Rossz hír

Elveszett a telefonom. A vadi új telefonom. Eléggé el vagyok keseredve, a tegnap délutánomat eléggé elrontotta. Jura szerint ez csak egy tárgy, és persze teljesen igaza van, de akkor is le vagyok törve, mint a bili füle...

Élő egyenes adásban jelentkezem az Óperenciás Hotelből.
A leutazás egészen horrorisztikus volt, a Balatonig be volt állva az M7. Persze hogy elfogyott a gyerekek türelme, heten bezsúfolódva a kocsiba, és csak tötyörgés. Másfél óra után hangzott el az első "ott vagyunk már?"
Végre megérkeztünk (3 óra út után), és elfoglalhattuk a szállásunkat (rögtön kiderült, hogy csak egy dolgot hagytunk otthon, ez pedig a tisztasági és gyógyszeres doboz...
Ez a hely tényleg gyerekbarát. Minden kis részlet a helyén van, minden szükséges holmi bekészítve a szobába. Egyetlen probléma, hogy a tisztaság és a pontosság nem túl nagy erényük, a babakád olyan retkes volt, hogy semmi kedvem sem volt belerakni a gyereket.
De ez egy flakon tisztítószerrel megoldható, minden más nagyon rendben van.
Minden helység (tiszta zegzug az egész) megközelíthető rámpán. Én még ennyire akadálymentesített helyet nem láttam.
Az étkező mellett hatalmas játszósarok, és egy külön épületrész is egy hatalmas játszó. Ezen kívül van még oviszoba is, ahol óvónéni foglalkoztatja a gyerekeket.
Minden wc-ben dupla ülőke, kicsit is nagy egyben. Az apartman tökéletes, talán az étkező asztal helyett egy kanapé jobb lenne, de ez csak az én véleményem, másnak simán lehet, hogy bejön így.
Minden apartmannak van egy saját terasz része, a miénk a várra néz, este lónyihogás, szamárbőgés altatott minket.
Mert hogy a birtok külős része villanypásztorral van elkerítve, és ott lovak, szamarak legelésznek békésen. Minden állat szelíd, simán oda lehet menni, és megsímogatni őket.
Az pedig komoly fíling, hogy reggel kimentem a teraszunkra (pisis ágyneműt teregetni), és az út túloldalán legelészett két gyönyörű lovacska.
Van persze medence is, kicsi és nagy, pont megfelelő méretben.
Középen pedig egy hatalmas körben (séta-) bringaút, a belsejében pedig egy klassz kis játszó. A kör szélén padok.
Rengeteg apartmann van, és tekintettel az időpontra mind tele is van, mégis eloszlik ez a sok ember.

Nyugdíjasok, és kettesben nyaralni vágyók számára nem ajánlott a hely, de kisgyerekeseknek egyszerűen tökéletes. Az ár is pont megfelelő.
Ide tuti visszajövünk még.

Mivel Emma lebetegedett, a gyógyszeres doboz meg otthon maradt, most megyünk gyógyszertárba, de csak fele gyereksereggel. Másik fele marad sógyurmázni meg pingpongozni...

Fél éves

Nagylegény!
A mai nap abszolút híre, hogy a félévforduló örömére kinövesztette végre az első fogacskáját. Így most már nem csak fáj ahogy harap, de szúr is (szerencsére cicit nem harap!).
Ez kihatott az alvásra is, két éjszaka óta (hetek óta először) visszaállt a normális éjszakai és nappali alvása.
Éjjel fél ötkor kel, eszik, visszaalszik, és legközelebb hétkor ébred. Hát ezt nagyon meg tudnám szokni.
Nappal alszik 9(10)-12-ig, aztán kb 2-4 között egy órácskát, végül hatkor szundít egy kicsit. Az esti alvás is 8-f9-re tevődött át.

Mozgásban rengeteget fejlődött, erősödött. Forog, minden irányba, hason körbe-körbe húzza magát a kezével, a kúszás helyett pedig feltolja a popsiját, néha sikerül a kezét is kinyújtani, egyegy másodpercre megvan a négykézláb.
A kutyázást elég érdekes stílusban nyomja, felpucsított popsi, könyöklés.

Sokat fejlődött értelmileg, érzelmileg. Határozottan huncut kezd lenni, és ha nem kínozzák fogbajok, akkor igazán mókás kis alak. A fájdalmat nagyon nem bírja (elvégre igazi férfi), fogzás esetén igazi nyavajgózsák.
Vasárnap pedig a haját is levágtuk (azaz elkezdtük levágni, ma fejeztem be), újra villanthat a bébibulin a klasszikus Sándor-féle makifrizkóban...

Súlyra és centire kicsit visszafogta a lovakat, ami már nem is ártott.
Mai mérés alapján kereken 8400 gramm, és 70 cm (már amennyire lehetséges centi mellé állítani egy sajtkukac félévest...)

A gyerekek már úgy-ahogy megtanulták, hogy ha Milos alszik, ne zajongjanak.
Már csak Jura fejébe kéne ezt beleplántálni. Rendszeresen a lihthóf közepén ordítja el magát öblös hangon...

Hát az én gyerekeim nem félenk a sötétben. Tegnap már naplemente után értünk haza, és még sokáig játszottak a vaksötét kertben. Végül úgy kellett őket berángatni...

Shit! A fogzás monnyon le!
Nyavajog, sír, mindig, mindenhol, járókában, babakocsiban, hordozóban, kendőben, kisszékben, ölben, kézben, lóbálva, ringatva, cicin, nem cicin.
Alvásból legkésőbb háromnegyed óra múlva sikítva felsír.
Este kap panadolt.
Szegény feje...
Szegény fejem...

Annyira jó lenne

ha csend lenne
ha nem vonyítana egy éles hang percenként, hogy anyaaaaaa
ha le tudnék ülni a wc-re, és legalább 2 (kettő!) percig békességben végezhetném a dolgomat anélkül, hogy valaki rám rontana
ha végig tudnék ülni a fenekemen egy teljes étkezést
ha nem lenne az egyre erősödő gyanúm, hogy egy cseléd vagyok (bár nem is, a cselédeknek is van néha kimenőjük)
ha megszakítás nélkül fejezhetném be a megkezdett dolgomat
ha nem érezném azt, hogy folyamatosan ételt készítek, és tálalok (elpakolok, stb.)
ha ülve ihatnék egy jó kávét
ha nem kéne éjjelente zombimód pisis ágyneműt és pizsamát huzigálnom házszerte
ha tényleg senki nem szólna hozzám és akarna tőlem valamit
ha nem kéne dícsérnem, szidnom, igazságot tennem, békítenem
ha megírhatnám ezt a posztot együltő helyemben

de akkor ez a poszt nem is lenne, és én sem az lennék, aki most vagyok...

Szombaton én is felültem egy kicsit a lóra. Egyből megrohant az összes régi emlékem, jók is, rosszak is. De nem akartam leégni Jura és a gyerekek előtt, szóval igyekeztem helyt állni.
Nagyjából két perc ügetés után ki akartam köpni a tüdőmet, és elkocsonyásodtak az izmaim. Az összes.
Napokig tartó izomlázam volt. Hát ez, akárhonnan is nézzük hipergáz, nem kéne ilyen lerobbantnak lennem, nem csoda, ha estére mindig meg akarok halni a fáradtságtól.
Így aztán megbeszéltük Jurával, hogy ha megjön a következő fizu, veszek én is egy bérletet, és hétvégente lejárok lovagolni.
Túl azon, hogy jelentősen javulni fog az állóképességem, nagyon jól fog esni heti egy gyerekmentes óra. Lajos sem az a szószátyár típus, nagyjából egész (fél)óra alatt húsz mondat ha elhangzik, és azok is jobbára ilyesmik: "na jó, most ügessünk", csípőn a bal kéz", "kézcsere", stb...
Isssteniii lesz!

Napok óta nem bírtam megnyitni a bloggert. Persze a felére sem emlékszem annak, amit írni akartam...
Mindjárt be is linkelek pár videót szuper lovas Emmáról.

