Itt vannak hát a dolgos hétköznapok. Mosás, mosogatás, takonyszipkázás, és más egyéb remek feladatok. A rám zúdult házimunka mennyisége miatt nincs is időm sajnálni magamat, hogy megint egyedül vagyok itthon a beteg gyerekkel. A nagyobb szerencse az, hogy nem csak a házmunka borít el, hanem számos remek hobbifeladat is vár rám. Tegnap egy fiókos szekrényt szereltem össze, olvastam és hímeztem is. Ráadásul rengezeg dekupácsolásra váró felület kínálkozik, az üvegfestés rejtelmeiről nem is beszélve. Nem is jut időm a gép előtt ücsörögni, és ennek szívből örülök. A januári Praktika Magazinban van egy nagyon édes cicás kép, amit szeretnék Emmának a születésnapjára hímezni. Vasárnap Jura már meg is vette hozzá a fonalak nagytöbbségét és az anyagot is. Előbb befejezem Jurának a vitorláshajót (ez egy sorozat a világítótoronnyal együtt, amit Karácsonyra kapott), és aztán nekiállok a cicáknak. Nagy szerencse, hogy semmi helyem szabni és varrni, mert különben nekiállnék a foltvarrásnak is, elkellne három ágytakaró a nagyágyra és az emeleteságyra.
Jaj rengeteg tennivaéó van, bárcsak lenne egy kicsivel nagyobb a lakás, sokkal jobban érezném magam.
Amúgyis hetek óta az egyik legkedvesebb elfoglaltságom fejben berendezni az Őrbottyáni házat. A házimunka csupa üresjárat az ember agyának, így aztán bőven van időm ezen agyalni. Szeretném az otthonosság jegyében minél több saját készítésű tárggyal berendezni, erre remek mód a hímzés, dekupács, üvegfestés. Na és a foltvarrás is, de ettől őrizkedem amíg ebben a pici lakásban lakunk, így is mindent elborítanak már a hímzőfonalak, ecsetek, festékek, ragasztók, lakkok, szalvétadarabkák és más egyéb hobbiholmik.
Reggel azon kaptam Jurát, hogy a félkész hímzést nézegeti, tapogatja, összeveti a mintával ami alapján csinálom. Teljesen meghatódtam, olyan kis figyelmesen nézegette, simogatta...

Ehh, nem is írtam még, mit mondott a doki néni Emmára. Antibiotikumot nem írt fel, mert szerinte is vírus, az csak akkor kell majd, ha újra felszökne a láza, mert akkor valószínüleg felülfertőződött. Teljesen jónak tartotta az én gyógymódomat, mást nem is mondott, csak azt, hogy folytassan ugyanezt még pár napig. A gyarapodására azt mondta, hogy nem lesz semmi baja attól, hogy egy hónapig nem hízik, a súlyát megduplázta, és nem néz ki alultápláltnak sem. Írt fel egy másik tápit, hátha a mostani már nem elég neki. Azonkívül zöldutat kapott a tejpép is, úgyhogy a napi két kanalas étkezés rögtön 3-4-re ugrott. Hogy fogom én ezt előkével bírni?!

Húha, én ilyen régen nem írtam?! Ajjjj... Hol is kezdjem...
A Karácsony nagyon jól sikerült, délelőtt anyu és Jura töltött káposztát főztek. Azt kell hogy mondjam, isteni lett. Aztán anyu hazament, mi meg feldíszítettük a fát, amíg Emma aludt. Nagyon jól szórakoztunk. Idén jóval kisebb fánk van, így csak a személyes kis díszek kerültek fel, mindegyiknek saját története van. Javarészt Jura adventi naptárából származnak. Tavaly találtam ki, varrtam huszonnégy kis zsákot, megszámoztam ugyanennyi faszivet, vettem bele apróságokat. Illatos gyertyákat, karácsonyfadíszeket, mécsestartókat, hűtőmágnest, ilyesmiket. December elsején pedig már várta Jurát az ágyra kötözve. Minden nap kibonthatott egyet. Idén mondtam neki, hogy ne haragudjon, de nincs időm huszonnégy ajándékot keresni, sajnos nem lesz adventi naptárja. Annál nagyobb volt a meglepetés december elsején. De eltértem a tárgytól...
Szóval feldíszítettük a fát, de végül úgy alakult, hogy megvártuk anyuékat az ajándékbontással. Emma rengeteg játékot kapott, de a legszemélyesebb mégiscsak az a két dekupácsolt kép lett, amit én csináltam neki. Sirályokat ábrázol, azt hiszem meglehetősem jól sikerültek. Jurának keresztszemes hímzéssel csináltam egy világítótornyot. Kapott még két faházat, amit neki kell összebarácsolnia darabokból, és kapott egy ugyanolyan faliórát,amilyet tavaly is (csak a tavalyit összetörte nemrég), és természetesen kapott néhány könyvet.
Nekem a Jézuska túrabakancsot (zoknival), walkman-t (hogy séta közben hallgathassak könyveket), néhány könyvet tojt.
De a legnagyobb ajándék a család számára egy digitális videókamera volt. Fantasztikus, Erdélyben kameráztunk egy csomót (többek közt Jura aljas módon lefilmezett, ahogy a Gyilkos tónál a térdig érő hóban egy bodega mögé bújva pisilek).

