, hát bizony a heverészést választom.
Nem emlékeztem már rá hogy a tejcsinálás ennyi energiát von el az ember szervezetéről, néha ijesztő éhségrohamok törnek rám. Szerencsére ilyenkor nem zabálom magam halálra, de ennem muszáj.

Egyébként azt hiszem mindenkinek a második gyerekkel kéne kezdenie. De nekem biztosan. Szinte gyerekjátéknak tűnik a kicsi körüli mindenféle teendő. Pedig sokkal macerásabb gyerek mint Emma volt. Vagy talán ő is volt ennyire macerás, csak már nem emlékszem? Engem is utolért volna az anyákat sújtó szelektív emlékezés? Néha azt hiszem igen.
Közben Jura olyan sokszor mondogatja hogy "olyan csodálatos anya vagy te édes szerelmem", és én ilyenkor kacéran azt felelem neki hogy "nem is, te hazug rossz kutya!", de közben hálás vagyok neki hogy ezt mondja, és így is gondolja. De egy picit el is komorulok, mert eszembe jut hogy milyen sokszor vagyok türelmetlen, önző, veszekedős. Sokkal sokkal jobb akarok lenni. Ez örökös konfliktusom önmagammal.

Közben meg azon is morfondírozom, hogy olyan sok helyről hallom hogy a szülés óta kissé megrendül a szexualitás a kapcsolatokban. Nők szinte büszkén súgják egymásnak hogy hát ők bizony nem kívánják a szexet amióta terhesek, vagy szültek. Olyan rémtörténeteket is hallok hogy szülés után hónapokig nem éltek házaséletet. Bevallom az utolsó trimeszterben én sem voltam az a végzet asszonya, és egy pihentető alvás jobban lázba hozott mint egy hancúr, de a szüléssel mindezt mintha elfújták volna. Mintha egy nagy nyomasztó felhőt fújtak volna le rólam. Olyannyira hogy amikor másnap meglátogatott a férjem a kórházban, hát bizony azon morfondíroztam, hogy milyen csendes sarokba tudnám észrevétlenül berántani.
Azóta is szinte szűntelen vágyakozással gondolok rá, mintha friss szerelmesek lennénk. 6 hét? Te jó ég! Hát ki bírja azt ki? Mi 8 nap után elbuktunk...

Ma először vagyok itthon egyedül a két gyerekkel. Kicsit izgultam csak hogy mi lesz, de minden olyan gördülékenyen megy. Valahogy kerek egésszé vált a napom, nincsenek üresjáratok, minden percemre jut egy gyerek, néha egyszerre kettő is... Biztos lesznek rohanós, háklis napok, amikor mindenki feszült, ingerült, nyűgös, amikor nekem is kevesebb a türelmem.
Elhatároztam hogy nem ülök egész nap a gép előtt, a fórumra egyáltalán nem is lépek be, mert akkor nem tudom abbahagyni. Márpedig mennyivel nagyobb kincset ér az időm, ha a gyerekeimnek szentelem.
Emma önjáró már, bármit lehet mellette csinálni. Imádom hogy ilyen kis értelmes, bontakozik ki a kis személyisége, bármi dolgom van a házban jön utánam, és mindenhol megtalálja a módját, hogy hogyan tudja játékosan felfedezni a világot. Szeretném minél jobban kiélvezni ezt az időszakot.
Iván még egy kis zsigeri csomag, lenyűgöz a természet találékonysága, ahogy megnyilvánul a tökéletes kisfiamban. Imádom ahogy szopizik, azt az isteni semmivel össze nem téveszthető anyatejes illatát. Igen hálás vagyok a sorsnak hogy könnyedén kakil és pukizik (ó, az anyák örök témája), semmi sírós hascsikarás. Remélem ez így is marad. Az éjjellel azért vannak némi problémák, dehát olyan kicsi még, ráér átaludni az éjszakát ha nagyobb lesz.

Elégedett és boldog vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy ez így lesz. Talán nem is lesz mindig így, lesznek szétcsúszott időszakok is, de most nagyon élvezem az életet.
Szerelmes feleség vagyok, és boldog anya. Itt és most ez a legjobb, ami történhet velem.