Új telefonom van, hurrá!
Most talán már hívható is leszek végre.
Jura csengőhangja egy kb. 2 éves felvétel, amin öcsi az örökzöld mókuska, mókuska c. bölcsis eposzt adja elő.
Úgy két órát izzadtunk vele, mire a régi telefonról átvarázsoltuk az újra. De sikerült! A végső megoldás az volt, hogy a magyar menüben "felvétel2" néven futó fájlt magyartalanítani kellett, hiszen a szintén magyar menü az új telefonban ezt nem ismerte fel. No igen...

Ezúton is kérem a t. publikumot, hogy amennyiben rendelkeznek a következő számok mp3 változatával, ne habozzanak azt megosztani velem, ugyanis ezeket szeretném csengőhangoknak:
John Paul Young: Love is in the air
Joe Cocker: Summer in the city
Muse: Supermassive black hole
Nickelback: Rockstar

thx

Ez régi már, de csak most került elő a telefonomból.

Megtörtént ez első face to face kontakt a kutya és a bébi között.
Eddig is volt néhány óvatos odanyalintás a járókából kilógó végtagokra, de ma Milos a földön hencsergett, és Chili megrészegülve a simogatásomtól odasündörgött a kiskukachoz.
A játszószőnyeg szélén körömhegyre állva (hiszen arra neki nem szabad lépni) belógatta magát a gyerekhez, egy arcszimatolásra, de Milos azonnal hadiösvényre lépett és egy örömteli kurjantással a kutyára vetette magát.
Egy pillanat alatt belemarkolt az eb üstökébe, és húzta a szájához. Szegény állat próbált volna szabadulni, de Vasmarok Milos szorításából nincs menekvés. A kutya suttogva sikoltozott, nehogy megijessze a gyereket, de azért jelezze, hogy ez neki most nagyon nem jó.
Kimenekítettem szegény jobb sorsra érdemes párát a vérszomjas féléves karmaiból, de közben nagyon röhögtem.
Chili leszűrte a tanulságot, eztán még szélesebb ívben elkerüli a sikoltozó pisiszagú izét, hiába is próbálja az magához édesgetni szebbnél szebb gagyogásokkal.

Ez a negyedik lecke. Előző órán elkapta a ritmust, és azóta közel tökéletesen üget...

Kicsit úgy telt ez a hét, mint ha egy nagy csomó mindent összeturmixoltak, és fejemre öntöttek volna. Itt voltak a nagyok is, de teljesen összevissza jöttek, csináltak programot, és ez behabarva Jura munkaügyi kulminálódásával azt eredményezte, hogy 10-11 körül értek haza minden nap.
Persze kizárt, hogy Emmáékat ilyenkor időben lefekvésre bírjam, és ez magával görgetett egy csomó egyéb problémát is, úgyis mint a végső fáradtságtól való megbolondulás utolsó stádiuma, ami sikoltozós rohangászásban csúcsosodik ki.
Milos pedig határozottan meg van kattanva, napközben szinte egyáltalán nem alszik, este is jóval később fekszik le, közben pedig keserű felhanggal azt hajtogatja: bábábábábábááááá.
Csöppet sem bánom, hogy végre péntek van, és a jövő hét rövidkésre ígérkezik, legalább is ami a szívás részét illeti.

Szombaton megkapta az első kiskanál almáját (HIPP bácsi főzte neki). Hát nem aratott nagy sikert, jobbára inkább csak fintorgást váltott ki a dolog. Vasárnap újra megpróbáltuk, a helyzet ugyan az. Döbbenten nézett rám, és én ezt meg is értem.
A kaja eddig ciciből jött, folyékony volt, édes, és közben anyához símultunk, aki a fejünket símogatta. Most meg jönnek ezzel a furcsa izével, ami kissé savanykás, furcsa az állaga, meg a szájba jutása is, és a műanyag etetőszékben kell ülni mindeközben.
Video is lesz, ha Jurának lesz kis ideje felrakni a youtube-ra.

Véget ért az éves pihenőm. Hát igen, anyám kibulizta, hogy hamarabb jöjjenek haza, így öt nap lett az egy hétből.
Jura persze ma estére már elígérkezett egy baráti összejövetelre, szóval egyből full üzemmódra kapcsolhatok. Én simán bírnék még egy hetet, az összes lelkifurkám abból áll, hogy még mindig nem igazán hiányoznak. Persze a sok eltervezett dolobgól szinte semmit sem csináltam meg, néhány bevásárláson és garázspakoláson kívül (az meg muszáj volt, szerdán lomtalanítás).
Nagyon jó volt az együtt eltöltött 3 nap is, de ezt is kibírnám még egy hétig simán, vagy bármeddig.
Szóval vegyesek az érzéseim, az persze kétségtelen, hogy jó lesz végre magamhoz ölelnek az én okos nagy gyerekeimet is...

Bréking nyúz

Emmának kiesett a foga. Szám szerint a hetedik. Hova siet ez a gyerek?

Haszontalanságok

Jura hősiesen elvállalta ma a felvigyázást Milosra, amíg fodrásznál voltam. Bármennyire is igyekeztem, pont úgy jött ki a lépés, hogy túl kevés alvás után pont akkor ébredt fel a gyerek, amikor nekem indulnom kellett.
Jura nagyon szépen megoldotta a dolgot, hiszen a gyerek egész heti háromnegyed órás nyűgadagját fogta éppen ki.
Végül elaltatta, ami szintén nem könnyű egy olyan gyerek esetében, aki cicin alszik el.
Szóval minden szempontból tízpontosan teljesített.
Amikor hazajöttem, mégis arról panaszkodott, hogy nem érezte hasznosnak magát ebben a két órában.
Hát mondom velkám az életemben. Pontosan erről szoktam beszélni neki, és eddig ezt nem is értette. Hiszen ő becsüli, nagyra értékeli az én itthoni munkámat, és ennek alkalmasint hangot is ad . Ha fáradtságról panaszkodom, soha nem mondja, hogy nem lehetek fáradt. Soha nem vár el tőlem többet, mint amennyit a magam kedvéből tennék.
Mégis az embernek néha támad olyan érzése, hogy haszontalan. Itthon nincs olyan mértékű visszacsatolás, sikerélmény, mint pl egy munkahelyen. Senki sem vereget hátba, hogy ejjj, ez igen, milyen szépen levezényelted azt a bevásárlást a három gyerekkel (vö: ejjj, micsoda remek kis prezentáció lett ez), vagy hejj, de ügyesen leszerelted a hisztiző kölköt (vö: hejj, de diplomatikusan oldottad meg ezt a helyzetet a problémás külföldi ügyféllel), esetleg tyűű de szépen elzsonglőrködsz a mosással, teregetéssel, kajacsinálással, elpakolással, kifestőzéssel, szoptatássa egy időben hat dologra koncektrálva (vö: remek teljesítmény volt egyszerre havi zárást, üzleti terveket, auditálást egyszerre megcsinálni), stb, stb...
Itt nincsenek kollegák, tanúk. Az egyetlen dolog amin észrevehető, hogy jól csinálod a dolgod, hogy nincs semmi észrevehető.
Vagy ahogy dédanyám mondta mindig: édes lányom, a házimunka csak akkor látszik, ha nem csinálják.
Ez egy aprócska lépés Jura fejében annak megértése felé, hogy miért is panaszkodom néha arról, hogy olyan haszontalannak érzem magam (noha tudom, hogy hasznos vagyok).

A mostani szoptatásnak egyetlen aprócska hátránya van. Konkrétan klimaxos tüneteket produkálok. Izzadok, mint kurva a templomban egy sörösló. Eddig röhögtem anyámon, aki egészen váratlan pillanatokban elvörösödött, és a tarkójáról csorogni kezdett a víz, most pedig felváltva lihegek vele.
Azt írják, legkésőbb a szoptatás befejeztével elmúlik. Remek kilátások. Ez, ismerve Milos cicifixációját, úgy az érettségiére meg is valósul.

Ahhh máj gád
Gyermek egy fél órája alszik, Jura most ért haza egy zsák mexikói kajával. Nincs kétségem affelől, hogy a mennyországban vagyok....
Tévézni fogunk, és közben quesadillas-t és tortilla chipset fogunk falni. Mert megérdemeljük!

