Tombol a takonykór a családban. Papírzsepik apró kis hógolyó halmaza borít el minden talpalatnyi helyet. Emmát pedig benevezem a Guinness-be, valószínüleg ő tüsszenti a legnagyobb taknyot a világon... Egy prüsszentés, és beterít mindent. Igazi kis úrilány, három hónaposan például már ki tudott köpni a babakocsiból...

Anyu ígérte, hogy jön délután.
Jura ígérte, hogy hazajön korán.
Emma mély gyógyulós álomban ájultan hever az ágyában mozdulatlan.
Az ég odakint szürke, fény ide nem ér be.
Fülzúgós csend-vákuumban.
Szépen kiszippantják az agyam.
Ó bár látnám magam.
De nem látom, ezért hát kedves jóbarátok
én bizony jó éjszakát kívánok!

Régen írónak, költőnek készültem. A fenti kis szösszenetből talán kitűnik, hogy a világ nem veszítet sokat azzal, hogy végülis nem lettem sem író, sem nem költő. Maradok szimplán egy hétköznapi ember, aki ideje nagy részében boldog... Bizony feleim, a könnyebbik utat választottam. Köveket rám!

A mérhetetlen nemtörténések közepette zajlanak a történések.
Nincs semmi, és mégis mindig van valami...
Globalice a világ lustán gördül előre, tesszük a kis dolgainkat, boldogok vagyunk vagy szomorúak, fáradtak vagyunk, vagy kipihentek, elfoglaltak vagyunk, vagy unatkozunk. Az életünk itt és most történik, mégis a múlton rágódunk, vagy a jövőbe vágyunk.
Szeretném az életem végén megkapni azt a felvételt, amire rögzítve van minden, ami velem történt, amit éreztem, amit tettem. Egy különleges, egyszeri kiadású, díszcsomagolású DVD. Természetesen jelenet választással, riport a készítőkkel és főszereplőkkel, stb... Talán ilyen a menny. Egy bazi nagy házimozi, ahol szépe megnézi az ember élete filmjét, kielemzi, és sok tapasztalattal gazdagabban választ egy új életet magának.

Néha egészen megdöbbenek, milyen apró dolgok okoznak nekem örömöt, sikerélményt. Tegnap tornáról hazafelé bementünk Emmával a piacra, vettem egy csomó mindent, és szépen hazakocogtunk. Addigra úgy elszállta az erőm, hogy mosogatni alig bírtam. Végül megjött anyu és együtt főztük meg a vacsorát, egyedül nem tudom mit csináltam volna.
De így is jó érzésekkel töltött el, hogy Jurát vacsorával vártam. Tudom hogy ez neki mennyire fontos...

Teljesen szétszór és zilált vagyok, a tárgyak kiesnek a kezemből, elfelejtek szavakat, ájult fáradt vagyok délutánra. Bosszant, mert sokkal többet szeretnék csinálni, mint amennyit teszek.
És szerelmes is vagyok. A férjembe. Ez felemelő, csodás, megnyugtató érzés...

Nem tudom miként vélekedjek a tegnapi napról...
Amikor betoppant az ajtón elöntött a vágy, hogy végre magamhoz öleljem. Minden úgy volt ahogy reméltem. Emma aludt, a gyerekek lent maradtak a kocsiban, és Jura belépett barna arccal, mosolygó szemekkel, és nem tudtam ellenálni neki.
Tisztelt Bíróság! Bevallom, ott helyben letepertem az előszobában...
Régen azt gondoltam, hogy rettenetes erőfeszítést követel majd tőlem, hogy hűséges maradjak a férjemhez. De a napnál is világosabb, hogy el sem tudnám képzelni, hogy rajta kívül más hozzám érjen. Rá viszont úgy vágyom, mint a napsütésre.
Soha az életben nem tudtam hűséges maradni 3 hónapnál tovább (egyszer sikerült egy évig, de közben állandóan más pasik jártak a fejemben), most meg mindennél jobban vágyom az ő ölelésére.
Úgy tűnik megtaláltam az Igazit... Őrületes szerencse, hogy ő a férjem...

Aztán elmentünk ebédelni a három gyerekkel, és talán ezt nem kellett volna. Ittuk volna egymás szavait, de két szót nem tudtunk váltani az állandó közbekotyogástól. Csalódott voltam és dühös... Végül el sem mentem velük Pécelre, Emmával hazajöttünk, és inkább megvártuk itthon Jurát.
Este még elmentünk moziba, hogy végre megnézzük a Magyar Vándort, de nem feltétlenül kellett volna. Nem volt túl jó, és akkor még finoman fogalmaztam. De kettesben lehettünk, és ez ért a legtöbbet az egészben.
Este pedig végre összebújhattunk, és egymás testének melegében aludhattunk el. Ha csak minden második ember érezné ezt a megnyugvást esténként a párja mellett, nem lennének háborúk, és sok más igen kellemetlen dolog a világon...

