Tegnap éjjel valami varázslat volt a levegőben. Olyan furcsa hangulatban voltam.
Lefekvés előtt benéztem Emmához, és amikor jöttem ki megakadt a szemem az ajtó mellett a szandálján. Olyan valószínűtlen volt ott a sötétben egy icipici kis szandál katonásan egymás mellé igazítva, két pici rózsaszín zokni belegyűrve. Felemeltem és csak nézegettem. Te jó ég! - gondoltam - nekem tényleg van egy gyerekem...

Éjfél volt már mikor beálltam a zuhany alá. Kinnt zsongott a nyári éjjel, pont olyan, amiből egy évben fájdalmasan kevés van csak. Meleg, zsibongó, élettel teli. A testemen lassan csorgott végig a hűvös víz, és ahogy lenéztem egyszercsak látni kezdtem magam Jura szemével. A mellem súlyos, duzzadt, halvány kék erek hálózzák be, a mellbimbóm szinte fekete, előremeredő. Alatta a hasam gömbölyödött, az új élet bölcsője, titkos boszorkánykonyha, melyet diszkréten borít a feszülő bőr.
Ott és akkor igazán szépnek láttam magam, kívánatosnak, varázslatosnak.
Jura láthatta a szemem csillogásából, hogy valami különleges történt, mert ahogy végeztem a zuhanyzással ő is gyorsan beugrott a kádba. Bár ő is élvezte a hűs vizet - láttam rajta -, gyorsan végzett.

Úgy szerettük egymást, mintha a világ olvadt volna össze velünk együtt. A ciripelő nyári éjjel bekúszott az ablakon, és elrepített minket egy varázslatos világba, ahol eggyé váltunk a mindenséggel. A szerelem titkos fejezetei ezek, amik csak néha mutatják meg magukat.

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta, - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke, - mesélte, - igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom, - folytatta eltünődve, -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát!

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

A terhesség egy hullámvasút. Korábban azt gondoltam hogy elég jól beszívni ahhoz hogy ráérezzünk a Nagy Lényegre. Elég betolni a nyelvünk alá egy exet, hogy átéljük az egyetemes szeretetet, és rögtön utána lebukjunk a legsötétebb mélységekbe. Elég bedobni egy spurit ha pörögni akarunk mint a búgócsiga, elég felszippantani egy kis utcát hogy mi legyünk a világ királya.
Aztán rájöttem, hogy ez mind semmi a terhességhez, és a gyerekszüléshez képest...

Hát itt vagyok újra.
Kivételesen nem a lustaság vezetett odáig hogy nem írtam, hanem az, hogy nem volt netem. Kiköltöztünk ugyanis Fótra.
Közben Emma egy éves lett, és beújítottunk egy kutyust is. A pocakom nődögél, és már érzem a kis lurkó mocorgását is.
Hát újra bele kell rázódnom a blogolásba. Arról nem is beszélve, hogy teljesen megváltozott a blogger struktúrája, még ezt is ki kell tanulnom...

Ezer éve nem írtam, de higyjétek el, jobb is. Nem vagyok valami egetverő hűde-űberfasza hangulatban... Fürgerókalábak nyomulnak ezerrel, már önnön zombi árnyékom vagyok. Olyan szinten gyenge, hogy egy ásványvizes palackot sem tudok kinyitni. Ráadásul jövő hét pénteken ha minden igaz költözünk Fótra. Nagyon várom már hogy ott legyünk, gyűlölöm már ezt a pici lakást, a kutyaszaros belvárost, és a folyamatosan lakodalmas-pop-ot, tévét üvöltve hallgató szomszédokat.
Mama agytrombózist kapott a hét elején, kórházban van, fél oldala lebénulva, mindenki be van szarva, anyu ki van borulva.
Tele van az összes hópicellőm (igen, direkt írtam így, én így is mondom: hópicellő) mindennel, legszivesebben elásnám magam egy csendes zugban, és vinnyogva várnám meg a jobb időket.
Hogy mit is jelent a jobb idők? Talán azt, hogy nem okádok folyamatosan (nem is émelygek), senki sem üvöltözik, sikoltozik a környezetemben, csend van, béke, nyugalom, madárcsicsergés, patakcsobogás, ilyes. Talán szimulálni kéne egy spontán lobotómiát (talán létezik ilyesmi), és kuncogva bevonulni egy szanatóriumba kedves elmebetegek közé.
De mondjuk az talán még kézenfekvőbb, hogy Emmát anyura bízva lelépni Jurával egy szállodába, ahol csend, béke, kényeztetés és szobaszervíz van. A következő hetek sajna nem ilyenek lesznek.