Henyehegyek

Emma és Iván ma reggel megkezdte az első hivatalos mamánál nyaralását. Ha minden igaz, egy hétig csak egy gyerekes leszek. Istenem, micsoda nyugalom és béke szállt a házra...
Kanapén heverészés, tévézgetés, maratoni belelavós szopik, csudaklassz.
A mai nap a teljes lustálkodásé, a házimunkát sem viszem túlzásba, majdnem félig bepakoltam a mosógépet.
Holnap jön a takarítónő, és végre úgy tűnik, egy óránál tovább rend és tisztaság is marad a házban. Deszarnekem, deszarnekem...
A lelkem mélyére nézve állítom: egy hangyabokányit sem hiányoznak. Nagyon jó érzés messziről imádni őket.
Lehet, hogy Jura kiveszi a pénteket, három napig csak mi ketten leszünk, és persze Milos, aki végre fél év óta először megérdemli, hogy a két szülője ájulásig imádja, csakis őt.
Na persze a két lókötőt sem kell sajnálni, nyilvánvalóan egy hét alatt tükörsimára lesz nyalva az alfelük, a mama által.

Nagyon durva jégeső volt ma este. Borsónyi jég kopogott, mint a sörét, szó szerint leszakadt az ég. A gyerekek sikítozva rohangáltak, még Milos sem aludt, csak nézett nagy szemekkel.
Hét helyett fél kilenckor aludt el.
Holnap kárfelmérek...

Kúszik. Hátrafelé, mint egy kis kerge hernyó.
Pürrög is, nyálat habosít nagy gonddal, ettől úgy néz ki, mint egy nagyon vidám veszett kisróka.

Szóval az utolsó pillanatban, konkrétan szombat reggel mégiscsak úgy döntöttünk, hogy ott alszunk Szilvásváradon. Jól döntöttünk.

Végül maradtunk a La Contessá-ban, és nagyon nem bántuk meg. Kaptunk egy csinos szobát, és bár nem hirdetik mellkas döngetve a nagy gyerekbarátságot, mégis hófehér kisherceg ágy várt Milosra, a fürdőben pedig első osztályú babakád.

Ebben a szállodában minden nagyon rendben van (főleg ha az ember nagyvonalúan elnézi a neobarokk berendezést).

Miután kissé zilált idegekkel érkeztem meg a három gyerekkel, Jura nagyvonalúan bejelentett a wellness-be egy masszázsra.

Maga Szilvásvárad valóban csodaszép, de engem (antiszoc vagyok, na, ez van) a mérhetetlen mennyiségű embertömeg elrészimsztett. Konkrétan a kisvasútra fel sem fértünk (pedig kettőt indítottak), volt szerencsék viszont oda-vissza vagy háromszor megjárni az ország szerintem legszutyvadékabb bazársorát, ahol még írmagját sem találtuk egy normális árusnak sem. Fröccsöntött bóvlitenger.

Mivel tömeg volt, és irdatlan hőség, visszamenekültünk a hotelbe, ahol betámadtuk a wellness részleget, és hosszasan pancsoltunk a jakuzziban. Milos egy angyal volt, a medence partján üldögélt a babakocsijában, és vagy másfél óra hosszat beszélgetett a rongyijával.

Este gyertyafényes vacsora ötösben, aztán ájult alvás. Ki akartuk próbálni a fürdőszobánkban lévő szaunát, de mire bemelegedett, mi kidőltünk.

Másnap végtelen jófejségemben egyedül vittem le a két nagyot az uszodába, Jura addig szusszant egyet, aztán indultunk Kecskemétre, meglátogatni a táborozókat.

Remek kis út volt, remek kis hétvége.

A fátyol vízesést pedig megnézzük majd egy túristarettentő esős őszi napon.

Táviratilag
Hasrafordult tök egyedül.
Megyünk Szilvásváradra Juráért.
Ha nem lenne még kása az agyam helyén, ebből egy szép kis haikut lehetne rittyenteni...

Minden bizonnyal oka van annak, hogy kifogtam ezt a török átkot. Igazából simán csak el kéne fogadnom, hogy nagyon rosszul jártunk a szomszédunkkal. Mérges vagyok magamra, mert felbosszantom magam a fasságain. Ideges leszek, és emiatt a gyerekekkel veszekszem.
Miért is ne sikítozhatnának, meg kiabálhatnának a pancsolóban (főleg hogy nem egész nap csinálják)? Miért kéne csendben játszaniuk a saját kertünkben? Miért is félek én attól, hogy beszól a hülye vén kurva szomszédasszony? Simán csak tennem kéne rá magasról. Úgy se jó neki soha semmi...

Levonva az első hármasban töltött hét tanulságait, azt kell mondjam, sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Na persze őrülten fárasztó, és voltak tébolyult részei is, de összességében nagyon remek az egész.
Nagyon bevált a matricás jutalmazó rendszer, lelkesen gyűjtik őket a kis füzetükbe. Igyekszem tartani egy napirendet is, és sokfelé megyünk. Ezt persze legfőképp szegény Milos szívja meg, mert valahogy mindig az ő alvásidejében kell indulni.
Szerintem ez a hét is szuper lesz, már most van egy csomó programunk.

Filmklub

Harry Potter és a félvér herceg
Elkövettük azt a hibát, hogy tegnap éjjel megnéztük.
Tömören csak annyit tudnék róla írni, hogy két és fél órás kinlódás. Aranyeres panaszokkal rendelkezőknek semmiféleképpen nem ajánlom, még akkor sem, ha HP fanok.
Tulajdonképpen a Ron Weasley-t alakító srác és a CGI viszi a hátán az egészet (ja, és Luna is remek volt). A többiek jobbára csak kinlódnak és ripacskodnak. A Levandert játszó lány dermesztően rossz színész. Amikor a tóból előmásznak a Gollam imitátor infernusok, már határozottan kínos az egész.
A könyvet rendesen meghúzták, mint az várható volt, komplett szálakat hagytak ki belőle, és ezzel nincs is probléma, jó érzékkel csinálták csak valahol mégis megakadt a könyvadaptáció és az önálló film határmezsgyéjén az egész.
Jura, aki nem olvasta a könyveket arról panaszkodott, hogy alig értette az egészet.
Elolvastam egy csomó kritikát, és mindenhol istenítik a filmet, szóval azért én is írok néhány jó szót is.
A vizual effektek tényleg zseniálisak, a kamaszos szerelmi szálak kedvesek és viccesek, Ron és Luna pedig nagyon jó, és Roxfort világa most először volt olyan, amilyennek én eredetileg elképzeltem. A Lumsluck-féle emlék vonal pedig még jobb, mint eredetileg a könyvben. Nagyon akarok még jót írni róla, de nem megy. Pedig ez a kedvencem a hét közül.

Olyan nagy lány már.
Pelus és cumi nélkül alszik, és kétkeréken bringázik... Olyan bakugrásokkal haladunk most, hogy csak lesek. Hat maradandó foga van, és még kettő mozog. És olyan rettenetesen pimasz, hogy a piaci légy hozzá képest etikett tanár.
Minden hétre jut valami döbbenet és ámulat, tényleg fel fog nőni, nem tityitotyi, világban bizonytalan kis ember, hanem egy ember növendék...

Ezt már régen le akarom írni, és mostanra félig el is felejtettem, szóval:
A múltkor a HVG-ben, (vagy a Figyelőben) volt két olyan cikk, ami félig-meddig engem is érint. Az egyik az volt, hogy a volt pasim eladja a cégét (vagy megvesz egy másikat, esetleg mindkettő, ezekkel már akkor is bajban voltam, mikor még együtt éltünk, sosem tudtam követni, hogy éppen melyik céggel merre zsonglőrködik).
A másik hír pedig az volt, hogy lebontják az Illatos úti dzsumbujt. Hát igen, ott pedig egy röpke ideig laktam. Na az frankón egy nagyon durva hely volt, de talán említenem sem kell, hogy nem a cégeladós (vagy vevős) pasimmal laktam ott...

Emma már régóta rágja a fülemet, hogy menjünk lovagolni. Hát ma mentünk is. Nagyon izgatott volt, saját bevallása szerint először kicsit félt, mert magas volt a ló, de aztán felbátorodott. Csillogó szemmel ült a nyeregben, és ment körbe-körbe.
Utána még egy fél óra múlva is mondta, hogy még a lábában érzi a lovaglást. Tudom miről beszél, ezek felejthetetlen dolgok, 7 éve nem ültem lovon, de tisztán emlékszem az érzésre.
Azt hiszem én is veszek néhány emlékezet-frissítő órát, és ez lesz a mi csajos dolgunk. 1-2 év múlva talán kimegyünk kettesben terepre, csak mi ketten.
Iván ment egy kört, de őt annyira nem érdekelte a dolog, sokkal jobban izgatta, hogy kamerázhasson, meg a ronda kis keverék kutyákat piszkálhassa, akik a pajta árnyékában hűsöltek.