Az eső pedig vígasztalhatatlanul esik és esik...

Na csak eszembe jutott mi az, amit mar napok óta le akarok írni.
Minap (van már vagy 3 hete is) nagy hó esett egy délután alatt. A kocsit teljesen belepte a hó, amikor beszálltunk meghitt kis kuckóvá változott csak attól, hogy nem lehetett kilátni. Hirtelen eszembe jutott, hogy milyen izgalmas lenne egy teljesen behavazott kocsiban szerelmeskedni vele egy forgalmas helyen.

Jura ma jön haza... Olyan türelmetlen vagyok, siettetném az időt...

Ez a kis piskóta itt ücsörög mögöttem a járókában, és szövegel. El kellene menni valahova, olyan szép idő van, csak egyedül nincs túl sok értelme. Vagyishát van, persze, de nem olyan szórakoztató. Jura most talán a sífelvonón ül, és nézi a hótól csillogó hegyeket.
Meg is szerveztem a mai programot anyuékkal... Ha minden igaz állatkert lesz belőle...

Nem állatkert lett, hanem egy kellemes séta a VIII. kerületben. A régi szomszédunkhoz sétáltunk át, és dumáltunk egy nagyot.
ÉÉÉÉÉÉÉÉÉSSSSSS (dobpergés) Emma délután belekapaszkodott a mama kezébe és felállt!
Olyan őrületesen büszke vagyok rá, annyira ügyes gyerek. Meg vagyok róla győződve, hogy ő a legügyesebb gyerek a világon!

Elmentek hát...
Tegnap rettenetesen zűrös napom volt. Reggel pakolászás, gyerekeknek reggeli (természetesen a Dani végigöntötte magát kakaóval), Jurának úticsomagja, aztán miután elindultak egy kis szusszanás. Jött anyu, amíg Emmával játszott én eltakarítottam a romokat. Aztán nyakunkba vettük a várost. Ruhanagyker, piac, bababizó, volt minden. Éppenhogy odaértünk hozzájuk, mikor jött Jura, átvette a csomagokat (amiket itthon hagytak, amiket vettem, és az úti elemózsiát).
Ezután loholtam a Mammutba, ahol Keith Floyd dedikált. Rettenetes sor kígyózott, de másfél óra alatt bejutottunk. Először úgy gondoltam hogy szülinapjára adom Jurának a könyvet, de nem bírom ki, és "Isten hozott itthon" ajándék lesz belőle. Belenézegettem, és nagyon tuti kis receptek vannak benne.
Estére hulla fáradt voltam már, a lábam rettenetesen fájt az egész napos mászkálástól, és a csípőmön hatalmas lila folt éktelenkedik, köszönet a babakocsi cipelésnek.
Jura hiánya eleven sebként lüktet bennem, mindent elkövetek hogy gyorsabban teljen az idő. Tegnap ájulásig tévéztem (természetesen nem volt egy normális műsor sem), ma pedig ájulásig tervezek pakolni... Lám, már fél egy van, ez a nap legnehezebb időszaka, ha este hazajön, akkor is... Nem hogy így.
Piszok dolog na, hiányzik...
Emma alig akart szóbaállni velem reggel, végig azt leste, mikor jelenik meg az apja. Csak a reggeli szundikálás után vigyorgott rám.
Ehhh... Nehéz ügy ez...