A Szilveszter nagyon jól sikerült, Erdélybe utaztunk egy hétre, Szovátafürdőn volt a szállásunk, egy nagyon jó kis hotelben. Nagy ajándék volt, hogy anyu napközben vigyázott Emmára, így mi Jurával bejárhattuk a környéket. Csíksomlyóra már négyesben mentünk. Örülök hogy eljutottunk oda, nekem ez nagyon fontos volt, hiszen a tavalyelőtti búcsu óta történt velem minden jó. Elvittem kis családomat megmutatni Máriának, hiszen neki köszönhetem őket (Emmát hozzá is érintettük). Talán középkorinak hathat az én hitem ezzel kapcsolatban, mert bármennyire is nem vagyok templombajáró vallásos ember, ebben nagyon hiszek.
A kirándulást egyedül az árnyékolta be, hogy Emma nagyon csúnyán visszabetegedett, felszökött a láza, köhögött. Délután jön hozzá a doktor néni, bár már jobban van.
Nagyon jó volt Jurával ennyi időt együtt tölteni, és ilyen tartalmasan. Rossz érzés, hogy ma dolgoznia kellett menni. Főleg nekem, mert ő olyan emberek közé megy, akiket kedvel, és biztos nagy mesedélutánt tartanak, hogy kivel mi történt az ünnepek alatt.

Emma végre újra eszik. Teljesen megkönnyebbültem...

A karácsonyi bulin (Jura főnökééknél) kaptunk egy társasjátékot. Az a neve hogy Catan telepesei. Nagyon jó stratégiai játék, és úgy van megoldva, hogy a 6 éves gyerek is ugyanúgy élvezi mint mi felnőttek. Tegnap már megvettük a tengeri kiegészítő csomagot is. Nagyon vicces!
Nem tudom mit írjak, olyan sokminden történt, és valójában semmi sem. Holnapután itt a Karácsony, de egyenlőre csak annyit érzek, hogy nagyon várom már a Szentestét, amikor Emma meglátja a fát, és nagyon szeretném már látni Jura arcát, mikor kibontja az ajándékokat.

Tegnap volt egy jó kis karácsonyi buli Jura főnökéjéknél. Nagyon jól szórakoztam, még angolul is beszéltem Tom feleségével. Van egy Emmával nagyjából egyidős kisbabájuk. Mint kiderült koraszülött volt, és 2 hónapig volt kórházban. Nem lehetett egyszerű. Ha jobban tudnék angolul azért szivesen elbeszélgettem volna vele, megkérdeztem volna, hogy hogy érzi magát egy idegen országban két kisgyerekkel otthon (Tom még később jár haza mint Jura) egész nap. Ő nem golyózik be? Ehh...
Jura kollegái nagyon jófejek (kivéve egyet, kit akár néven is nevezhetnék, ő komplett idióta), meg is beszéltük, hogy szervezni kéne egy activitizős bulit. Én biztos nagyon élvezném...
Szóval beindult a "gyerekes hétvége" fedőnevű akció, amit én most kicsit nehezen viselek, lévén Emma szegénykém nagyon gyagyás, Dani megkezdte a szokásos téli felsőlégúti megbetegedését (amit aztán abba sem hagy tavaszig), én meg örökösen rettegek, h mikor kapja el Emma. Persze nézhetjük a jó oldalát is, mire ovis lesz annyira megerősödik az immunrendszere, hogy egy tifusz meg sem kottyan majd neki.
Jura kollegái szerint nagyon hasonlítunk egymásra Zsófival, és kuncogva jegyezték meg, hogy Jura a lánya után választott társat. Nem kell túl mélyre néznem a lelkemben hogy bevalljam, ez egyáltalán nem esett jól. Sőt. Nagyon rosszul esett. Világ életemben második voltam mindig, mindenhol, de különösen a partnerkapcsolataimban. Akaratukon kívül egy nagyon érzékeny pontra tapintottak ezzel, még akkor is, ha ez csak egy vicc (bár mint tudjuk minden viccben van igazság).
Főleg most, hogy ilyen rohadék passzban vagyok...
Amúgy most az előbb rájöttem mi bajom van. Hiszen ez csak a jó öreg szokásos Karácsony előtti depresszióm. Azért ez a tudat nagyon megnyugtató, végülis ezzel a helyére zökkent a világ. Újévre elmúlik majd, és én végre fellélegezhetek. Remélem nem én szugerálom Emmába az agybajt (persze hogy én, ki más?!)...
Addig is igyekszem nem gondolni semmire, meghúzom magam egy csendes sarokban, és szűkölve megvárom az Újévet...