Egyébként isssteni ötletem támadt, ha lenne pénzem megcsinálnám. Lehet hogy le is kéne védetni az ötletet. Egy olyan szállodát csinálnék, ahová tilos gyerekkel menni. Mondjuk 16 év alatti ember nem léphet be a szálloda egy kilóméteres körzetébe. Istenem, tódulnának a népek, mekkorát kaszálnék...
Gondoljatok csak bele. Az ember nem azért passzolja le nagy nehezen (lelkiismeret-furdalástól terhesen) saját visító sarját, hogy aztán a szállodában a mások szintén visító, még neveletlenebb kölykét hallgassa...

Pórkeresztanyám (ez olyan mint a keresztanya, csak megsem az) pár hónapja adott nekünk egy csomó gyerekruhát, hogy használjuk, nekik már nem kell. Kérdezte anyu -akin keresztül zajlott a biznicc- hogy mennyit kér érte. Semmit -válaszolta pótkeresztanyám. Egy csomót visszaadtam, mondván nem fogom használni úgysem, a maradék maradt. Erre minap bejelenti, hogy ő mégsem adta ingyen a ruhákat, utólag kiszámolta, 40.000 (ejtsd negyvenezer) forintot kér érte.
Hát erre mit tudnék mondani? No comment...

Menthetetlenül öregszem. A parkból hazafelé két kamasz fiu ment előttem, tipikus nagy laklik. Én meg azon gondolkodtam, hogy milyen lesz ha majd az én gyerekeim lesznek ilyen nyurga, esetlen kamaszok...
Jáááááááááájjjjjjj...

Már reggel óta tevékenykedem, és úgy tűnik hogy jobban viselem az Emma hisztijét, ha közben mindig csinálok valamit. Persze rettenetesen idegesítő idegtépő hangon tud süvölteni, és így is táncolnak az idegeim, de legalább nem akarom megfojtani egy kanál vízben. Csak a szomszédokat sajnálom, mert nem lehet kellemes hallgatni a szerenádot. De nekem meg keménynek kell lennem, mert mire megszületik a kistesó az Emmának nagyon önállónak kell lenni. Nem lóghat a nyakamon állandóan, főleg ha már nagy hasam is lesz. Ez egyenlőre átmeneti állapot, mikor minden percnek örülök, ami nem iszonyatos üvegeket szétzúzó fejhangú visításban telik. Persze ha sokáig csend van, akkor tuti hogy disznóságot csinál, és ezt ő is tudja jól...

Tegnap láttam pár percet az X-aktákból. De nem tudott lekötni. Valahogy nem életszerű nekem hogy mindenféle marslakók üldözik szegény Muldert, meg meeccsoda titkok vannak ottan. Ehhhh... jöjjenek ide, és találják meg az okát annak, hogy a kincstári leltárban szereplő 10 db cumiból vajon miért csak egy van meg állandóan? Néha még az sem, de azért néha előkerül a kiságy mögül. Mulderkém a te marslakóid kutyafaszák ehhez a Nagy Cumirejtélyhez képest, csak sajnálni tudlak! Méghogy összeesküvés elmélet? Pentagon? FBI? Elmehet mind a sóhivatalba!