Jura holnap elutazik síelni a gyerekekkel. Már most hiányzik... Ha csak rágondolok összeszorul a gyomrom. Lehet hogy illene ennyi idő után már örülnöm neki, hogy lesz egy facér hétvégém, de semmi jót nem találok a dologban. Már most megbántam hogy nem megyünk velük, és már most utálom az egész nyavajás 4 napot, ami olyan hosszú lesz, hogy sosem fog véget érni. Tudom, érzem. Ilyen hosszú időre talán még sosem váltunk el.
Próbálom teleszervezni a hétvégét, hogy ne érezzem annyira kínzónak majd a hiányát, de egyenlőre nem állok túl fényesen. Megbeszéltem már egy bulit Melindával, de rögtön el is ment a kedvem tőle, ahogy letettem a telefont.
Ha a hétvége (és ebből a szempontból négy napos hétvégém lesz) hosszú üres perceire gondolok, csak a takarítás jut eszembe. Talán lesz erőm nekiállni, és végre rendesen összepakolni.
Megvan a napok szabályos ritmusa. Reggel Jura pelenkázza és eteti Emmát (aki mellesleg rám már egyáltalán nem kíváncsi reggel), aztán még heverhszünk picit hárman, majd Emma visszakerül a kiságyba, ahol molyol, szundikál picit. Jura elkezd készülődni, én előkészítem a napi ruháját, főzök egy kávét.
Aztán mikor elmegy mosogatok, pakolok, Emmával foglalkozom. Délután 4 körül Emma lefekszik aludni, van hogy hatig is szundít, és amikor felébred már izgatott várakozásban vagyunk, mikor jön haza Jura. De most az este értelmét veszíti így, hogy nincs kit várnunk haza.
Biztos jól elleszünk, hiszen Emma szuper kiskölyök, és tényleg öröm vele minden perc. Csakhát...
Na jó, nem nyavajgok...

Tegnap levágattam a hajamat. Jó rövidre. Csak az a baj, hogy nem a megfelelő fodrászt választottam. Nem szerelem első látásra az új hajam, és ez nagyon bosszant. Jurának nagyon tetszik, odavan érte, de szerintem nem az igazi...
Nem a hosszú hajamat sajnálom, mert bánja a fene azt a három szál vackot, hanem egy igazán jó frizura lehetőségének elszalasztását bánom.

Viszont jó hír, hogy Emma már a második alkalommal nem sírt a tornán. Láthatólag szórakoztatja a sok ember, a sok érdekesség. Néha látványosan unja az egészet, akkor szabotál. Ha elvesszük tőle a játékot, hogy most már aztán tessék mászni, akkor flegma képpel elkezdi a kezét nézegetni. Honnan a fenéből van alig 9 hónaposan ekkora rafkó benne?! Te jó ég, mi lesz itt később?!

IIIIIsssteniiiii hétvége volt. Kezdődött azzal, hogy péntek este Tescoztunk. Na ebben semmi különös nem lenne, ha nem szakad hóesésben mentünk volna. Gyönyörű volt. Aztán következett a vásárlás, és mi oly mértékben tanusítottunk önmérsékletet, hogy annak is a felét fizettük, ami az utóbbi hónapok legkisebb számlája volt. Méltán lehetünk büszkék magunkra.
Szombat délelőtt isteni jót molyoltunk, a családi képeket rendezgettük a gépen. Ez igen hálás elfoglaltság... Aztán megjött anyu (akinek az érdemeit csak méltatni tudom, hiszen péntek este elmosogatott amíg mi Tescoztunk). Nyomtattunk neki is képeket, megcsináltuk az albumot, amit már régóta igérünk. András is itt volt, jót beszélgettünk. Közben egyre csak szépítkeztem (nincs mit szépítsem: gyantáztam), közben kedélyes családi traccsparti volt. Csak az lepődik meg ezen, aki nem ismeri a mi családunkat...
Végül szép lassan elkészültünk, 6-kor irány a Rosinante, ahol úgy fogadtak minket, ahogy mindenhol kéne fogadni a vendéget. Csodálatos vacsorát költöttünk el, az ízek fenséges kavalkádját. Végül felvonszoltuk magunkat a szobánkba, és...
Reggel az anyu közölte hogy Emma felült az ágyban. Kicsi alak! Mindig anyunak tartogatja a kunsztokat...
Reggeli után irány vissza a városba, ahol megnéztünk benéztünk a Mai Manó házba (vagy: Házba?), és vettünk pár ezt és azt. Itthon Emma a nyakunkba ugrott, úgy örült nekünk hogy végre hazatértünk.
Délután kimentünk a temetőbe, és sétáltunk egy nagyot. (Átsétáltunk Jura anyukájának a sírjától a szóróparcelláig, ahova apáim vannak temetve.)
Az hétvégét egy remek színházi előadás zárta.
Reggel vidáman, frissen, kipihenten ébredtünk.
Ha más mesélné ezt mind el, akkor nem hinném el. De mivel velem (velünk) történt meg kénytelen vagyok hinni a történtekben...