Hát itt van ő, megérkezett. 2004 november negyedikén megszületett Sándor Iván László.
Egy problémamentes, és viszonylag élvezhető terhesség után egy álomi villámszülés (gátvédelem, és minden egyéb beavatkoás nélkül), majd szinte pimaszul könnyű gyermekágy következett, a tejem a második napon beindult, de mellem volt szives az oly rettenetes belövellést (feszülő, betonkemény, forró, csomós cicik) mellőzni, egyszerűen csak lett tejem, egyre több, nagyon sok, árad. Imádom az ézést ahogy táplálom a gyermekem.
A gyermekem, aki olyan tökéletes.
És mégis dúl bennem egy csomó ambivalens érzés. Szerelmes vagyok a lányomba, és imádom a fiamat is. Mégis csalónak érzem magam. Senki sem mondta hogy ez ennyire nehéz lesz. Hogy ilyen nehéz kettőt szeretni...
Talán amikor alszanak. Két szuszogó kis csomag, belőlem sarjadzott élet. Akkor kezdem sejteni milyen is lesz majd szeretni őket együtt, belső vívódás nélkül.

Tegnap este anyu is, és Jura is már 9-kor mély álomba szenderültek. Bennem valami ősi erő dolgozik, egészen nevetséges fészekrakó ösztönnek nevezni. Sokkal inkább a megveszekedett fanatikus suvickolási láz illene ehhez a mindent felemésztő késztetéshez.
Késő éjjel is ugrásra kész izomzattal feküdtem az ágyban, teljesen éberen, és elemi erővel fogtam vissza magam, hogy ne rohanjak ki a fürdőszobába suvickolni.
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal hogy megteszem, de aztán meggondoltam magam. Nem akartam Jurát egy olyan traumának kitenni, hogy éjnek évadján felriadva szeretett felesége hiányára azt a kádban találja meg, amint eszelős tekintettel már a zománcot vakarja le onnan...

Egy ideje úgy terveztem hogy ma fogok szülni. Dehát ember tervez... ugyebár...
Tegnap olyan szép ígéretes fájásaim voltak egész délután, de estére huss, eltűntek.
Ma a kertben rendezkedtünk, cipekedtem, emelgettem, hajolgattam, de semmi...
Várakozunk...

Ma van halottak napja, voltunk este a temetőben. Olyan gyönyörű az a sok világító mécses a sötétben...

Bohó ifjú koromban mindig gúnyos mosolyra húzódott a szám mikor egy könyvben azt olvastam hogy egy pár soksok év után is úgy kívánja meg egymást mint egykoron, szerelmük hajnalán. Azt gondoltam nincs az a partner, akivel ne fúlna unalomba a szex. Reménykedtem hogy olyan férjem lesz, akivel legalább néhanapján jó...
Aztán ahogy teltek az évek, partnerek jöttek-mentek, volt sok hosszabb-rövidebb kapcsolatom már azon gondolkodtam hogy te jó ég, hogy fogom én megállni hogy ne csaljam meg a férjem?!

Itt van Jura, és minden eddigi elképzelésemet megcáfolja. A hűség nem kényszer, hanem valami egészen csodálatos új dimenzió. Olyan jó érzés elmerülni a csókjában, szomjasan kívánni, egyre szenvedélyesebben, mélyebben. Egészen felemelő érzés érezni ahogy megkíván egy pillanat alatt. Látom a szemén, a mozdulatain...
Szerencsés vagyok, nagyon...

Vannak olyan pillanatok az ember eleteben, amit ha egy filmen latunk akkor úgy gondoljuk kissé erőltetett a dolog. Ilyen például ha az ember jóformán mindenórásan hajnali háromnegyed kettőkor egy egeret hajszol az előszobában a férjével és az anyjával.
Hát így peregnek napjaink, mint homokszemek...