Öt hónapos

Kereken 8000 gramm. Hosszra még 70 alatt, majd megmérem.
Új tudománya a hasról hátra forgás. Igazából ezt már legalább egy hónapja tudja, de eddig csak véletlen volt, mostanában egyre tudatosabb. Látni viszont csak ma láttam először.
Egy zsáknyi felvételem van arról, hogy Milos cukin kaparászik, rágcsál, méláz, ééééés nem fordul. Kamera elrak, anya kimegy, visszanéz, és a kis mókusfül hanyatt fekve reklamál. Ugyanis nem szeret hanyatt lenni...
Ma reggel viszont láttam, és délután filmre is vettem. Kicsit Blair Witch Projekt jellegű a felvétel, mert már fordulás közben kapcsoltam vissza a kamerát egy mesterlövészt megszégyenítő gyorsasággal...

A jelleme továbbra is imádnivaló, ha létezik cukisági faktor, akkor az már így is a maximumon volt, most viszont már kileng a mutató. Hosszasan énekel, gajdol, gurgulázik, és nagyon próbál kúszni, de az az őrületes súly csak nem mozdul. Viszont körbeforogni kiválóan tud erőteljes oldalazó karmozgással.

Tápláléka továbbra is csak anyatej, eredeti, gyári csomagolásból fogyasztva.

Három cumitlan gyerek.
Egy nagy korszak zárult le a mai nappal. Tegnap este Iván is letette a cumit, kapott is helyette egy traktort a Cumitündértől.
Azt hittem nem gondolja komolyan, mert tegnapelőtt este ugyan cumi nélkül aludt el, de reggel kicsit szopogatta. Meg is beszéltük, hogy ő még vár egy kicsit. De legnagyobb megdöbbenésemre az oviban cumi nélkül találtam. Egész nap nem cumizott. Háát akkor rakjuk ki este a cumit a Cumitündérnek.
Úgy is lett, és bizony nagy szerencséje van a Cumitündérnek az éjjel-nappali Tescóval, mert így munkából hazafelé jövet beszerezhette a traktort.
Szóval van három cumimentes gyerekünk. Ebből kettő ráadásul tökéletesen ágy- és szobatiszta is.
Sejtettem, hogy előbb-utóbb felnőnek...

Iván tegnap elbúcsúzott Heni nénitől. Szerencsére őt nem viseli meg ennyire ez a dolog, mint Emmát...

Emma tegnap kirakta a Cumitündérnek a májszijait, hogy az elvihesse a szegény gyerekeknek.
A szívem szakadt meg, ahogy készült erre. Felkutatta az egész házat, minden cumit kicsit megszopogatott, és elköszönt tőle. Írtunk is egy levelet a Cumitündérnek, hogy biztosan naaagy ajándékot hozzon, bár csak három májszit talált. Lefekvéskor még sírdogált kicsit, hogy le kellett volna fényképezni a májszikat, hogy legalább képe maradjon róluk, így megígértem neki, hogy lefényképezem.
Este simán elaludt cumi nélkül, éjjel kettőkor kelt csak, mert szomjas volt. Akkor lementünk a konyhára, és kiderült, már ott járt a Cumitündér. Hozott neki egy hatalmas bocit.
Reggel picit sírdogált, ellopta Iván cumiját, és kicsit megszopogatta, de hamar el lehetett terelni a figyelmét. Nagyon büszke vagyok rá, de ez azért mégsem egy nagyon vidám poszt, mert látom, hogy milyen iszonyatosan nehéz neki ez most. Tudom, ha megcsinálja óriási sikerélmény lesz neki, és igyekszünk is erre koncentrálni.

Azért ezt a tolatóradart még szoknom kell...
Nagyon tuti négy ponton érzékelős cucc, mindenfele lát, arra is, amerre nem kéne. Először nem tudtam mi csipog tolatásnál, gondoltam csak nem vagyok én teherautó, de aztán rájöttem, hogy a radar az. A kertben (szinte az egyetlen hely, ahol tolatni szoktam) teljességgel használhatatlan, mert hisztérikusan csipog minden kóbor tujára, bokorra, fűszálra, épp csak a kezemre nem csap.
Első pár alkalommal fürgén kipattantam a volán mögül, mondván biztos van ott valami, nem vettem észre, de hát nincs semmi, akkor meg mire csipog?! Talán Iván buherált a garázsban egy láthatatlanná tévő gépet, és most valóban ott hevernek a biciglik, rollerek, kistalicskák az útban, csak én nem látom?!
Ja nem, csak egy nagyra nőtt gaz nyúlik be az útra...
Most már ügyet sem vetek a csipogásra, csak úgy ne járjak, mint a farkast kiáltó pásztorfiú...

Íme egy elégedett ügyfél...

Éééééés:




Egy vérbeli szakács egész lényével főz...

Végre megvan a kisautó! Hétfőn elhozhattuk. A légkondi nem nagyon működik, gázt kell bele töltetni, így aztán lehúzott ablakokkal jöttünk vele haza Győrből ezer fokban. Az nem volt fincsi...

De holnap este ez is megoldódik, és akkor minden tökéletes lesz. Nagyon kényelmes, belül tágas, bár az elektromos kéziféket még szoknom kell, állandóan a tárolórekeszt kaparászom induláskor.

A képen nem látszik, de az egész teteje üveg, nagyon klassz.

Még sosem volt ilyen élénk színű kocsim, mindig csak szürke meg fekete, igazán tetszik.

És ahogy Iván egyből megjegyezte, nincs rajta dísztárcsa, előbb-utóbb az is kerül rá...

Emma elbúcsúzott Andi nénitől. Állítólag egész nap a nyomában volt, ráakaszkodott, mint egy kis bogáncs, árnyékként követte. Andi néni altatta, de mikor elment onnan, Emma felébredt, és ment utána.

Itthon aztán eltört a mécses, hosszasan zokogott, hogy ő Andi nénit akarja.

Meg is értem, Andi néni csúcsklasszis óvónéni. Mindig vidám, kedves, mindenen kacag, még akkor is, ha rossz a kedve. Olyan, mint a napsütés.

Én is szívből sajnálom, hogy itt kell őt hagyni.

A Sándor-féle hipochonder-gén
Jura örökíti a lányaiba. Jura is rettenetesen hipochonder, de Zsófi túltesz rajta. Egészen idáig azt hittem, hogy őt nem lehet überelni.
Tévedtem...
Emma tehetséges tanítványnak mutatkozik. Minden egyes alkalommal aggódva hív a wc-hez, kisdologhoz, nagydologhoz, hosszasan elemezni kell, és biztosítani róla, hogy teljesen egészséges.
Azonkívül a hányás kiemelt szerephez jutott (akár csak Zsófinál), miden falat előtt meg kell esküdni, hogy nem fog tőle fosizni. Pláne nem hányni.
Reggelente hosszasan húzogatja az alsó szemhéját, hátha piros. Ezt addig csinálja, míg a végén tényleg vörös lesz a szeme. Akkor viszont halálos aggodalomba esik.
Sorolhatnám még...
Eleinte vicces, később bosszantó, végül halálosan idegesítő...
Egyetlen reményünk, hogy Zsófinál már enyhül a dolog. Szóval röpke nyolc évet kell kibírnunk...

Négykor keltem a viharra, Milos fél ötkor csatlakozott, és egészen kivételesen nem is akart visszaaludni. Jura öt körül levitte, de aztán mondtam neki, hogy hozza vissza, hátha álmos, megszoptatom.
Jóízűen bekajált, de nem volt álmos. Csak hatkor aludt vissza. Addigra már mindketten alaposan felébredtünk.
Mivel kávét sem ihatok, most érzem, hogy ráfejelek a klaviatúrára...
Még szerencse, hogy azért ez nem mindennapos eset...