Üvölteni szeretnék. Hangosan és artikulálatlanul. Vörös fejjel, és taknyom-nyálam egybefolyatva.
Kezdem nagyon utálni, hogy itthon esz a rohadás. Ráadásul Emma is nagyon unja. Tiszta dilis napok ota, de ma súrolja az elviselhetetlenség határát. Közben a lakás egyre kisebb, egyre több halom holmi van (eginkább szétszórva, mert hely az persze nincs), és úgy érzem rámszorul, folytogat, mint valami nagy állat. Ahová nézek ott dolog terem. Nincs a lakásnak olyan pontja, amin ne kellene egy kicsit pakolni, reparálni, molyolni. És hiába csinálom egész nap, nincs vége. Tényleg üvölteni akarok, és kivágni a büdös picsába minden tetves rohadék szemét holmit, ami láb alatt van.
Emberek közé akarok menni. Értelmes, felnőtt, érthetően beszélő emberek közé.
És nem akarok gyereket látni. Sem a sajátomat, másét meg főleg nem. Nem bírom tovább idiótán hammogva és gügyögve (egy órán keresztül) a pempőt lapátolni egy kisbabába, aki mindenre elszántan igyekszik ebben meggátolni.
Nap mint nap, mindig ugyanaz. Közben pedig semmi értelmes dolognak nem tudok nekilátni, mert egyrészt ha már van időm, akkor valami házimunkával molyolok, de ha mégsem, akkor sincs semmi értelme, mert nem lehet úgy semmibe sem belemélyedni, hogy bármikor félbe kell szakítani...
Megyek és felkötöm magam. (Persze csak ha találok valami használható zsineget ebben a tetves kuplerájban.) grrrrrr...

Kifejlesztettem egy szépruha- és üléshuzatbarát etetési módot színes pempők esetére. Van etetősruha (ezer éves, több gyereket kiszolgált ócska rugi), előke (ikejás) éééééééés egy régi fehér törölköző az etetőszékre. Azért fehér, mert azt könnyű folttalanítani. Persze ez még nem igazi etetőszék, csak a hordozó, és bármennyire tiritarka is, csúnyán meglátszanak rajta a kajafoltok.
Ennek örömére még a konyhában kiszédült az üvegből a kiskanál. Természetesen (gyengébb idegzetűek és tisztaságmániások most ugorjanak a következő bekezdéshez) cékla-sütőtök kombináció volt benne. Ez saját készítésű elegy, szigorúan bio alapanyagokból (tartalmazott még csicsókát és anyatejet is, de az nem hagy maradandó foltot).
Megveregettem a vállamat, és beképzelten kacagtam önnön leleményességemen, hogy végre feltaláltam a fájdalommentes babaétkeztetést... A Sors máshogy rendelte...
Az elsőn kívül még kétszer fordult ki a kanál az üvegből. Először a fehér lepedőre (igen, az ágyban etetem a gyereket, máshol nincs hely), majd másodszor a szárítóról reggel levett (egyébiránt egyetlen) itthoni nadrágomra. Az szolgált egyedül némi vigasszal, hogy egy óvatlan pillanatban Emma széles ívben köpte ki a főzeléket, beterítve az előkét és a kajálós ruháját is. Kevéske vígasz, de ki a kicsit nem becsüli... ugyebár.

Azért az elgondolkodtató, hogy mostanában nem értekezek túl magasröptű dolgokról. Igen, az embert bedarálja a gyereknevelés. A gyerek megállás nélküli input (tej, tápi, főzelék, gyümölcs, tea, gyógyszer stb...) és output (kaki, pisi, takony, stb...) tevékenységének ellenőrzése, és szórakoztatása fárasztóbb, mint szenet lapátolni a bányában. Néha kicsit lazítok olvasással (Merle Francia históriájának kb ötödik köteténél tartok), de valójában este gondolattalanul zuhanok ágyba. (A háztartást direkt nem említem, az szinte szórakozás-számba megy, hiszen a szennyes edények és ruhák nem kezdenek el nyűgösen nyifogni, ha leteszi őket az ember valahova, és nem köteles az ember beszélgetni velük. Persze lehet, de az már más kávéház.)
Vajon valóban meddig tud az ember szórakoztató, széleslátókörű és művelt társa maradni a férjének, aki viszont egy ingergazdag környzetben tölti a napjának jelentős hányadát?!
Mindenesetre komolyan megrémültem a minap, mikor már a Mónika show-ra fanyalodtam. Innen csak egy ugrás (nem, nem a Sugár) a délelőtti matiné, a lompos megjelenés, az elhízás és a frigiditás. Jaj, most úgy megrémültem, hogy gyorsan eszek is egy kis thai kaját. Pálcikával, hogy érezzem milyen multikulti nagyvilági nő is vagyok én.