Napok óta le akarok ide írni valamit, de mindig elfelejtem, és csak akkor jut eszembe, ha nem jutok gephez...
Na de majd ma!
Reggel kisuvickoltam az összes elfekvő előkét, és beáztattam őket. Sejtettem hogy egynek még lennie kell valahol, de mivel nem találtam elpakoltam a suvickoló szettet. Ahogy kiléptem a fürdőből megpillantottam az elveszett darabot. A piszok elbújt amikor kerestem. Mérgesen vittem a fürdőbe, és levágtam a mosógépre. Elmeséltem Jurának, aki éppen zuhanyzott, hogy hogy jártam. Nem volt kedvem újra vacakolni vele, inkább kimentem előkészíteni Jura ruháját, és kávét főzni. Nem sokkal később valamiért visszamentem a fürdőbe, és azon kaptam az én egyetlen szerelmemet, hogy a tékozló előkét sikálja.
Könnyek szöktek a szemembe. IGEN! IGEN! IGEN! Ilyen férjet akartam mindig is! Többet jelent ez nekem száz szerelmes szónál.

Azt álmodtam hogy Jura elvitt minket Emmával egy kis sportrepülőn a város fölé. Én végig morogtam vele, hogy Emma meg fog fázni, éhes lesz nemsokára, meg ilyenek. Ő pedig mutogatta a város látványosságait, nagyon lelkes volt. A végén kicsit féltem is hogy lezuhanunk, hogy Emma nem jut időben vacsorához, meg stb. Végül Jura úgy tette le a gépet hogy meg sem lehetett érezni a földetérést. Én pedig mélyen elszégyeltem magam, hogy végig veszekedtem ezzel a drága emberrel, aki pedig megszervezte és véghezvitte ezt az egészet a mi örömünkre.
Tanulságos álom, el kell hogy gondolkozzam rajta...

Emma vihartempóban halad a mozgásfejlődés rögös útján.
De most már napok óta úgy járok, hogy mire előkapom a kamerát, addigra befejezi az összes kis mutatványát, és bambán, vigyorogva mered a gépre, mintha megbűvölték volna. Semmi ügyes kis kutyázás, négykézlábazás, fekvőtámaszozás.
Így sajnos nem fogom megörökíteni a gyermekem első remekbeszabott mozdulatait, mindig csak egy kis vigyorgó fókabébit.
Hurrá, most sikerült. Már csak azt nem tudom, hogy hogyan applikálom ide be. Nade mire való a férfi a háznál?!

De ha már itt tartunk (ti. férfiak és az otthoni tevékenykedésük) igazságtalan lennék ha nem említeném meg, hogy nekem hatalmas mázlim van Jurával. Mindennemű házimunka rábízható, istenien főz, virtuóz módon pakol (sajnos aztán nem nagyon emlékszik, hogy mit hova rakott), és bármiféle itthoni barkácsmunkát rövidebb idő alatt elvégez, mint az általam ismert férfiak bármelyike. Mert ugyebár egy átlagos férfit hónapokig kell cseszegetni, hogy cseréljen ki egy villanykörtét, szereljen fel egy polcot, javítson meg egy akármit. Mázlista vagyok, piszok mázlista...

Haj-haj, mosogatás helyett szégyenteljesen megfutamodva ülök a gép előtt, és nagyjából semmit sem csinálok. Ami azt illeti a napi jócselekedetem megvolt, tettünk egy nagy kört a környéken, volt benne védőnő (beugrottunk pár receptért), bio bolt (nem batáta nincs, és ha így folytatódik nem is lesz, ellenben vettem rizslisztet), patika (otthagytam majd' 7000 ft-ot, pedig csupa olyat vettem, ami támogatott, bele sem merek gondolni mit fizettem volna recept nélkül), és fodrász (bejelentkeztem hétfőre hajvágásra). Persze Emma az utolsó 10 percben aludt el, de nekem már nem volt kedvem a szemetelő esőben fagyoskodni, így feljöttünk. Mire levakartam róla a nyolc réteg ruhát persze felébredt. Azóta itt nyüglődik, visszaaludni nem tud, de játszani meg álmos...
Próbálok az élet nagy dolgain elmélkedni, hogy nehogy erőt vegyen rajtam a szellemi eltunyulás, de a világmegváltó gondolatok közé minduntalan becsúszik a babapempő és a kakis pelus makacs képe. Hiába merengek el az éhezők megmentésének nagy gondolatain, újra és újra azon kapom magam, hogy azt számolgatom, a saját sarjamnak mikor és mit adok enni legközelebb, mikor esedékes a következő pelenkaváltás, alvás, stb...
Nem, azt hiszem nem váltom meg a világot. Jézusnak sem sikerüt, pedig ő Isten fia volt...