Várakozás.
Az elmúlt éveim valahogy ennek a jegyében telnek Jurával. Néha úgy érzem mindig csak várok.
Amikor elkezdtünk találkozgatni vártam hogy üzenjen mikor is futunk össze. Valahogy mindig éreztem mikor fog jelentkezni, melyik napot fogja mondani.
Aztán pár év után komolyabbra fordult a dolog köztünk (mennyire banális megfogalmazása annak a robbanásnak ami akkor történt szinte hetek alatt) vártam rá hogy elszabaduljon "otthonról" hogy végre velem lehessen. Először volt szívet tépően rossz hogy nem én vagyok A Család egy férfi életében.
Hajnalban vártam hogy nyíljon a bejáratiajtó, és beosonjon friss péksütemény illatot sodorva magával, majd vártam ahogy csendben kapkodva ledobálja a ruháit, és becsússzon mellém a takaró alá, hogy átöleljen, rátapadhassak, köré fonódhassak, beszívhassam a bőre illatát. "Kicsi indám" -így hívott...
Aztán elment, mert dolgozni azt kell.
Egész nap vártam hogy végre délután legyen. Mikor már sejtettem hogy közeledik kiültem a konyhaablakba, és vártam hogy megjelenjen az a kék autó (azóta is ha meglátok egy olyat belecsavarodik a szívem a vágyakozásba), kiszálljon ő, bohókásan kapkodva, újság, táska, zakó, minden csúszik szét, mert ő már rohanna fel hozzám, de még annyi dolog van.
Aztán elment, mert "haza" kellett mennie, és én egyedül maradtam megint. Vártam a reggelt újra.
Aztán megtörtént a csoda, megfogant Emma. Egy hétig vártam a bizonyosság után hogy összeköltözhessünk végre. Életem egyik legfájóbb és legboldogabb hete volt az.
Aztán kilenc hónapig babát vártunk. Vártuk a válópert, vártuk az új munkahelyét, vártuk a költözést, a szülést.
Vártuk az esküvőt, hogy sóvárogtuk azt a napot...
Most újra gyermeket várunk, és én minden nap ugyanolyan örülten várom hogy hazajöjjön, várom a hétvégét hogy együtt lehessünk. Éjjel, amikor várom hogy végre elaludjak ilyesmiken gondolkodom. Ha Jura, akkor várakozás.

Valamelyik nap a heverő előtt ült amin feküdtem. Néztem őt, és észrevettem hogy a zoknija le van csúszva és meg van csavarodva a lábán. Hirtelen előntött a szerelem. Boldog vagyok vele. Egész életemben erre vártam. Rá vártam.

Úgy tűnik végre befordultunk a célegyenesbe, tegnap elhagytam a nyákdugómat, és a méhszájam is szépen készülődik. Keményebb része a dolognak hogy rettenetesen görcsöl a hasam alja, és nem tudom Emmát megemelni... Szegénykém, még szerencse hogy már tud járni. Viszont ideje lenne legalább a kórházi csomagot bepakolni...

Házaséletünk újabb fordulópontjához érkezett. Szegény Jurám tegnap bevallotta hogy nem mer már hozzám közeledni, mert fél hogy valami bajt csinál. Kicsit meg van ijedve az orbitális méretű pocakomtól. Azt hiszem tegnap esett le neki, hogy nekünk lesz még egy gyerekünk. Eddig volt pocakom, állapotom, nyűgöm, vizsgálatok, még ultrahang is (mindegyiken ott volt), de az mind én voltam.
Meg is értem, nekem is nagyon nehezen esik le a dolog, pedig bennem növekszik, és nemsokára meg is születik...

Voltunk tegnap az építésznél, újabb egyeztető beszélgetésen. Szépen alakulnak a dolgok, nagyon jó kis ház lesz ez. Egyetlen "aprócska" probléma van velük. Nem képesek egy normális konyhát tervezni. Megértem én hogy aki gyümölcssalátán, babapiskótán, deiten (ünnepnapokon rendelt pizzán) él nehéz belegondolnia hogy milyen lehet egy konyha ahol főznek is, de azért ez túlzás.
A lány szabályos hisztériás rohamot kapott mikor megkértük hogy ugyan rajzoljunk már egy használható konyhát. Repkedtek a bazdmegek, ide-oda kattintgatott az egérrel, összevissza rajzolgatott, éppenhogy elkerült egy súlyosabb idegösszeomlást. Végül nem sikerült megértetni magunkat vele, abban maradtunk hogy mindannyian gondolkodunk még a problémán.
Mondjuk engem túlzottan nem érdekel hogy neki milyen fóbiája van a konyhákkal kapcsolatban (mert hogy van, méghozzá nagyon súlyos, az tiszta sor), én olyan konyhát szeretnék amilyet elképzeltünk. Ebből pedig nem engedünk szemernyit sem.