Vannak napok, mikor kifejezetten ingerült vagyok, sértődött és morcos. Ez a nap ilyen. És legszívesebben rohadtul mást csinálnék, mint ami van.
Nem merem visszaolvasni a post-jaimat, mert félek hogy egy üres házianyu morgolódásai és panaszáradatai képezik a blogomat. Én meg rohadtul nem ez vagyok.

Valamelyik éjjel komoly flash-em volt. Szokás szerint feküdtem álmatlanul az ágyban, nem is ébren, de nem is alfában sem deltában, hanem abban a kellemes csillagközi lebegésben, amit csak akkor ér el az ember, ha valami nagyon kellemes cucctól beszívott, csak olyan lájtosan, éppenhogy, de azért ütősen. Ezt az állapotot még gyakorlott drogosoknak is nehéz megtalálni, mert a megfelelő feltételek halmozódása mellett, Nap-Hold-Csillagok-Bolygók kedvező fényszögei, és nem utolsó sorban egy jó díler kell. Lám és lám, nekem csak teherbe kell esnem hozzá? A különbség csak annyi, hogy a terhességtől reggel másnapos vagy, az igazán jó cucctól (ha mértékkel fogyasztod) meg nem. Csak valami finom fáradtság, túláradó jóindulat és farkaséhség.
Szóval csak úgy lebegtem, és morfondíroztam. Aztán hirtelen belémhasított, hogy mi van akkor ha én tényleg beszívva heverek valami régi haver kanapéján, felébredek, és ez az egész kis világom eltűnik? Jura, Emma, Derengő? Maradok az, aki évekig voltam, és akitől megundorodtam? Megrémültem.
Melyik vagyok én? Dzsuang Szí vagy a lepke?
Mert néha arra gondolok, hogy hej be könnyű volt akkoriban, nem gondolni semmivel és senkivel, mert ugyan ki vette volna észre ha egy óvatlan pillantaban felcsavarodom a fára a kis kabriómmal? Azt mondták volna mind, tudtuk hogy ez lesz, mert ennek nem is lehet jó vége. Szegény, olyan boldogtalan volt, lám hiába pénz, fiatalság, csinosság. Levonhatta volna mindenki a végső nagy konklúziót, hogy mégiscsak van igazság a földön. Elmenőben még köptek volna egy virtuálisat a síromra, csak úgy elégtételként, mert lám és lám, végül mindig a karfiolsegg és a beszürkült kispolgári lét győzedelmeskedik.
Baszki tényleg!
Jóformán csak féltenivalóm maradt. Féltem a tyúkszaros kis életünket (már ott tartok, hogy a sajátomat is!). Semmi nem lennék, ha ők nem lennének, de néha mégis vágyom egy gondtalanabb életre.
Itt ülök a gép előtt 26 évesen szürke arccal, kócosan, (a sok epehányástól) keserű szájízzel, lestrapálva egy szombat délután. A legizgalmasabb dolog ami a mai szombat estén velem történni fog az az, hogy tízkor hullafáradtan végre ágybazuhanok.
Csoda-e vajon ezek után, ha úgy vágyom a kedvesem testét, mint egy falat kenyeret? Ha örökösen vad, szenvedélyes szeretkezések, eszeveszett marcangolások járnak a fejemben? Mint ott a hajón, abban a pici kabinban az Adrián, emlékszel? Akkor azt írtad nekem sms-ben nemsokra rá (angolul persze), hogy ez volt az évszázad baszása. Az ám, igazad volt. Szinte minden nap eszembe jut, és hozzád hajt. Kívánlak mindig...