Hehhh... Az előbb bevillantott a tél, de el is takarodott. Konkrétan arról van szó, hogy kb. 5 percig hóvihar volt. Most persze már szebben süt a nap, mint az elmúlt pár héten bármikor is. Nagyobb átélést kéne belevinni, hát hogy lesz így fehér Karácsonyunk?!

Mára virradóra úgy döntöttem, vége a lazsálásnak, gyógyultnak nyilvánítottam magam az összes kórságból, és nekiugrottam a házimunkának. Nem túl szórakoztató program, de legalább a lelkiismeretem nyugodt. A konyha meg van csinálva (azóta már újra összekoszolva), mosok, kicsit molyoltam a könyvespolcon is.
A legnagyobb baj ezzel a lakással az, hogy kb feleakkora, mint lennie kéne. Tudom, tudom, sok ember sokkal kisebb lakásban él (mint pl én gyerekkoromban), de annak a sok embernek valószínüleg nem könyvmániás a férje. Persze ez igazságtalan, hiszen nekem is rengeteg mániám van. Közös nagy örömünk a gyűjtögetés. Megveszünk minden vackot, aztán persze főhet a fejünk, hogy hova rakjuk. Jura cipősdobozokat gyűjt, én meg befőttesüveget (különös tekintettel a bébiételes üvegre). Tegnap már javasoltam, hogy talán az ő cipősdobozaiba tehetnők az én befőttesüvegeimet...

Ehh... Végigsöpört a családon egy jó kis betegség. Én kaptam a legtöbbet, a teljes repertoárt végigzongoráztam. Hányás, hasmenés, torok- és fejfájás, magas láz, nátha, gyengeség, izületi fájdalmak, stb, stb... Emmának a gyengített verzió maradt, ő csak lázas volt, kicsit náthás és nyűgös. A legnehezebb az volt, mikor hulla betegen (és nyűgösen) kell apolni a hulla beteg (és nyűgös) gyereket. Nem annyira jó dolog. Szerencsére (kopp kopp kopp) úgy tűnik kezdünk kilábalni belőle.

És hopp, az ártatlan polgár amint kilát a takonyból mit vesz észre? Nyakunkon a Karácsony.
Szombaton sikerült egy huszárvágással elintéznem a maradék bevásárlást, így már csak csomagolópapír és ajándékkísérőt kell venni.
Hónak persze nyoma sincs, és a megszokott örjöngéssé fajult vásárló hordákon kívül jóformán semmi sem utal arra, hogy vészes gyorsasággal közelg Az Ünnep. Az ablakokban is csak igen visszafogottan világítanak a szines égősorok, és a mi erkélyünkön nyarat megszégynítő bujasággal hajt és virágzik a muskátli. Teljesen önellátóvá képezte ki magát, kb 2 hónapja nem locsoltam, és tápoldatot sem kapott. Ez valami mutáns lehet...
E-mail-en is csak egy-két eltévedt karácsonyi angyalkás-fenyőfás jókínánság-giccs jött eddig.
Mindazonáltal nagyon várom már a Szentestét, mert látni akarom Jura arcát, mikor az ajándékait kibontogatja.
Emma még nagyon kicsi ahhoz, hogy igazán élvezhesse. Azt hiszem nála a nagy öröm a csomagolópapírok zizegtetésében fog kimerülni.

Ja, és elolvastam a Harry Potter 5. részét is... Hááát... Többszáz oldal, de nem az a körömrágós izgalom. Mellesleg meg is értem. Nemrég született kisbabája a nőnek (akkor, amikor ezt a könyvet irta), és hát gondolom jobb dolga is volt ennél...