Na csak idevergődtem mán...
Jó régóta nem írtam, nem is bonyolódnék bele, hogy mi minden történt közben. Kronológice meg főleg nem...
Emma mindenesetre kutyázik, stabilan négykézlábazik, lassan mászni kezd. De azon a napon én pezsgőt bontok. Ugyanis a gyógytornász ígérete szerint akkor abbahagyjuk a kínzatásokat (ti. heti egyszeri tornát), és csak akkor szagolunk vissza, ha feláll... Ma is volunk, és bár számomra teljességgel hihetetlen, de egyáltalán nem volt sírás. Szeptember óta most először. Pedig istenesen meg lett dögönyözve. Úgy elfáradt, hogy a végén már felülni sem tudott, lógatta fülét-farkát.

Más. Bevezettem a spórolás-szabályzatot, mert nagyon be kéne kúzni azt a nadrágszijjat. Még vagy két lyukkal. Szívás. És bizony a cigiről sokkal de sokkal könnyebben mondtam le, mint a teljességgel értelmetlen, soha használatba nem kerülő, viszont méregdrága holmik vásárlásáról. Nem is sikerült egyik napról a másikra. Hiába no, a szihológusok is megaszondták, egy igazi szenvedélyről fokozatosan kell leszokni, mert ha nem, igen kellemetlen elvonási tünetek léphetnek fel. Szinte látom is magamat, amint sápadtan, reszketve állok egy bababolt kirakata előtt, izzad a tenyerem, és kitágult pupillákkal bámulok befelé (na jó ez enyhe képzavar). Nagyon-nagyon milliomos lennék, ha nikotin tapasz mintájára feltalálnám a vásárlás tapaszt. Ehhh megyek is, levédetem...

A járókában lévő sok játéknak az az előnye, hogy több ideig tart kidobálni, mint a keveset. Így elég negyedóránként felszedegetni a földről a különféle csörgőket, és visszadobálni.

Itt vannak hát a dolgos hétköznapok. Mosás, mosogatás, takonyszipkázás, és más egyéb remek feladatok. A rám zúdult házimunka mennyisége miatt nincs is időm sajnálni magamat, hogy megint egyedül vagyok itthon a beteg gyerekkel. A nagyobb szerencse az, hogy nem csak a házmunka borít el, hanem számos remek hobbifeladat is vár rám. Tegnap egy fiókos szekrényt szereltem össze, olvastam és hímeztem is. Ráadásul rengezeg dekupácsolásra váró felület kínálkozik, az üvegfestés rejtelmeiről nem is beszélve. Nem is jut időm a gép előtt ücsörögni, és ennek szívből örülök. A januári Praktika Magazinban van egy nagyon édes cicás kép, amit szeretnék Emmának a születésnapjára hímezni. Vasárnap Jura már meg is vette hozzá a fonalak nagytöbbségét és az anyagot is. Előbb befejezem Jurának a vitorláshajót (ez egy sorozat a világítótoronnyal együtt, amit Karácsonyra kapott), és aztán nekiállok a cicáknak. Nagy szerencse, hogy semmi helyem szabni és varrni, mert különben nekiállnék a foltvarrásnak is, elkellne három ágytakaró a nagyágyra és az emeleteságyra.
Jaj rengeteg tennivaéó van, bárcsak lenne egy kicsivel nagyobb a lakás, sokkal jobban érezném magam.
Amúgyis hetek óta az egyik legkedvesebb elfoglaltságom fejben berendezni az Őrbottyáni házat. A házimunka csupa üresjárat az ember agyának, így aztán bőven van időm ezen agyalni. Szeretném az otthonosság jegyében minél több saját készítésű tárggyal berendezni, erre remek mód a hímzés, dekupács, üvegfestés. Na és a foltvarrás is, de ettől őrizkedem amíg ebben a pici lakásban lakunk, így is mindent elborítanak már a hímzőfonalak, ecsetek, festékek, ragasztók, lakkok, szalvétadarabkák és más egyéb hobbiholmik.
Reggel azon kaptam Jurát, hogy a félkész hímzést nézegeti, tapogatja, összeveti a mintával ami alapján csinálom. Teljesen meghatódtam, olyan kis figyelmesen nézegette, simogatta...