Tegnap akartam írni jól, aztán hirtelen megjött mindenki, és jól nem írtam semmit. Pedig nagy élményem volt. Van egy gimis osztálytársnőm L., aki régebben sem merítette ki a kellemes társaság fogalmát jellemileg (jujjj, na ezért a mondatért sem kapok irodalmi Nobel díjat), de amióta gyereke van még rosszabb a helyzet. Ráadásul akkora pechem van, hogy egy orvosnál szültünk szinte napra pontosan.
Közös barátnőnktől tudok róla, hogy mostanában rettenetes irígység és féltékenység vett rajta erőt. Ez többek közt abban is megnyilvánul, hogy a hátam mögött kígyót-békát kiabál rám. Kifejtette többeknek hogy nekem mekkora gáz az életem, majd meglátom hogy Jura engem is elhagy 2-3 gyerekkel a nyakamon maradok, mert aki egyszer elvált az újra megteszi, ráadásul nekem még egy normális esküvőm sem lehetett, albérletből albérletbe költözünk és mégis bevállaltuk a második gyereket is, stb stb...
Azonfelül hogy mérhetetlenül sajnálatra méltónak találom az ilyesmit (szép kis szegénységi bizonyítványt állított ki magáról), kicsit meg is könnyebbültem, hogy akkor legalább megúsztam a telefonjait, amikben órákig ecseteli, hogy milyen nagyszerű anya is ő, és az ő fia a legtökéletesebb az egész világon. Mintha legalábbis verseny lenne.
Hát tévedtem. Tegnap felhívott, és akkorát kurjantott a telefonba, mintha az előbb közöltem volna vele, hogy megnyerte a lottó ötöst.
Végig örömködött, örvendezett ott nekem (megfeddett, hogy miért nincs matávos telefonom, mert az neki olcsóbb lenne), alig bírtam lerázni.
Wazz undorodom az ilyen emberektől. A kétszínűség az egyik legocsmányabb tulajdonság a világon.

Ma meglestük Derengőt. Nagyon édes volt, mint egy pici ubi (Jura szerint Bonduelle extra apró), csak éppen hatalmas nagy szive volt, es nagyon dobogott. Emma kurjongatott a monitornak. Derengő 14.3 mm, egy óriás ahhoz képest, hogy mekkora volt két hete. Szerencsére a doki nem kínoz felesleges vizsgálatokkal, így csak 4 hét múlva kell mennem újra, az meg már a 12. heti UH lesz. Na jó, addig el kell intéznem egy csomó mindent, labor, EKG, háziorvos, mittomén. De azt remélem 2-3 menetben letudom majd.
A doki alaposan körülnézett odabent, kicsit aggódtam hogy két embriót talál, de szerencsére csak egy volt. Stramm legény lesz ez, tiszta sor. Bírnia is kell szegénynek a kiképzést, hiszen Emmát rendszeresen emelgetem, néha megtapossa a hasam, és cipelem a babakocsit is (gyerekestül-téliruhástul-báránybőröstül).
Nagyon várom már hogy kiköltözzünk Fótra, ott sokkal nyugisabb lesz minden, és lesz végre életterünk.

Hosszas kihagyás után újra jelentkezem. Derengőt holnap megyünk megint megkukucskálni. Biztos jól van, effelől szemernyi kétségem sincs, hiszen naphosszat émelygek-hányok.
Kevéssé szórakoztató dolog, de már nem ejt annyira kétségbe mint másfél éve. Ebből kifolyólag könnyebben is viselem. Ráadásul múlt héten gyöngy életem volt. Anyu minden nap itt volt, Jura tök korán járt haza, nekem csak az volt a dolgom hogy nyavajogjak, és kihúzzam azt a pár órát amíg egyedül voltam itthon a gyerekkel.
Sajnos minden csoda három napig tart, így az élet visszazözzent a régi kerékvágásba.
Igyekszem bebizonyítani hogy milyen fasza csaj is vagyok én, helyt állok a vérzivataros időkben is, földön, vízen levegőben, okádva pelenkázok, meg ilyenek. Pedig legszívesebben egész nap heverésznék, nyögdécselnék, majszolnék finomabbnál finomabb étkeket, és nagyon sajnálnának engem a hős anyát. Sajnos ez csak korlátozottan megoldható. Így marad nekem néhány félóra, amiben heverészek.