Egyre ritkábban ülök le a gép elé mostanában, reggel jobbára már be sem kapcsolom. De bizton állíthatom (előéletem megfelelő történelmi háttere után), múló szeszélyről van csak szó. Egy kis időre vége annak a fanatikus időszaknak, mikor reggel a wc felé menet benyomtam a gépet, majd az első szusszanásnyi időmben levetettem magam elé. Lázasan blogoztam, fórumoztam, szörföztem. Akaraterő kellett ehhez is, mint minden szenvedély csillapításához. Rájöttem, hogy az nagyon nem lesz jó sem nekem, sem az Emmának, sem Jurának, ha én egész nap itt punnyadok a gép előtt. Ebben az esetben kizárólag én szórakozom jobbára felhőtlenül... Csak közben a lakás ezer felé szalad, Emma nyüglődik, mert nem foglalkozom vele, és semmivel sem jutok előrébb estére. Arról nem is beszélve, hogy semmiféleképpen nem akarok lemondani a kézzel készített karácsonyi ajándék nemes hagyományáról, és az így felszabaduló (igen jelentős) időben tudok ezzel is foglalkozni.
Én ugyebár felelősségteljes, családanya vagyok, mitöbb feleség, egy gyermek nevelése (szellemi, testi fejlődése), és egy házasság sorsa nyugszik a vállamon. Nem akarom elrontani. Nem akarom olyan lakásba hazavárni a munkától megfáradt kedvesemet, amit még az ENSZ is katasztófa súlytotta övezetnek nyilvánítana.
És hát hogy tovább fényezzem a glóriámat (ide még egy kis szidolt!), meglehetősen büszke vagyok arra, hogy egész jól csinálom ezt a reggeli torna dolgot. Előző este mindig határozottan meg vagyok győződve arról, hogy másnap semmiféleképpen nem lesz erőm felkelni, és elmenni tornázni. Ebben csak nagyon kicsit tévedek mindig, hiszen másnap (ha válogatott szitkok közepette is, de) elmegyek. Komoly szerepe van annak a dologban, hogy nem akarok puhánynak látszani a világ (jobbanmondva A Világ előtt).
Ma reggel mégis kisebbfajta katasztrófa történt úgyis. Szépen gyanútlanul (és szokás szerint késve) vánszorgunk befelé Nórival a vesztőhelyre, mikor a recós csaj közli jó előre, hogy ma nem a Judit tart órát. Kicsit megszeppentünk, de már nem volt visszaút.
A zsigereimben éreztem már, hogy ennek nem lesz jó vége.
Kiderült, hogy egy fiatal srác kapta meg a megtisztelő szerepet, hogy eltunyult testünket megmozgassa. Talán ha húsz éves lehetett a kis drága. Nagyon trendi fekete ujjatlan póló, szolidan passzentos fekete naci, enyhén fényes sportcipő (nem is tudtam, hogy gyártanak sport-lakkcipőt férfi méretben). Nem tehetek róla, nekem a Norbi sem jön be, bár ez a srác azért kicsit jobb kiadása ennek az állatfajnak. Ahhoz túl öreg vagyok, hogy láttára megcsillanjon a szemem, túl fiatal, hogy megnyaljam a szám szélét ha közelebb jön (nem is vagyok egy tipikus szexésnyújorkos szingli), és túl rendben van a szexuális életem ahhoz, hogy ne kizárólag csalódottságot érezzek arra a gondolatra, hogy ő fog órát tartani a megszokott csajszi helyett.
Ráadásul amióta megtaláltam a párom, meglehetősen konzervatív nézeteket vallok bizonyos dolgokról. Én nők között, nők előtt akarok izzadni, fintorogni, morogni és jóízüen lecsalni gyakorlatokat.
A reggel mélypontja mégiscsak az volt, mikor négykézláb emelgettem a lábamat fölfelé, és a nadrágom szára visszacsúszott a téremig, felfedve fehér és szőrös lábamat (nincs mentségem, lusta vagyok gyantázni és szolizni). Nagyon imátkoztam, hogy nem akkor jöjjön oda a kölyök. Ehhhh Isten nem látta be, hogy ez komoly törés lehet az önbecsülésemnek, mert nemcsak hogy odajött, de még meg is mutatta, hogy hogyan kell megcsinálni a gyakorlatot helyesen (mellesleg vazze én is tudom, hogy nem jól csinálom, de jól nem tudom csinálni, mert akkor leszakad a lábam a fájdalomtól, és mit kezd Jura egy féllábú asszonnyal - ennyivel azért tartozom neki).
Hát így esett, hogy megkaptam a végső lökést a gyantázás rögös útja felé. Jurának egy szőrtelen lábú asszonyt fog hozni a Mikulás...

Ma az a vád ért engem, hogy újabb hobbit találtam grafomán szenvedélyemnek, és a blog már ejtve van... Álljon itt mementóul: igaz. Azt hiszem nem sok mindent fejeztem még be (avagy folytattam hosszasan) az életben. De amit befejeztem, arra nagyon büszke vagyok. Itt van példának okáért a jogsim... Meg a kozmis suli. Meg Emma... Mondjuk azt nem lehetett nem befejezni (mármint a terhességet), mert az nem egy olyan dolog...