Pocakiván egyre nagyobb és nagyobb, most már keveset mozog, azok viszont jóval fájdalmasabbak mint eddig. A múlt szerdai UH 2800 grammra becsülte a pillanatnyi súlyát, a doki szerint még egy kilót simán felszedhet ha kivárja az idejét. Jajjjj...

Ez a nap egyszerűen tökéletes. Pontosan ilyenről ábrándoztam kislánykoromban, mikor elképzeltem hogy hogy is telik egy nap egy normális, szerető családban.
A reggel egészen apró zökkenővel indult, Jura elhatározta hogy habos kakaóval ébreszt, viszont a tejszínhab keverés közben összeesett. Ő úgy gondolta hogy ez megpecsételi az egész napot, én viszont úgy gondoltam hogy ilyen apróság nem ronthat el egy nagy reményekkel teli szombatot. Amúgy is úgy gondolom az egészről, hogy nagyon kevés férj veszi a fáradtságot hogy ilyesmit kitalál (ti. habos kakaó), este megveszi a tejszínt hozzá, mégpedig nem flakonos habot, hanem olyat, amit saját két arany kezével ver fel.
nagyon finom volt így is, mert az ízén az állaga nem rontott cseppet sem.
Következett egy vidám reggeli, szintén az előző este beszerzett alapanyagokból.
Aztán Emmát leraktuk aludni, mi pedig elhevertünk. Én a vendégágyon (aludtam egy nagyot), Jura pedig előttem a szőnyegen, újságot olvasott.
Jura befejezte a komód összeszerelését, miközben Emma elmélyülten szerelt és porszívózott mellette. Én Iván és Emma ruháit pakolgattam, közben gyögyörködtem kis családomban.
Hancúr, közös ebédkészítés (sztrapacska), jóízű lakmározás következett. Majd Emma ismét aludni tért.
Odakint vígasztalanul esett az eső, mi pedig bebújtunk egy kád forró vízbe. Csend volt, csak az eső monoton kopogása hallatszott. Isteni volt összebújni, egymást simogatni a furdőszivaccsal, csodás, érzéki élmény (még Iván is mélyen aludt a pocakomban).
Emma akkor ébredt mikor éppen kimásztunk a kádból, igazán jól időzített. Hancúr, videózás, közös uzsizás következett. Gyorsan összepakoltunk, majd vidám fürdés, fektetés.
Most fél kilenc van, Emma alszik, előttünk az este, és azt kell gondoljam méltó befejezése lesz ennek a napnak bármi következzék is.

Pár hete fedeztem fel hogy Emmának van egy apró kis szeplője a derekán pont a popsija felett. Azon morfondíroztunk Jurával hogy micsoda őrületesen szexi lesz majd ez ha felnő. Remélem olyan férfit talál majd aki kellőképpen tud értékelni egy ilyen pirinyó kis szeplőt.
Ha lehet hinni a szakirodalomnak akkor olyan ferjet valaszt mint az apja. Akkor elégedett leszek. Talán tudunk olyan mintát adni neki hogy felnőve boldog családot tudjon alapítani, és megtalálja a helyét az életben.

Nem alszom jól mostanában. Nem csoda, egy ekkora görögdinnyével a hasamban... Éjszakánként furcsa dolgokon morfondírozom. Aztán ha elalszom mégfurcsábbakat álmodom. Most éjjel például azt hogy nagyon megbántottam Jurát (véletlenül felgyújtottam egy parkot ami az övé volt). Nagyon sokáig pedáloztam hogy végre újra összejöjjünk. Amikor ez megtörtént olyan földöntúli boldogság öntött el hogy elhatároztam neki ajándékozom a szüzességem. Buta álmok, olyan érzelmes hangulatba kerülök tőlük...

Vég nélküli monológ megy a fejemben, agyblog. Aztán mire gép elé kerülök mind elillan. Pedig olyan jó lenne leírni mennyire szerelmes vagyok a férjembe, a lányomba, mik azok az apró történések, amiket nem szeretnék elfelejteni, le kéne írni, meg kéne örökíteni. Aztán nem teszem meg, elillan, és csak remélhetem hogy egyszer még eszembe fog jutni.