Megvettük Sóbinóbi kismama kazettáját. A gyakorlatok nagyon jók, le a kalappal. Egy hibát követtünk csak el, nem DVD-ben vettük meg. Akkor ugyanis kikapcsolnám a szöveget, csak a kép és a zene maradna, és tökéletes lenne minden. Így viszont kénytelen vagyok hallgatni folyamatosan ezt az idegesítő visító fejhangot: "Naaa? Hogy vagytoook? Én jóóól! A te picid mozog mááááár Mert az enyééém igeeen...." Brrrrr...

Tegnap láttuk Derengőt. 1,3mm, és jó szívtevékenységet mutat. Ez azt jelenti, hogy hallani még nem hallatszik, de jól látható a pulzálás. Ma megyek a kiskönyvért a védő nénihez.
Két hét múlva újabb mozizás, akkor már nagynak kell lennie.
Sajnos csak pár napig élvezhetjük ezt a nagyszerű tavaszi időt, mert jövő héttől állítólag megint itt a tél. Ezt nagyon sajnálom, mert élvezem hogy nyitva lehet az ablak, és nagyokat sétálhatunk a parkban.
A rókahadak átmenetileg visszavonulót fújtak, főleg egy homeós bogyónak köszönhetően, de körülöttem ólálkodnak rendüetlenül. Fáradt is vagyok rettentesen, alig vonszolom magam naphosszat.
Jura ezt látván megtestesíti az eszményi férjet. Reggel felkel a gyerekhez, tisztába teszi, megeteti, elmolyol vele, hogy tudjak kicsit még aludni. Este vacsorát főz, mindig amit kívánok, reggel pedig elmosogat. Ma még a reggelit is ágyba kaptam. Szinte nem is hiszem el, hogy ez mind velem történik. Olyan mint egy mese, vagy egy film.

Végre megérkezett a tavasz. Süt a nap, langy szellő lengedez, rügyeznek a fák, bokrok, hajtanak a tavaszi virágok.

Hétvégén Szilvágyon voltunk, fejben nagyon sok post-ot írtam, de aztán persze nem vetettem papirra egyet sem, igy mar nem emlekszem semmire. Pedig remek kis eszmefuttatások voltak.
Viszont a vártnál hamarabb köszöntött rám az angolul oly méltánytalanul hívott morning stickness. Van erre egy szó, nah... Jura szokta mindig mondani. Eufémizmus (megkérdeztem tőle, én mindig elfelejtem...)
Azt szokták mondani, hogy minden terhesség más és más. Hát én ezt rosszul értelmeztem. Ugyanis én azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy a második sokkal könnyebb lesz.
Hát tévedtem. Most a 8. hét helyett már az ötödiken lecsapott rám az émelygés, ami két nap múlva (azaz ma) átváltott a lakodalmas eb szakaszba. Jura azzal vígasztal, hogy ez alkalommal talán nem tart el a 17. hétig. Hát remélem...

Jura megcsinálta az új gépet, már ezen írok. Hát nagyon furcsa, minden teljesen máshogy néz ki, egy csomó dolgot újra össze kell szedegetni innen-onnan. Tisztára olyan mint egy költözés, csak sokkal kevesebb dobozzal és felfordulással. Emmának is csurrant-csöppent a dologból, kapott egy szép színes (amúgy teljességgel használhatatlan) egeret. A csatlakozó úgy fél órára lekötötte a figyelmét, forgatta, nézegette, rágcsálta.

Egyébiránt lakást keresünk ezerrel, mert egyrészt rájöttünk hogy még egy gyerekkel képtelenség itt elférni, másrészt a tulaj is el akarja adni ezt a lakást. Nagyon megszerettem ezt a környéket, itt tényleg minden megtalálható egy könnyebb sétányira, ami csak kellhet, ráadásul a védőnő egy kész főnyeremény.
De már minden gondolatomat egy nagyobb, új hely köti le, ezerszer berendeztem már fejben mindenféle kitalált új lakást.

Tegnap nagyon csúnyán összevesztünk. Mindketten hulla fáradtak és frusztráltak voltunk. Ráadásul bennem a hormonok is dúlnak, vagy két órán keresztül zokogtam.
Nem részletezem, ronda egy ügy volt. Aztán persze kibékültünk, és a békülést meg is pecsételtük.
De azért azt hiszem nem szeretnék több ilyet...