De azért persze vannak hírek is. Például ma van Emma névnapja. Nem sikerült túl ütősre a buli, csináltam pár szecsót, Jura hozott tortát és pezsgőt. Szegény kislányomat álmosan, éhesen és fáradtan belepréseltük az ünneplő ruhájába. Csoda hogy morcos képet vágott?!
Végül csak anyu jött el a meghívottak közül, öcsém beteg lett, bátyám meg nem is válaszolt a meghívásra... Azt hiszem ezt Emma bánta legkevésbé...

Szombaton pedig kicseréltettem az irataimat... Igen, szombaton. Az okmányirodában. Kellemes családias hangulatban. Emmának meg útlevelet csináltattunk. Uszkve negyed óra alatt végeztünk. Aztán még húsz percbe tellt, míg keresgéltem a vadi új lakcímkártyámat, és csináltattam egy újat.
Azt hiszem megdöntöttem a saját rekordomat, mikor az okmányirodától kb. 10 méterre már sikerült is elvesztenem azt a kis kártyát. Jóformán még a tinta sem száradt meg rajta...

Képek meg lesznek jól, ha lesz rá érkezésem bepótolom a lemaradásomat...

Ma jutott eszembe, hogy nem is volt menekülési kényszerem az esküvő előtt. Mert hogy állítólag van egy csomó embernek. De nekem nem volt... Én csak egyszerűen nagyon vártam, aztán átadtam magam a boldogságnak, és utána is csak lebegtem. Azt hiszem mélyen a lelkemben el kell hogy ismerjem, nagyon jót tett mindkettőnknek ez az esküvő. Naphosszat kérdezgetjük egymástól, hogy mi most tényleg házasok vagyunk? Olyan sokat vártunk rá (egy évet), és ahhoz képest olyan hirtelen történt minden. Mondtam is Jurának, hogy talán a lagzi arra jó, hogy a nagy ünneplésben képes az ember beemelni, hogy mostantól házas ember. Én úgy gondolom, mostantól a nap is másképp süt le ránk. Cinkosan, mindenttudóan...

Na ez jó zagyva lett. Sebaj, hiszen teljesen zavarodott vagyok... És boldog...

Két napja férjes asszony vagyok és mondhatom, nem igaz hogy az esküvővel nem változik meg az ember élete. Én igenis sokkal boldogabb vagyok, és nagyon-nagyon szerelmes!
A mai napi bejegyzés címe lehetne akár "Gábor nem ugrik" is. Ugyanis a bátyám elhatározta, hogy márpedig ő tandemugrik. Most szakított a barátnőjével, és ilyenkor az ember hajlamos szuicid manőverekre. De csak olyan lájtosan. Na ez pont ilyen volt. Pechjére (szerencséjére) aznap az ország egész területén ragyogó napsütés volt, kivéve Esztergomot, ahogy sűrű köd ülte meg a tájat. Elég későn szakadozott fel, és így nem került sor arra, hogy ő ugorhasson...
De mi jól éreztük magunkat, Jura elkóborolt, és becserkészet egy repülőmodellező társaságot, és azon nyomban be is épült közéjük. Hát ő már csak ilyen. Mindenhol azonnal megkedvelteti magát.

Holnap hétfő, és már előre utálom, hogy Jurának mennie kell dolgozni...

Mára elszállt belőlem minden izgulás, csak a nagy öröm maradt. Persze nem is volt időm rá, délelőtt fodrász, sminkes, utána pedig usgyi anyuékhoz, készülődni. Emma példásan viselkedett egész nap. Semmi probléma sem volt vele, sőt, még kakilt is mielőtt átöltöztettük volna az ünneplőruhájába.
Az egész szertartás alatt szinte transzban voltam, így aztán jóformán semmire sem emlékszem. Az anyakönyvezető egy tündér volt, egészen személyes hangot ütött meg, elmesélt, hogy ő akkor találkozott velünk először, mikor az Emmát vártuk (nála tettük az apasági nyilatkozatot).
Az ebéd jó volt, jókat beszélgettünk, de sokkal inkább emlékeztetett egy baráti összejövetelre, mint egy esküvői ebédre. Persze kevesen is voltunk hozzá...
Végül hazajöttünk, és megtartottuk a nászéjszakát... Emma anyunál aludt, így cincoghattunk egész éjjel. Felkapcsolt villanynál szerelmeskedtünk a saját ágyunkban, és tévéztünk is szintén ott (azaz DVD-ztünk). Élveztük hogy nem kell suttogni, hangtalanul osonni, és sötétben tapogatózni.
Egész nap nem esett az eső szerencsére, de a nap sem bújt elő. Azaz...
Amikor a házasságkötő terem előtt kiszálltam a taxiból, épphogycsak elrendeztem a ruhámat, mikor Jura kilépett onnan. Azt a pillanatot sosem fogom elfelejteni... Szívfájdítóan jóképű volt, úgy éreztem, kisüt a nap, és az arany színű nyakkendője felragyog a napsütésben. Jura szerint egyáltalán nem sütött ki akkor a nap, ugyanolyan felhős-borús volt mint addig s azután egész nap.
Nem tudom. Talán csak a lelkemben ragyogott a napsütés, amikor megláttam. De amíg élek így fogok emlékezni erre a pillanatra.