Ehh, nem is írtam még, mit mondott a doki néni Emmára. Antibiotikumot nem írt fel, mert szerinte is vírus, az csak akkor kell majd, ha újra felszökne a láza, mert akkor valószínüleg felülfertőződött. Teljesen jónak tartotta az én gyógymódomat, mást nem is mondott, csak azt, hogy folytassan ugyanezt még pár napig. A gyarapodására azt mondta, hogy nem lesz semmi baja attól, hogy egy hónapig nem hízik, a súlyát megduplázta, és nem néz ki alultápláltnak sem. Írt fel egy másik tápit, hátha a mostani már nem elég neki. Azonkívül zöldutat kapott a tejpép is, úgyhogy a napi két kanalas étkezés rögtön 3-4-re ugrott. Hogy fogom én ezt előkével bírni?!

Húha, én ilyen régen nem írtam?! Ajjjj... Hol is kezdjem...
A Karácsony nagyon jól sikerült, délelőtt anyu és Jura töltött káposztát főztek. Azt kell hogy mondjam, isteni lett. Aztán anyu hazament, mi meg feldíszítettük a fát, amíg Emma aludt. Nagyon jól szórakoztunk. Idén jóval kisebb fánk van, így csak a személyes kis díszek kerültek fel, mindegyiknek saját története van. Javarészt Jura adventi naptárából származnak. Tavaly találtam ki, varrtam huszonnégy kis zsákot, megszámoztam ugyanennyi faszivet, vettem bele apróságokat. Illatos gyertyákat, karácsonyfadíszeket, mécsestartókat, hűtőmágnest, ilyesmiket. December elsején pedig már várta Jurát az ágyra kötözve. Minden nap kibonthatott egyet. Idén mondtam neki, hogy ne haragudjon, de nincs időm huszonnégy ajándékot keresni, sajnos nem lesz adventi naptárja. Annál nagyobb volt a meglepetés december elsején. De eltértem a tárgytól...
Szóval feldíszítettük a fát, de végül úgy alakult, hogy megvártuk anyuékat az ajándékbontással. Emma rengeteg játékot kapott, de a legszemélyesebb mégiscsak az a két dekupácsolt kép lett, amit én csináltam neki. Sirályokat ábrázol, azt hiszem meglehetősem jól sikerültek. Jurának keresztszemes hímzéssel csináltam egy világítótornyot. Kapott még két faházat, amit neki kell összebarácsolnia darabokból, és kapott egy ugyanolyan faliórát,amilyet tavaly is (csak a tavalyit összetörte nemrég), és természetesen kapott néhány könyvet.
Nekem a Jézuska túrabakancsot (zoknival), walkman-t (hogy séta közben hallgathassak könyveket), néhány könyvet tojt.
De a legnagyobb ajándék a család számára egy digitális videókamera volt. Fantasztikus, Erdélyben kameráztunk egy csomót (többek közt Jura aljas módon lefilmezett, ahogy a Gyilkos tónál a térdig érő hóban egy bodega mögé bújva pisilek).

A Szilveszter nagyon jól sikerült, Erdélybe utaztunk egy hétre, Szovátafürdőn volt a szállásunk, egy nagyon jó kis hotelben. Nagy ajándék volt, hogy anyu napközben vigyázott Emmára, így mi Jurával bejárhattuk a környéket. Csíksomlyóra már négyesben mentünk. Örülök hogy eljutottunk oda, nekem ez nagyon fontos volt, hiszen a tavalyelőtti búcsu óta történt velem minden jó. Elvittem kis családomat megmutatni Máriának, hiszen neki köszönhetem őket (Emmát hozzá is érintettük). Talán középkorinak hathat az én hitem ezzel kapcsolatban, mert bármennyire is nem vagyok templombajáró vallásos ember, ebben nagyon hiszek.
A kirándulást egyedül az árnyékolta be, hogy Emma nagyon csúnyán visszabetegedett, felszökött a láza, köhögött. Délután jön hozzá a doktor néni, bár már jobban van.
Nagyon jó volt Jurával ennyi időt együtt tölteni, és ilyen tartalmasan. Rossz érzés, hogy ma dolgoznia kellett menni. Főleg nekem, mert ő olyan emberek közé megy, akiket kedvel, és biztos nagy mesedélutánt tartanak, hogy kivel mi történt az ünnepek alatt.

Emma végre újra eszik. Teljesen megkönnyebbültem...

A karácsonyi bulin (Jura főnökééknél) kaptunk egy társasjátékot. Az a neve hogy Catan telepesei. Nagyon jó stratégiai játék, és úgy van megoldva, hogy a 6 éves gyerek is ugyanúgy élvezi mint mi felnőttek. Tegnap már megvettük a tengeri kiegészítő csomagot is. Nagyon vicces!
Nem tudom mit írjak, olyan sokminden történt, és valójában semmi sem. Holnapután itt a Karácsony, de egyenlőre csak annyit érzek, hogy nagyon várom már a Szentestét, amikor Emma meglátja a fát, és nagyon szeretném már látni Jura arcát, mikor kibontja az ajándékokat.