Úgy nézem Milos karja kezd ekcémásodni. Pedig ő tényleg csak anyatejet kap, még vizet sem. Én nem iszom tejet, csak azt a decit, amit a (koffeinmentes) kávéba rakok. Banánt sem eszem.
Ivánnál akkor kezdődött, mikor anyatejen kívül mást is elkezdett enni.
Igaz azóta van ez, amióta beraktam a nagy kádba a nagyok mellé a Gabi habfürdős vízbe....

Annyira bénák vagyunk néha, komolyan mondom... Ezen már csak röhögni lehet.
Andi néni, Emma kedvenc óvónénije ma van utoljára júliusban, tőle ma akartunk elköszönni. Lázas izgalommal készülődtünk, Jura tegnap még az Árkádba is elment vásárlási utalványért, meg a kreatív boltba díszpapírért.
Késő este hajtottunk, ragasztottunk, díszítettünk, rajzoltunk. Ma reggel (mivel ugye nincs kocsim még mindig) testületileg felvonultunk az oviba, útközben még virágot is vettünk, vittünk fényképezőt is. Mindez természetesen zuhogó esőben.
Andi néni?
Ja, Andi néni délutános - világosított fel Márti néni - tízre jön csak...
Ott toporogtunk, háromnegyed kilenc van, Jurának kell a kocsi, délután is Timiék hozzák el a gyerekeket, akkor sem tudok menni Andi nénitől búcsúzkodni.
Így aztán megkértük Mónika nénit, hogy segítsen Emmának átadni a virágot, kártyát, és fényképezze is le őket, otthagyjuk a gépet.
Vert seregként vonultunk le a színről, Jura még jól el is késik, mert minket még haza kellett hoznia...

Már két napja pelus nélkül alszanak, minden baleset nélkül. Megérte kivárni a megfelelő pillanatot...

Nem tudom mijafrancér vagyok ilyen nyugtalan már tegnap óta... Klasszikus kellemetlen események (orvos, vizsga) előtti izgulás, csak most nincs előreláthatóan semmi ilyen.
Emma is meg van zakkanva, miattam, vagy tőlem függetlenül ő is attól a titokzatos "valamitől", nem tudom...
Nyilván nyomaszt ez a rohadt kocsiügy is, még mindig nem kaptuk meg a kocsit, ha hívjuk az embert csak valami homályos magyarázkodást kapunk. Ő szeretné, ha még használhatná a kocsit, amíg meg nem kapja a másikat.
Hol él ez? A seggfej...
Jurának persze még a fülén is meló folyik ki, nincs ideje hívogatni az embert. Tényleg jó lenne már ezt a dolgot lezárni, mert nyilván ez is szerepet játszik a feszkóban.
Jura úgy érzi, az ő kudarca, hogy nem tud rendesen odahatni, hiába mondom neki, hogy jobban szeretem én őt így, még ha később is lesz meg a kocsi, mint ha egy vérparaszt lenne, aki kiütné az embert a kocsiból...
Nem nagyon merem kérdezgetni, hogy beszélt-e már velük, mert azt úgy veszi, hogy őt cseszegetem. Tényleg utálom ezeket a szitukat, az az egy vígasztaló van benne, hogy mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy egy csapatban játszunk, és ha össze is vitatkozunk olykor-olykor, hamar tisztázzuk, hogy nem egymással van bajunk...

Jura nem tud eljönni szabira a nyáron, talán csak egy-egy napra. Nem terveztünk nyaralást, de azért jó lett volna egy hét együtt itthon...

Mörfi, hát persze.
Ahogy Lappa felajánlotta, hogy ad egy töltőt, és ezt meg is beszéltük, egyből meglett a töltőm... Így már nem buli elveszve lenni...

Csütörtökön a telefontöltőm úgy döntött felmond, vagy legalábbis egyben vesz ki egy komolyabb mennyiségű szabit. Szóval eltűnt, szőrén, szálán.
Természetesen Sony Ericsson töltőből csak egy van (volt). Nokiásból majdhogynem kereskedelmi mennyiség, régi is, új is, minden sarokból kipottyan egy.
Szóval a töltő eltűnt még pénteken, a telefonom pedig lemerült.

Első körben átraktam a kártyámat Jura telefonjába, hogy kibányásszak pár számot. Talán mondanom sem kell, nem SIM kártyára voltak mentve.
Hosszas felforgató tevékenység közepette előástam egy pattintott kőkorszakbeli Nokiát. Mindenki ismeri, akkora és olyan súlyú, mint egy fél tégla, nagyjából annyit is tud, háromsoros megmosolyognivaló kijelzőjén butácska feliratokkal. Kisebb röhögőgörcsöt kaptam, mikor meghallottam a csöngését, először azt gondoltam, hogy valami kínai bóvli gyerekjáték úszta meg a múltkori zord szankcionálást, de hamar ráébredtem, hogy a vinnyogva csipogó nagila hava az új csörgőhangom. Na ezt még szokni kell.

Viszont nagyon költséghatékony megoldás ez most, hiszen a francnak van kedve hosszasan beszélgetni egy olyan telefonon, amitől izomlázat kap az ember, és minduntalan az a kényszerképzetem támad, hogy a túlvégről beszélő egy bádogvödörből hív.
A telefonszámaim természetesen nincsenek meg, hiszen ezer éve nem volt olyan telefonom, ami kérdezés nélkül SIM kártyára menti a számokat. Így aztán bármennyit csacsoghatnék volt gimis osztálytársakkal, és kamaszkori szerelmeimmel, bár valószínűleg azóta ötször más a számuk nekik is.
Szóval hívjatok bátran, és ne lepődjetek meg, ha csak egy formális hallóval nyitok, mutatkozzatok be szépen :-)

Gyilkos ez a kávémentes élet. Százszor inkább lemondok bármi másról...

Filmklub

Csütörtökön moziban voltunk, idejét sem tudjuk mióta először. Minimum a négy hónap, de a fél év sanszosabb.
Jóformán alig találtunk filmet, végül az X-Men Wolverine-re esett a választás, és milyen jól jártunk vele.
Igen, tudom, hogy nem egy Oscar-gyanús film, de hozza az X-Men filmeknél eddig megszokott színvonalat. Se több, se kevesebb nem volt, mint amit vártam, és ez nagy szó manapság. Főleg, hogy ez a sorozat negyedik része.
Jurának van egy kifejezése bizonyos filmekre: ölős-baszós-partraszállós. Na az első néhány snittben benne is volt a normandiai partraszállás, akkor igen megvidámodtam (később megvolt a másik kettő is).
Szóval saját kategóriájában abszolút az élvonalban van, látványos, igényesen kidolgozott, izgalmas film (és Hugh Jackman se farkas kutya).

Egy négyhónaposnak édesmindegy, hogy Tankcsapdát, vagy Bóbitát énekelek, ugyanúgy teleszájjal röhög. Nekem viszont a Legjobb méreg sokkal szórakoztatóbb...

Jura valószínűleg megy Londonba augusztusban. Idén már másodjára? Egetverő arcátlanság...
Hamar gyorsan megnéztük, hogy mennyibe kerülne, ha mi is mennénk Milossal.
Hol vannak már a régi jó filléres repülőjegyek, mikor egy budapesti vacsora áráért az ember oda-vissza megjárta Londont repülővel?!
A gazdasági válság nyilván ide is begyűrűzött. Ötven rugó egy retur jegy fapaddal. Ez inkább egy londoni vacsora ára a Soho egyik menő éttermében. És még az ülés nélküli csecsszopó kisded után is kell fizetni, nem is keveset.

Tegyük fel, hogy mégiscsak kimegyünk...
Szállást a cég fizet, máris beljebb vagyunk pár tizessel, ha csak Marika néni kis padlásszobáját számoljuk, de persze a Sony nem ott szokta altatni az embereit, sokkal inkább a Regent street-en, ami máris összekapcsolódik a következő problémakörrel, mégpedig azzal, hogy Jura három teljes napig konferenciál.
Vajon mit csinál egy Londonban "unatkozó" három gyerekes anyuka egy pökésre az Oxford streettől? Három teljes napig?
Hát igen. Vásárol. Sokat. Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy miért is teljes anyagi csőd, ha én is megyek Londonba, noha fapados géppel, ingyen szállással...