Holnap lesz az esküvő. Úgy tűnik nagyjából minden megvan. Izgulok...

Kezd szerelem szövődni Emma és Jura között. Ennek a tápis kajálásnak az lett a "mellékhatása", hogy sokkal közelebb kerültek egymáshoz, szorosabb a kötődés köztük. Ma este ahogy Jura belépett az ajtón, Emma jóformán kiugrott az ölemből, akkorát vetődött az apja felé. Jura teljesen odáig volt a gyönyörűségtől, hogy a lánya ennyire örül neki. Olyan édesek együtt, nagyokat vigyorognak egymásra. Hol van már az az idő, mikor Jura féltékenyen szemlélte bensőséges kis szimbiózisunkat, mert sehogy sem tudott beférkőzni az anyamelegbe közénk. Most már ténylegesen hárman vagyunk nagy örömömre.

Ma pedig elmentem a volt kozmis osztálytársnmhöz, aki sminkes, és pár utcával arrébb dolgozik, hogy talán megcsinálná a sminkemet, illetve tudja-e ajánlani valamelyik fodrászt. Tudta. Ajánlotta. Fodrász, smink levajazva. Most már csak a körmömet kell megcsináltatnom, a gyantázást és a lábkörömpingálást megoldom házilag. Izgulok azért... Kicsit... Meg várom is... Nagyon...

Ma, Halottak napján nem is lehettünk volna elevenebbül élők. A temető felé nyomuló tömeg közepette haladt kis hajónk vidáman megpakolva gyerekekkel, amint átverekedtük magunkat "apa új irodája" felé menet. Mi szerelmesen, pezsgő izgalommal a lelkünkben az esküvő miatt, a gyerekek pedig a mi hangulatunkat tükrözve vidáman csivitelve.
Késő este van már, Emma rég alszik, Jura hangja kihallatszik a kisszobából, ahogy a nagyoknak estimesét olvas... Fáradtan, de tele jó érzésekkel dőlünk be nemsokára az ágyba, és tudjuk egyre biztosabban, hogy jobb felé nem is vehette az életünk az irányt.

Rémséges napunk volt szerdán. Emma elkezdett hányni este, és jó sokáig abba sem hagyta. Végül kihívtuk a doki nénit, de mire kijött Emma csak vigyorgott, látszólag kutya baja sem volt. Valószínüleg elcsapta a pociját a Sinlac-kal.
Tegnap reggelre kutya baja sem volt. Igaz egesz nap bágyadt volt, de az inkább az időjárás számlájára írható. Ronda szürke, nyúlós idő volt, szitáló köddel. Éppencsak a Sátán Kutyája nem vonyított...
Ok nélkül aggódtam azon, hogy annyit aludt egész nap, ugyanis tegnap végre hosszú hetek óta először teljes mértékben átaludta az éjszakát.

Ma pedig nagyon izgalmas napunk volt. Hajnali fél nyolcra mentünk oltára (szegéyn kis angyalkám olyan jól viselte), aztán elloholtunk a nyolcadik kerületi önkormányzathoz Jura anyakönyvi kivonatának a másolatáért, aztán pedig a kilencedik kerületben folytattuk. Először az én anyakönyvi kivonatomért mentünk, aztán pedig bejelentkezni az esküvőre. Ugyanaz a nő volt ott, akinél az apasági nyilatkozatot tettük. Mindenki olyan nagyon kedves volt, hogy hihetetlen. Mintha nem is egy hivatalban járnánk. Végül sikerült megszervezni, jövő hét pénteken lesz az esküvő. Hurrá!!!
(Azért amikor a nő azt mondta, hogy elfogadják a kérelmünket, hogy nem kell 30 napot várnunk, hát komolyan úgy kellett visszafognom magam, hogy azt ne mondjam, adjon össze minket azonnal.)