Tegnap volt egy jó kis karácsonyi buli Jura főnökéjéknél. Nagyon jól szórakoztam, még angolul is beszéltem Tom feleségével. Van egy Emmával nagyjából egyidős kisbabájuk. Mint kiderült koraszülött volt, és 2 hónapig volt kórházban. Nem lehetett egyszerű. Ha jobban tudnék angolul azért szivesen elbeszélgettem volna vele, megkérdeztem volna, hogy hogy érzi magát egy idegen országban két kisgyerekkel otthon (Tom még később jár haza mint Jura) egész nap. Ő nem golyózik be? Ehh...
Jura kollegái nagyon jófejek (kivéve egyet, kit akár néven is nevezhetnék, ő komplett idióta), meg is beszéltük, hogy szervezni kéne egy activitizős bulit. Én biztos nagyon élvezném...
Szóval beindult a "gyerekes hétvége" fedőnevű akció, amit én most kicsit nehezen viselek, lévén Emma szegénykém nagyon gyagyás, Dani megkezdte a szokásos téli felsőlégúti megbetegedését (amit aztán abba sem hagy tavaszig), én meg örökösen rettegek, h mikor kapja el Emma. Persze nézhetjük a jó oldalát is, mire ovis lesz annyira megerősödik az immunrendszere, hogy egy tifusz meg sem kottyan majd neki.
Jura kollegái szerint nagyon hasonlítunk egymásra Zsófival, és kuncogva jegyezték meg, hogy Jura a lánya után választott társat. Nem kell túl mélyre néznem a lelkemben hogy bevalljam, ez egyáltalán nem esett jól. Sőt. Nagyon rosszul esett. Világ életemben második voltam mindig, mindenhol, de különösen a partnerkapcsolataimban. Akaratukon kívül egy nagyon érzékeny pontra tapintottak ezzel, még akkor is, ha ez csak egy vicc (bár mint tudjuk minden viccben van igazság).
Főleg most, hogy ilyen rohadék passzban vagyok...
Amúgy most az előbb rájöttem mi bajom van. Hiszen ez csak a jó öreg szokásos Karácsony előtti depresszióm. Azért ez a tudat nagyon megnyugtató, végülis ezzel a helyére zökkent a világ. Újévre elmúlik majd, és én végre fellélegezhetek. Remélem nem én szugerálom Emmába az agybajt (persze hogy én, ki más?!)...
Addig is igyekszem nem gondolni semmire, meghúzom magam egy csendes sarokban, és szűkölve megvárom az Újévet...

Üvölteni szeretnék. Hangosan és artikulálatlanul. Vörös fejjel, és taknyom-nyálam egybefolyatva.
Kezdem nagyon utálni, hogy itthon esz a rohadás. Ráadásul Emma is nagyon unja. Tiszta dilis napok ota, de ma súrolja az elviselhetetlenség határát. Közben a lakás egyre kisebb, egyre több halom holmi van (eginkább szétszórva, mert hely az persze nincs), és úgy érzem rámszorul, folytogat, mint valami nagy állat. Ahová nézek ott dolog terem. Nincs a lakásnak olyan pontja, amin ne kellene egy kicsit pakolni, reparálni, molyolni. És hiába csinálom egész nap, nincs vége. Tényleg üvölteni akarok, és kivágni a büdös picsába minden tetves rohadék szemét holmit, ami láb alatt van.
Emberek közé akarok menni. Értelmes, felnőtt, érthetően beszélő emberek közé.
És nem akarok gyereket látni. Sem a sajátomat, másét meg főleg nem. Nem bírom tovább idiótán hammogva és gügyögve (egy órán keresztül) a pempőt lapátolni egy kisbabába, aki mindenre elszántan igyekszik ebben meggátolni.
Nap mint nap, mindig ugyanaz. Közben pedig semmi értelmes dolognak nem tudok nekilátni, mert egyrészt ha már van időm, akkor valami házimunkával molyolok, de ha mégsem, akkor sincs semmi értelme, mert nem lehet úgy semmibe sem belemélyedni, hogy bármikor félbe kell szakítani...
Megyek és felkötöm magam. (Persze csak ha találok valami használható zsineget ebben a tetves kuplerájban.) grrrrrr...