Erőst vívódom. Fogadkozhatnék én, hogy vásárolni éééén? Dehoogy! Majd mókusokat meg kacsákat etetek a parkokban. Na persze.
Igazából be sem megyek a NEXT-be, csak egy picit odasandítok a kirakatra jártomban-keltemben. Hát hóógyne.
Az a Mothercare tulajdonképpen elég messze is van, szinte már a Marble Arch-nál, legalább negyed óra gyalog... Hjakérem...
Pinduri önismerettel könnyen belátható, hogy ezek hangzatos szavak, ám megvalósíthatatlanok.
Marad a totális önmegtartóztatás, a nem-elutazás, a messziről vágyakozás, az itthon szomorkodás.
Anyaságom mártírzászlajára álmatlan éjszakák aranyszálával hímzett, kristálykönnyel öntözött szavak: hosszú idő óta az első teljes év London nélkül...

Iván nyert magának egy hetet itthon. Szombat-vasárnap lázas volt, de hétfre kutya baja sem volt.
Sebaj, gondoltam elviszem ma reggel a dokihoz, úgyis mentünk Milossal oltásra, hogy állapítsa meg, ez a gyerek tényleg gyógyult, mehet oviba.
Végeredmény: hát igaz, hogy láthatólag semmi baja, a pisije is rendben van, de még egy kicsit lepedékes a nyelve, szóval a héten még maradjon itthon. ÁÁÁÁÁÁÁ...

Négy hónapos!

Nagyon sokat okosodott, ügyesedett, bár lényegi előrelépés nem nagyon történt. Néha hanyattfekve találom az ágyban ébredéskor, és háton fekve szépen tekeredik már az oldalára. De még mindig sokszor ökölben van a keze.

Két kézzel fog, szájhoz húz mindent, ami a keze közelébe kerül, és patakokban folyik a nyála. Idegenekre is mosolyog már, egyre okosabb tekintettel néz a világba. Éjjel továbbra is szépen alszik, és persze csak anyatejet eszik.

7540 gramm, és 70 cm körül van, de holnap alaposan lemérem.

Hurrá, hurrá, lesz kis autóm. Remélem jövő hétvégén el is hozhatjuk majd...

Már megint baci van a pisiben, de az üledék rendben van.
Most mehetünk ismétésre... Azt hittem, ma legalább nyugiban elleszünk itthon... Ehhh...

Hát akkor írok Macedóniáról, bár nem voltam ott, szóval ez a bejegyzés mellőzi most a személyes tapasztalatot.
Az út rettenetesen hoszú volt, de remekül lenyomták, nemsokkal a ballagás megkezdése után értek oda.
Valójában nem klasszikus ballagás volt, hanem egy műsor az egyik helyi színházban. A gyerekek nagyon élvezték, én is láttam a videót, nagyon klassz volt.
Aztán egy közös vacsora következett, ahol Ivánnak kisebb rajongó tábora alakult ki tini lányokból.
Kezdettől fogva kicsit sem problémáztak azon, hogy a beszélgetések általános nyelve az angol volt. Kommunikáltak kézzel-lábbal, a nagyon tolmácsoltak.
Este egy ágyban aludtak apával.
Másnap kis helye után következett Dani szülinapi bulija, ami egy akadályversennyel kezdődött. Az a buli is remekül sikerült.
Végül másnap hajnalban indultak haza, éppen az új ovibulira érkeztek meg.

Kicsit fárasztó volt az egész napos kirándulás az ovival az állatkertben, Emma elaludt tévénézés közben este hétkor...

HOPPÁCSKA...

Eladtam a kis autómat, szipp, szipp...

No hát ilyen lett a hajam...

És ezzel rögtön válaszolok is egy kérdésre, hogy fodrász nélkül is reprodukálható-e, és igen, ezt már én szárítottam be...

Egyébiránt...

Tegnap meghírdettük a kocsimat a neten, és azóta szinte folyamatosan csöng a telefon.

Jöttek is már páran, valószínűnek tartom, hogy el fogjuk tudni adni.

Csak azzal leszek bajban, hogy nem lesz kocsim addig, amíg az újat meg nem vesszük. Ez a része a dolognak még nagyon gyerekcipőben van.

Az már eldőlt, hogy scenic lesz, de nézni kéne konkrét autót is. Csakhogy Jura múlt héten nem volt itthon, ezen a héten meg dolgozik a múlt heti elmaradások miatt is bőven...

Na jó, rendben, tényleg nem ez a legsikerültebb kép rólam, viszont az egyetlen, amin Matthew Fox és én együtt szerepelünk.
Szóval be kell érnem ezzel az eszelősen vigyorgó fejemmel. Matthew viszont hajszálpontosan úgy néz ki élőben is, mint a filmen.
Tündéri egy pasi, elképesztően zavarban volt, de nagyon kedvesen tűrte a nők rohamát, nem csak odadugta a képét a fotózáshoz, hanem átkarolta a derekamat.
Szerintem ez jófejség...
Majd rakok még be képeket a partyról.
Azért azt meg kell említeni, hogy nagyon szuper kis buli volt, a hely és a kaja is nagyon rendben volt.
A fenti rémisztő vigyorom is annak tudható be, hogy hónapok óta tartó absztinencia után lecsúszott egy pohár bor, és ettől rettenetesen berúgtam. Jó kedvem volt, és a szám két szélét felragasztották a fülemre...

Voltam ma fodrásznál, és ilyen hajat kértem. Egészen ilyen lett, csak persze nekem nyúzott fej van a szép frizkó alatt, nem olyan csinoska, mint Alice Cullen-é (aki persze nem A. C., ez csak a szerepe, de nem tudom a szinésznő nevét).

Majd ha lesz egy szalonképes arcom ehhez a szép hajhoz, akkor teszek be képet.

Hogy mit ad egy jó frizura? Ez egy más életérzés. Frissnek, fiatalnak, szépnek érzem magam tőle (ha sikerül kikerülni a tükröket a házban), ruganyos léptekkel haladok (mit haladok, repülök) az élet országútján.

Milosra mama vigyázott, mégpedig tízpontosan. Szórakoztatta, megetette lefejt tejjel (Milos sosem ivott még mást és máshogyan, csak ciciből friss tejet), aztán trükkösen el is altatta (Milos cicin alszik el egyébként).

Szóval nagy pirospont mamának, és persze Milosnak is!

Este fél nyolc. Milos megfürdetve, legalább fél órája fennt csicsikál. Előttem az egész este, egyedül vagyok, bármit csinálhatok. Évek óta nem volt ilyen, hát nagyon furi.
A nappali szét van kapva teljesen, a gyerekek játszósarkát dzsuvázom, kapva kaptam a lehetőségen, egy nap altt úgyis képtelenség lett volna gatyába rázni.
Milos kihasználta a lehetőséget, hogy nincs itthon a kamera, és az átfordulással kísérletezett egész délután. Nem tudom felvenni hát, milyen édes komoly tudós fejet vág, ahogy billenti, billenti a fejét egyre jobban, és várja a hatást.
Hiányzik az egész banda...

Hát elengedtem őket. Mind a kettőt.
Iván tegnap még lázas volt, de éjjel már nem, nyugodtan átaludta az éjszakát, és reggel vidáman ébredt, a nyakát sem fájlalta már.
Végül is már tegnap is jókedvű volt a láz ellenére, Jura szerint mindegy, hogy itthon ücsörög a kanapén, vagy a kocsiban, és hát tulajdonképpen igaza van.
A nagy részén túl van már, most már csak lábadozik, emiatt nem hagyhatom, hogy kimaradjon egy ilyen nagy kalandból. Jura nagyon lobbizott, hogy elvihesse mindkettejüket.
Abban biztos vagyok, hogy minden rendben lesz, most már csak azon drukkolok, hogy Emmán már ne törjön ki a kórság, ha már eddig megúszta.

Izgatottan készülődtek reggel, Jura belőtte nekik az úti DVD lejátszót, én még hosszasan ölelgettem-csókolgattam volna őket becsatolás címén, de elhessegettek, hogy nem látják tőlem a kisvakondot.
Hát igen...
Most kettesben vagyunk Milossal (kihasználom, hogy neki még sokkal fontosabb az, hogy ölelgetem, csókolgatom, mint a kisvakond), még olyan ez, mint egy sima hétköznap, este lesz majd furcsa...