Tegnapelőtt éjjel csodálatos álmom volt (mondhatnám csodálatos álmot láttam), amit minden szempontból kedvező jelnek tekintek a jövőre nézvést (úgyismint házasság). Az egyik barátunk vett egy nyaralót, segítettünk berendezkedni, de nagy sajnálatukra a kertre már nem jutott pénzük. Így mi kitaláltuk Jurával, hogy felvidítjuk őket azzal, hogy csinálunk egy performanszot, eljátszuk nekik a kertet. Jura volt a nap, én pedig egy virág, és ahogy ő sütött le rám, én úgy növekedtem, és virágoztam. Boldog virág voltam, Jura pedig ragyogó fényes nap.

Jura tegnap hivatalosan is elvált ember lett. Merő tapintatból nem örömködtem túl látványosan, bár mindenki azt kérdezte, hogy megünnepeljük-e. Hát én szívesen megünnepelném... Nem sokáig élvezheti a szabadság édes mámorát, hiszen terveink szerint jövő pénteken újra bekötöm a fejét. Ennek viszont maradéktalanul örül ő is.

Emma viszont nagyon aranyos, egyre inkább úgy tűnik érti amit mondunk neki. Példának okáért nekem szokott segíteni pelenkázni. Ha kibontom felhúzza a lábát és megfogja. Közben nyög nagyokat és vigyorog. Meg kell zabálni, olyan édes.

Ajjjj megjött anyu, megyek, mert hipphopp kikéri magának, ha netezni merek, mikor ő is itt van.

Emmán rajta van a szeparációs frász. Az egész tegnap kezdődött, mikor anyu feljött, hogy vigyázzon rá, amíg rendet rakok itthon (a lakás úgy nézett ki, mintha egy erőteljesebb gázrobbanás történt volna). Anyu ölbevette, én eltűntem a látóteréből a gyereknek, mire az addig csupa mosoly kislányom hátborzongató keserves süvöltésben tört ki. Visszamentem, megvígasztaltam. Aztán újra kikerültem a látóteréből, megint üvöltés. Visszamentem, megvígasztaltam. És ez még párszor. A vége az lett, hogy anyu jött utánam Emmával a kezében, és gondosan ügyelt rá, hogy végig a látóterében maradjak. Még így is párszor nekem kellett ölbe vennem.
De az óraátállítás is iszonyúan megviseli ám, teljesen össze van zavarodva.

Jurának ma van a válópere, kettőkor kezdődik, majd referálok.

Rengeteg dolgok történtek. Kibújt a második fogacskánk is, és hamiztunk barackot is (persze üveges bébiételben). A baracktól rettentetes hascsikarast kapott, úgyhogy azzal leállunk most egy kis időre, lehet hogy nincs még felkészülve az emésztőrendszere erre. Szilvágyon voltunk egyébiránt szerda óta (Jura csütörtökön jött utánunk, mert Londonban volt), és sikerült azért picit pihenni is.
Viszont végérvényesen úgy tűnik, nem megy nekünk ez az együttalvás a gyerekkel. Mivel szegény kicsikémnek második éjszaka lejegesedtek a takaró alól kilógó tagjai úgy döntöttem lesz ami lesz, velünk alszik, legalább tudom melengetni. Hát nem jött be a dolog. Ő nem tudott aludni tőlem, én meg tőle. Jura végül hajnalban megelégelte a dolgot, és (az én kérésemre) visszakerült a gyerek a saját ágyába. Boldogan aludtunk mindahányan 9-ig...

Csütörtök este pedig elkezdett esni a hó, és abba sem hagyta péntek délig. Addigra jó sok leesett, ki is mentünk Emmának megmutatni. Persze ő még kicsi ahhoz hogy értékelje, de akkor is jó buli volt.

Amikor hazaértünk telefonáltak a mamáék, hogy ottmaradt két cumi. Mondtuk, hogy nem baj, van egy egész raklappal, pont az a kettő nem fog hiányozni. Megveregettük egymás vállát Jurával, hogy milyen fasza csávók vagyunk, megúsztuk 2 cumival a feledékenységünket. Nemsokkal ezután rájöttünk, hogy ottmaradt Jura téli dzsekije, benne a pénztárcája, amiben az összes bankkártyája, személyije, lakcimkártya, jogosítvány, a számla a mosógépről, amit szerdán hoznak (természetesen be kell mutatni), stb... szóval minden, ami a hétköznapi élethez kell. És természetesen a kulcsa is...
Így mamikám ma megalkotta valószínűleg minden idők legszebb dobozát (mama egy csomagolóművész), és feladta postán. Elszórtunk pár miatyánkot, h szerdáig megérkezzen.

(Holnap lesz a válóper, Jurának igazolnia kell magát. Még szerencse, hogy az útlevele itthon volt, remélem elfogadják...)