Néha csak nézem ezt a kicsi alakot, és nem hiszem el hogy létezik még egy ilyen csodálatos gyerek a világon. Olyan jó gyerek, hogy ilyen talán nincs is. Reggel békésen ücsörög a járókában amig magamhoz térek és összeszedem magam, felöltözöm. Addig ő olvasgat, csendben játszik. napközben is igen belátó, ha kimegyek a szobából mindig elmondom hova megyek, mit fogok csinálni, mikor jövök vissza, ő bólint egy nagyot, sarkon fordul, és megy játszani.
Valamelyik nap hisztérikus zokogásban törtem ki (utolsó hetes agyelborulás), ő nézett egy darabig, majd hozzám bújt, a nyakamba fúrta a fejét és megveregette a vállam.
Édes kicsi alak, milyen üres lenne az életem nélküle...

Hétfőn este kimentünk az építészhez Zebegénybe, hogy megmutassák a ház 3D képét. Nagyon izgi volt, de nem ezért kezdem el az egészet mondani.
Hulla fáradt voltam, nyűgös, és nyavajgós. Így a 33. héten egy átgyalogolt nap után érthető is. Ez a házaspár egy szép fiatal emberpár, 3-4 gyerekstátuszban tartott macskával. Gyerek nincs, nem is akarnak, mert az megakadályozná őket abban hogy kreatív elméjük szárnyaljon. Szó terelődött a kerttervező nőröl, akinek a tó a fixaideája. Mi nem annyira lelkesedünk az ötletert, de építész es építészné (aki lakberendező) egymás szavába vágva ecsetelte milyen isteni mikor az ember ül a tó partján, és nézi az aranyhalakat, meg a teknősöket. Szemünkben vidám szikrákkal néztünk egymásra Jurával. Mikor lesz nekünk akár két percünk is a szüntelen nyuzsgő csimmotáktól, hogy aranyhalat nézegessünk egy tóban?! Még a gondolat is kacagtató. Épp csak a tédemet nem csapdostam harsány jókedvemben, mikor aztán hazafelé felidéztük ezt az epizódot a kocsiban...
Ráadásul nem is érzem magam kifosztva vagy megrövidítve, hogy nincs időm ilyesmire. Nem hiányzik. Még akkor sem ha néha pokolba kívánom az anyaságot, kismamaságot, gügyögést, gömbölyödést, szopit, pocit, cicit, büfit, kakit. De a legjobb az egészben hogy tudom, olyan férjem van, aki hasonlóképpen gondolkodik, így aztán (sok egyéb mellett) soha nem lesz vita forrása hogy legyen-e kerti tavunk aranyhallal és teknőssel vagy sem.

Ez a blog szerény emlékműve az én jellememnek. Belevetem magam valamibe, csinálom lelkesen, majd elterelődik a figyelmem, és annyi... Ó számtalan félbehagyott "remekmű" hever annak a szekérnyomnak a szélén amin én utazom...
Jura hűségesen velem lelkesedik minden egyes fellángolásnál, megveszi minden fellelhető kellékét a legújabb mániámnak (volt már üvegfestés, dekupács, himzés, stb...), majd ha meguntam szépen elcsomagolja őket jobb időkre.
Nem piszkál, nem hánytorgat, nem ugyemegmondtam-oz. Tudja hogy ilyen vagyok, ilyennek fogad el, talán ilyennek szeret. Néha pajkos vidám kedvünkben jókat kacagunk múlandó hóbortjaimon...

A gyereknevelést is megunom néha... Akkor jön anyu, etet, pelenkáz, játszik, főz, pakol, én meg csak lógok a levegőben. Csak a jót élvezem abból hogy van egy gyerekem. Aztán feltöltődöm újra, és megint régi a szerelem közöttünk Emmával.
Ő olyan okos és belátó, türelmes a széltoló anyjával. Boldogan veti magát a mama karjába, elfogadja egy másik szülőnek, jókat játszanak.
Ha jobban meggondolom szerencsés kis alak. Mindig van egy kipihent, figyelmes ember, aki tud figyelni rá, aki elhalmozza türelemmel. Cserébe ő is türelmes, belátó, kiegyensúlyozott gyerek. Sírni szinte sosem sír, rosszalkodni nem szokott (miért is tenné, hiszen figyelünk rá anélkül is), néha órákig eljátszik magában, jól alszik és jókat eszik.
Jó így élni.