Kifejlesztettem egy szépruha- és üléshuzatbarát etetési módot színes pempők esetére. Van etetősruha (ezer éves, több gyereket kiszolgált ócska rugi), előke (ikejás) éééééééés egy régi fehér törölköző az etetőszékre. Azért fehér, mert azt könnyű folttalanítani. Persze ez még nem igazi etetőszék, csak a hordozó, és bármennyire tiritarka is, csúnyán meglátszanak rajta a kajafoltok.
Ennek örömére még a konyhában kiszédült az üvegből a kiskanál. Természetesen (gyengébb idegzetűek és tisztaságmániások most ugorjanak a következő bekezdéshez) cékla-sütőtök kombináció volt benne. Ez saját készítésű elegy, szigorúan bio alapanyagokból (tartalmazott még csicsókát és anyatejet is, de az nem hagy maradandó foltot).
Megveregettem a vállamat, és beképzelten kacagtam önnön leleményességemen, hogy végre feltaláltam a fájdalommentes babaétkeztetést... A Sors máshogy rendelte...
Az elsőn kívül még kétszer fordult ki a kanál az üvegből. Először a fehér lepedőre (igen, az ágyban etetem a gyereket, máshol nincs hely), majd másodszor a szárítóról reggel levett (egyébiránt egyetlen) itthoni nadrágomra. Az szolgált egyedül némi vigasszal, hogy egy óvatlan pillanatban Emma széles ívben köpte ki a főzeléket, beterítve az előkét és a kajálós ruháját is. Kevéske vígasz, de ki a kicsit nem becsüli... ugyebár.

Azért az elgondolkodtató, hogy mostanában nem értekezek túl magasröptű dolgokról. Igen, az embert bedarálja a gyereknevelés. A gyerek megállás nélküli input (tej, tápi, főzelék, gyümölcs, tea, gyógyszer stb...) és output (kaki, pisi, takony, stb...) tevékenységének ellenőrzése, és szórakoztatása fárasztóbb, mint szenet lapátolni a bányában. Néha kicsit lazítok olvasással (Merle Francia históriájának kb ötödik köteténél tartok), de valójában este gondolattalanul zuhanok ágyba. (A háztartást direkt nem említem, az szinte szórakozás-számba megy, hiszen a szennyes edények és ruhák nem kezdenek el nyűgösen nyifogni, ha leteszi őket az ember valahova, és nem köteles az ember beszélgetni velük. Persze lehet, de az már más kávéház.)
Vajon valóban meddig tud az ember szórakoztató, széleslátókörű és művelt társa maradni a férjének, aki viszont egy ingergazdag környzetben tölti a napjának jelentős hányadát?!
Mindenesetre komolyan megrémültem a minap, mikor már a Mónika show-ra fanyalodtam. Innen csak egy ugrás (nem, nem a Sugár) a délelőtti matiné, a lompos megjelenés, az elhízás és a frigiditás. Jaj, most úgy megrémültem, hogy gyorsan eszek is egy kis thai kaját. Pálcikával, hogy érezzem milyen multikulti nagyvilági nő is vagyok én.

Hehhh... Az előbb bevillantott a tél, de el is takarodott. Konkrétan arról van szó, hogy kb. 5 percig hóvihar volt. Most persze már szebben süt a nap, mint az elmúlt pár héten bármikor is. Nagyobb átélést kéne belevinni, hát hogy lesz így fehér Karácsonyunk?!

Mára virradóra úgy döntöttem, vége a lazsálásnak, gyógyultnak nyilvánítottam magam az összes kórságból, és nekiugrottam a házimunkának. Nem túl szórakoztató program, de legalább a lelkiismeretem nyugodt. A konyha meg van csinálva (azóta már újra összekoszolva), mosok, kicsit molyoltam a könyvespolcon is.
A legnagyobb baj ezzel a lakással az, hogy kb feleakkora, mint lennie kéne. Tudom, tudom, sok ember sokkal kisebb lakásban él (mint pl én gyerekkoromban), de annak a sok embernek valószínüleg nem könyvmániás a férje. Persze ez igazságtalan, hiszen nekem is rengeteg mániám van. Közös nagy örömünk a gyűjtögetés. Megveszünk minden vackot, aztán persze főhet a fejünk, hogy hova rakjuk. Jura cipősdobozokat gyűjt, én meg befőttesüveget (különös tekintettel a bébiételes üvegre). Tegnap már javasoltam, hogy talán az ő cipősdobozaiba tehetnők az én befőttesüvegeimet...