Nőnap.
Ismét zuhog a hó.

Reggel hamar gyorsan kihordtam lábon egy könnyebb infartust, mikor a mérleg nyelve 57 kg-on állapodott meg. Jó, tegnap nagyon sokat zabáltam, de akkor is! Ez piszok igazságtalanság, én mondom. Nem karok 9 hónpig rettegni, hogy jaj a súlyom, és nem akarok megint 5 kilót magamonfelejteni szülés-szoptatás után.

Na sikerült ma eljutni a dokihoz. Megvizsgált alaposan, és megállapított egy csomó rusnya dolgot, amit a gyengébb idegzetűek nyugalma érdekében "felfázás" gyűtőnéven határoznék meg... Kaptam hat tonna mindenféle gyógyszert, kúpot, krémet, mifenét, elleszek vele egy darabig...
UH-ot is csinált, de az idő szűkössége miatt nem részletezte, csak annyit mondott, hogy ez biza terhesség, a méhnyálkahártyám vastagsága meg főleg erre utal az egyéb tünetek mellett.
Valamint egy pontot nagyon nézegetett, gyanítom ott már látott valamit, de nem akart belemenni, ezért nem mondott semmit. De nem küldött el vérvtelre, meg UH-ra a jövő hétre, tehát ez nekem azt jelenti, hogy minden rendben van...
Jövő utáni héten szerdán megyek UH-ra a kórházba, kis szerencsével már lesz szívhang is...
Este a gépnél ültem, mikor egyszercsak reszelős horkolás sejlett fel a lakás mélyéről. Két tippem volt. Vagy a Zsófi horkol a szokotnál kicsit mélyebb tónusban, vagy Jura aludt el a fürdőszobában a földön, ahova olvasni vonult (tekintettel a szomrú tényre, hogy máshol nem lehetett lámpát gyújtani, hiszen a lakás minden zugában gyerekek alszanak).
Ez utóbbi tippem jött be. Szegénykém. Kéne már az a nagy ház...

Hát megcsináltuk a tesztet. Kicsi Derengő már nem is olyan derengő, hiszem a második csík erősebb lett mint a kontrollcsík.
A görbém tankönyvi...

Vettünk múlt hétvégén Emmának egy nagy puha szőnyeget, és egy játszószőnyeget, hogy azon randalírozhasson, ha elesik ne üsse magát annyira oda. Kb 3 másodpercig tartózkodik rajta, utána lemászik róla a gép felé. Na, akkor elő a tapilapokkal! Kitapilapoztam a szőnyeg és az íróasztal közötti részt.
Akkor felszedte a tapilapokat, és nagy élvezettel rágcsálta. Ezután leterítettem rá egy gyerekpaplant, hogy ne egye meg teljesen a műanyag darabkákat.
Ezután kizárólag rajtam volt hajlandó tartózkodni. Ma a járókát is félretoltam, hogy legyen szabad mozgástere. Megtalálta azt a 60x40 cm-es részt, amit nem fed semmiféle szőnyeg, tapilap, paplan, a csupasz csúszós parketta van csak. Na ezen a kis területen tartózkodik kb fél órája, és a négyes csomagolású popsitörlő csomagot rágja, püföli...
Azt hiszem mindig egy lépéssel előttem fog járni leleményességben, feladom. Tanuljon meg esni a parkettán, jöjjön rá magától hogy a nylonnak nincs is olyan jó íze...