Már megint a klasszikus vesztes-vesztes szitu. Ha van sapkám, ha nincs, szemétláda vagyok.
Minden bizonnyal már arról is én tehetek, hogy Iván lebetegedett a Nagy Út előtt. Orvul egy járvány közepébe szerveztem Emma szülinapi buliját.
Iván egyértelműen nem lesz utazásképes holnapra. Még akkor sem, ha (eddig) nem hányt, és jobban lesz. Egész nap lázas, alszik ájultan.
Emma jól van, de ha elengedem és útközben betegszik meg, szaranya vagyok.
Ha nem engedem el, és nem betegszik meg, akkor meg rosszfej vagyok (már megint).
Azt hiszem inkább leszek rosszfej, mint szaranya...

Itt járt az éjjel Mörfi.
Iván belázasodott és bedagadt a szeme.
Reggel bekönyörögtem magunkat vérvétel és egészséges rendelés közöttre, és elcsattogtam a három gyerekkel.
Vittünk pisit is a fiúktól.
Iván úgy tűnik azt a vírust kapta el, ami az oviban tarol, csak neki kötőhártya gyulladást okozott. A doki néni szerint még hányhat is bőven, szóval köszi...
Emma jól van, ő megkapta a szurit, és nagyon bátor volt, egészen kicsit sírt csak.
Igazából ennek a posztnak csak róla kéne szólnia, arról, hogy hiperszuper nagylány volt, és milyen büszke vagyok rá.
Ehhez képest a beígért játékbolt helyett a visító kisöccsével és az ájult beteg nagyöccsével haza kellett jönnie. Ez disznóság.
Holnap elviszem oviba, semmi értelme itthon állasztani, ha nem beteg.

Így talán még az évzáróra elmehet.
Jura nagyon szeretné elvinni őket mégiscsak Macedóniába, én viszont nem vagyok hajlandó elengedni egy lábadozó beteget és egy várhatóan lebetegedő másikat a halál fütykösére külföldre. Arról nem is beszélve, hogy nem túl kedves ballagási ajándék ez a klassz kis agresszív vírus.

A fenti képet Emma rajzolta, a történés a következő rajta: Emma és Iván egy alagútban vannak, de Iván lebetegedett.

Jura Londonban, nagyon hiányzik.
Tegnap kérdezte egy barátnőm, hogy hogy tudtam megszokni ezeket az utazásait. Hát, nem szoktam meg. Valószínűleg már nem is fogom, én már csak így maradok.
Mindenesetre bevásárolt nekem a Nextben és a Mothercare-ben. Hangosan röhögött, mikor tegnap lerajzoltam neki annak a boltnak az alaprajzát, és hogy mit hol talál, ahova ment vásárolni.
Holnap éjjel jön haza...

Járványügyi helyzet
Az oviban terjed valami hányós vírus, és tegnap Noémi is itt lett rosszul a bulin.
Szerdán pedig Jura utazik Macedóniába Emmával és Ivánnal...
Nyomom beléjük a normaflore-t, és reménykedem sűrűn, hogy nem kapják el...
Mondjuk Mörfi itt kujtorog, mert Jura ma elutazik Londonba, és csak holnap éjjel jön meg. Egy kis szerencsével ma kidől a banda...

Megvolt a nagy szülinapi babazsúr. Emma teljes mértékben egyedül állította össze a vendéglistát, bár én is ezekre a gyerekekre tippeltem volna.

Sajnos valami járvány lappang a csoportban, mert kettejükön is most tört ki, így hárman nem jöttek el (hogy lesz kettőből három? A megfejtés, hogy ketten ebből egy testvérpár).

Így is rengetegen voltunk, és a rossz idő miatt bent a házban. Egészen kismértékben rombolt csak a közel húsz minicunami.

Volt fánkevő verseny, és tombola is természetesen.

Azt hiszem ismét egy igen remekbeszabott zsúron vagyunk túl, mi biztosan remekül éreztük magunkat, hamar elrepült ez a három óra, és Emma is sok szép ajándékot kapott.

Azért nem bánnám, ha jövőre inkább a kertben tudnánk rendezni.

Találtam egy oldalt, ahol szavazni lehet a kedvenc Lost hősünkre (mármint a pasikra).
Az eredmény számomra nem meglepő, talán csak annyira, hogy a jó öreg balfasz Jack milyen kevés szavazatot kapott.
Na jó, ez nyilván nem egy reprezentatív felmérés :-)

Muszáj kicsit dicsekednem, hogy mi húz ki a szaros pelenkák közül (mondjuk ez csak azoknak mond valamit, akik néznek Lost-ot):
Szóval jön Jack Shepard M.o-ra, és háhá, az AXN-hez, szóval lesz jövő vasárnap egy party.
Eddig ezekre a partyka kb úgy mentem, mint ha a fogamat húznák, mert le kell vetni a macinacit, csinibe kell öltözni (de nem akárhogy, nekem főleg nem, lévén a zemberem a második valaki a cégnél), de persze nem vehetem föl a tavalyit, mert akkor kibeszélnek a huszonpáréves szingli csajok, hogy hahh, a főnök felesége a múltkor is ebben a ruhában volt deciki...

Mindezek után az ember tűsarkúban, behúzott hassal feszeng és vérborzalom unalmas dolgokról fecseg (jobbára angolul az ausztrál kollegákkal, akik olyan rémes akcentussal beszélnek, hogy a köszönésüket sem értem), és még a kaja is szar szokott lenni.
Mondjuk legutóbb legalább a hasamat nem kellett behúznom, mert jócskán terhes voltam, és mindenki megértette, hogy a kismama fáradt, ezért húzunk el a vérbe már tízkor. igaz, hogy legutóbb valami CSI-os pasi volt a celeb, de őt nem ismertem, szóval nem tolongtam vele fényképezkedni...

De most majd fogok, és majd jól dicsekszem vele sokat, ez megéri a hasbehúzós feszengést, és bár Sayid a főkedvencem, azért Jack se kutya...

Így szoptatunk mi...

Hat éves!

Döbbenet, komolyan. Olyan nagy lány, nőnek a nagy fogai elöl, idétlen, mint egy kisiskolás, nyilván a zavarát leplezi vele, de közben olyan kisgyerek is tud lenni.

Okos, mint a nap, ez nem is kétséges, no és persze gyönyörű.

Hat éve ilyenkor rettenetes kínokat éltem át, halni készültem már a fájdalomtól és a kimerültségtől.

Mégis megérte minden, minden, hiszen ő az egyik legbecsesebb kincsem.

Már hat éve...

Ez milyen már?

(cross not inculded :-)))))

A legjobb hírek!
A mai UH-on egészen döbbenetes jó híreket kaptunk.Milos rosszabbik veséje 4-es fokozatú tágulatból 1-2-es fokozatúra csökkent, a kevésbé rossz maradt 3-as. Tökéletes kéregvastagsággal rendelkezik mindkettő.
Tehát egyértelműen elhárult a műtét fellege a fejünk fölül, legközelebb csak FÉL ÉV múlva kell visszamennünk kontroll UH-ra.
Tudtam én, hogy ez egy csodagyerek, de most már papírom is van róla.

Nyolc hónapja azt mondták, lehet, hogy élettel összeegyeztethetetlen fejlődési rendellenessége van. Talán életben sem marad, talán csak addig él, amíg bennem van.
Nyolc hónapja aggódunk, féltjük az életét, egészségét.
Nyolc hónapja az idő vizsgálattól vizsgálatig telik.
Nyolc hónapja ülünk a hullámvasúton.

Ma reggel a kórházban becsekkoláskor azon rágódtam, hogy vajon mikor szokom ezt meg, vajon meg lehet-e szokni azt, hogy ide járunk. Néztem a vesegondozó várójában a nagy gyerekeket, akik szinte már hazajárnak, minden orvos, nővér ismerősként üdvözli őket.
Az ő szüleiknek mikor múlt el (ha egyáltalán elmúlt) az a rettenetes idegesség, ami az időpont előtt napokkal az ember lelkére ül? Egy gonosz fekete köd, ami a legrosszabbakat suttogja, megkeserít minden falatot, minden szemhunyásnyi pihenést.
Vajon mikor múlik el a gyomrot összeszorító félsz, ami epeízként gurgulázik fel a torkomig, vajon mikor múlik el a kézremegés, a fojtogató sírás inger, a reszkető hang, ha szólni kell.
Nem tudom, fél év múlva elmúlik-e, vagy ugyanolyan rettenetesen idegesen megyek megint.
Akkor már kilenc hónapos lesz. Szinte felfoghatatlan.