Jártomban-keltemben mindig rápillantok a tegnapelőtti tesztre, ami az íróasztalon hever. Néha felveszem, a fény felé fordítom, és úgy tanulmányozom. Vajon halvány ez a csík, vagy mintha erősebb lenne tegnap óta...
Szinte számolom az órákat, amikoris megcsinálhatom (holnap reggel) a másodikat, aminek reményeim szerint már nagyon határozott, arős vonalnak kell lennie.
Elhatároztam, hogy ez alkalommal nem hagyom magam beparáztatni, és nem hagyom kétségek közé vergődni magam. Mégis érzem napról napra, hogy veszteség lenne, ha Derengő meggondolná magát. Hiszen már beceneve is van, egy valós, létező személy, szinte családtak, bár alig több szikhólyagba burkolózó petezsáknál...
A tegnapi szerelmeskedésnek a mai következménye egy kis vérezgetés. Felsejlik a közelmúlt, amikor Emmával lettem terhes. Ugyanez volt. Nem lett baj végül, a doki füle botját sem mozgatta, végül a 12. héten abbamaradtak ezek a kis nyomok. Úgy látszik én, aki sosem menstruálok azért a terhességeimet végigvérezgetem...
Ma reggel előkutattam a dossziét amiben az előző terhességem alatt készült vizsgálatok leletei vannak. Az első UH négy hetesen és két naposan készült. Három nap múlva lesz pont ennyi idős a mostani terhességem.
Akkor már petezsák volt látható szikhólyaggal. Ez a kis megfoghatatlan orvosi megnevezésű kis sejtszaporulat most egy kicsi élőlény, aki itt ül az ölemben, és az asztalt kapirgálja.
Ez a másik kis apróságnak is ilyen jövője van, és remélem beteljesíti, velünk marad, és megszületik, felnő, és boldog lesz...

Sokat fogalmazgattam magamban, hogy vajon mekkora nagy statement-et vágjak le a hír beharangozasa okán.
A baj csak az volt, hogy hirtelen rengeteg dolog tolult az agyamba.
A legszembetűnőbb különbség az volt, hogy most nem fogott el remegés, és heveny pánik. Volt időm felkészülni lelkileg arra, hogy látok egy pozitív tesztet.
Emmára (hiába terveztük) nem számítottam igazán, szinte letaglózott a hír. A kapcsolatunk nem volt még stabil, hiszen Jura még a családjával élt, én pedig egy jóformán üres albérleti lakásban tengettem napjaimat. Meg voltam róla győződve, hogy nem jöhet ilyen hamar össze az a gyerek (még csak nem is mensiztem akkor már hónapok óta). Az a pozitív teszt egy villámcsapás volt, és a terhesség alatt is végig csak építgettük a közös életünk alapjait.
Most már egy szép kerek, boldog család vagyunk, egy remek kisgyerekkel, összeházasodtunk, és a kapcsolatunk is stabil, sziklaszilárd. A hőmérőzésből kifolyólag jóformán a megtermékenyülés első pillanatáról tudtom van (azaz sejtésem), gondolatban nyomon követtek a megtermékenyüllt petesejtet napokon át le a méhembe, ahol beágyazódott. (Tankönyvi a görbém, a 8. napon kis pecsételő vérezgetés, ami a beágyazódás jele.) Az már nem tört le, h nem mensizem, hiszen minek is azt, ha egyszer így is teherbe lehet esni...
Teljesen más érzelmekkel vágok neki ennek a nagy útnak, mint az előzőnek. Lélekben felkészült vagyok, és bár tudom hogy nem lesz könnyű, mégis nagyjából sejtem mi vár rám.
Nem vagyok hajlandó azon parázni, hogy mi van akkor ha meggondolja magát ez a kis szedercsíra, mi van ha nem oda ágyazódott be, ahova kellene ésatöbbi ésatöbbi. Nem és nem! Ki akarom élvezni minden pillanatát ennek a terhességnek, az előzőnél úgyis túl sokat aggódtam.
Valójában már akkor tudtam hogy itt készül valami, mikor a fertility-friend 20-án pénteken kiírta, hogy szerinte aznap van ovulációm, és ha megtermékenyül ez a petesejt, akkor a gyerek várhatóan 2004 11. 22-án fog születni. Akkor sejlett fel bennem, hogy igen, itt lesz valami, hiszen Emma 11.22. órakor született. Mélyen hiszek az események ilyetén láncolatában.