Az adrenalinsokkos félsz eufórikus örömmámorba csapott át, ami most kezd elfáradni bennem. Estére üveges szemű zombi leszek, és gyaníthatóan rémálmokkal megfűszerezett éjszaka vár rám.
Sebaj! Ünneplünk!

Szuper hétvégénk volt már megint.
Szombaton délután jöttek Orsiék, akiket már régen nem láttunk. Bográcsoztunk, sokat beszélgettünk, volt mit bepótolni.
Vasárnap pedig csak lustálkodtunk, előző napi gulyás és palacsinta volt a menü. Ebéd után pedig elmentünk az oviba, hiszen hála a számkódos kapunak hétvégén is be lehet menni játszóterezi, vagy átmenni az Árnyas Kert-be, ami az ovi kalandparkja, mini állatkertje.
A gyerekek élvezték, hogy övék az egész oviudvar, büszkén mutatták a csoportjuk ágyását, ahol mindenféle finomságot termesztenek.
Képek következnek erről a remek hétvégéről.

Annyira büszke vagyok Emmára. Nem egy birka, az biztos...
Az egész oviban tombol a Hannah Montana láz. Többek között a legjobb barátnői is ájulásig odavannak ezért a sorozatért.
Nemrég felajánlottam Emmának, hogy ha gondolja, nézzünk meg egy részt belőle, hiszen a barátnői oda meg vissza vannak érte. Ez nagy felajánlás volt a részemről, mert Jetix-et nem nézhetnek.
Bele is nézett pár percig, majd közölte, ez butaság, kapcsoljuk el.
Őt a szurikáták jobban érdeklik, így talán egyedüli lányként az oviból este hétkor ő nem Hannah Montánát néz a Jetixen, hanem Szurikáták udvarházát az Animal Planet-en.

Hogy mit kaptam szülinapomra Jurától?

Hát olyat, amit elképzelni sem tudtam volna. Megszerkesztette a blogomat, és kinyomtatta könyvben. Mármint hogy csinált egy igazi könyvet belőle.

Majdnem sírtam a meghatódottságtól, de aztán mégsem, mert közben a gyerekek örvénylettek a lábunk körül, Emma büszke volt magára, hogy ő tudta ezt, de mégsem árulta el, Iván meg csalódott volt, hogy ő nem kapott ajándékot, ezért zokogott.

Szóval így csak szipogtam kicsit, és megnedvesedett a szemem, de aztán inkább Ivánt vígasztaltam meg.

Nagyon furcsa ez így végigolvasni a hat évvel ezelőtti gondolataimat. Nagyon sokat változtam azóta, de egy biztos, minden csak jobb lett.

Az én édes szerelmem hónapok óta dolgozik ezen titokban, szerkesztget, formálgat, javítgat, szervezkedik.

Ide kéne valami frappáns lezárás, de semmi sem jut az eszembe, mert komolyan, teljesen le vagyok taglózva ettől az egésztől, annyira kedves meglepetés volt.

Hazajött tegnap este végrevégre. Mintha két hete ment volna el. Végre egy jót aludtam (már amikor éppen nem mászkáltak a gyerekek, vagy kajált Milos).
És reggel végre jóízűen zsörtölődhettem, ez hiányzott nekem...
Komolyan, tisztára mint egy kamasz, hol mély depresszióban fetrengek a hiányától (tuti, hogy ma is későn jön haza), vagy szárnyalok a boldogságtól (hogy de legalább ma hazajön).

Reggel viszont szegény emberkém fogát kihúzták. Már két hete bőgött fogfájós oroszlánként, végre ma reggel elment orvoshoz. Hát igen, ez a fog menthetetlen volt, és egy másik is a másik oldalon.
Szegény drágám most hetekig oda fog járni, és odalapátoljuk egy átlagos család havi keresetét.

Kocsiügyek

Kinőttük puntókát bezony, nem háromgyerek-kompatibilis. Ha a babakocsiváz is bent van, akkor a fonott kosaram már nem fér be...
Meg aztán elég lerobbant állapotban is van szegénykém, mostohagyerek, nem vitás.
Szóval el kell adni, és venni újat. Fázom én ettől, én tipikusan az a fajta vagyok, akit ilyen esetekben jól át lehet rázni.
Na persze ha nagyon gazdag lennék, akkor csak besétálnék egy mazda kereskedésbe, és aszondanám, hoci nekem ide egy ilyet. Mivel a mazda nekem abszolúte szerelem, a vágyaim csúcsa. De nem vagyok krőzus, szóval innentől maradnak a kompromisszumok.
Mivel olyan kocsikból, amikbe elfér hátul három gyerekülés korlátozott a kínálat az általam megfizethető árfekvésben, nem túl sok kocsi maradt fenn a rostán.

Leginkább maradt a Picasso, ami egy cuki családi autó, de motorilag nem egy tigris (ez részemről komoly lemondás).
Tegnap aszonta E., hogy nézzem meg a Chevrolet Tacumát, mert egy ismerősének az van, és szuper, vagy Opel.
Neeeem, opelt nem - sikítottam fel, mert a bennem élő sznob azt már nem bírná elviselni.
Szóval megnéztem a Tacumát, és ööö hát, tényleg jó árban vannak, de ez a kocsi olyan rémesen unalmas, hogy ha csak ránézek, elalszom. Jesszusom, hogy nem tiltották még be ezt a kocsit, hát nem okoz tömegszerencsétlenséget, hogy a forgalomban körülötte autózóknak hangos horkolással koppan a feje a kormányon?

Mindenképpen kövér kompromisszum lesz ez, látom én, a bennem élő autómániásnak csúnyán víz alá lesz nyomva a feje, fene a jódolgomat...
Ötleteket és tanácsokat várok ezügyben...

Most egy festői összevisszaságban elmesélt történet következik

Túl azon, hogy istenien sikerült a szombati céges buli (egyszerűen imádunk mindketten meghívni sok embert, sütni-főzni nekik, és csillogó szemmel nézni, ahogy sokat és jóízűen falnak), származott egy igen kellemes dolog is belőle.
Az egész ott kezdődött, hogy izzadó arccal álltunk a flekkensütő mellett, és Eddie (Jura főnöke) odasompolygott, újabb adag ételt szedett magának, és közben úgy csinált, mint aki beszélgetni jött, szóval aszongya Eddie, hogy hát Jura, hogy te nagyon messze laksz, mennyi idő innen bemenni az irodába?
Hát - fordította meg a húst az én szerelmem a tűzön - reggel egy-másfél óra, délután kettő is, de késő este csak fél.
Na ja - morogtam savanyú arccal - ez elég gyakran előfordul.
Eddie meg ránkvigyorgott, amolyan "pontosan tudom, miről beszélsz" fejjel.

Na erre tegnap Jura azzal jött haza, hogy Eddie szerint nagyon messze lakik, egy napot igazán dolgozhatna itthonról is. Mondjuk pénteken... És hogy ő már szólt is a számteches srácnak, hogy oldja meg ezt a dolgot technikailag.
Bakker, hát vannak még ilyen főnökök. Eddig is nagyon kedveltem (volt is rá okom eddig is, hiszen ő egy ízig vérig angol fickó, kedves, jól nevelt és elég csúnya), de mostantól imádom.
Jura nagyon lelkesen mesélte ezt az egészet, majd rámszólt: hé, te nem is figyelsz rám?!
Várj egy kicsit - feleltem - pár percig hadd éljem bele magam, hogy péntekenként itthon leszel. Öööö, ezt nem lehetne most péntektől?

Ilyen ez, lassan hét éve élünk együtt, és egyszerűen nem bírom megunni ezt az embert...

Hírek

Jura repülőn ül, anyjához készül Lengyelországba utazik, holnap éjjel jön haza. Gondoltam jól megsértődöm majd, hogy nem is lesz itthon a szülinapomon, de mivel a sértődősködés nekem nekem megy, hát lemondtam róla.

Már meg is érkeztek az útlevelek (legalábbis azok, amelyeket elsőbbségivel kértünk).

Emmát is Ivánt felvették a waldorf oviba.

A pizzafutár végre nem tévedt el az utcánkban.

Az alábbiakban képeket lehet megtekinteni arról, hogy milyen élhető és szép a kertünk, mert lehet fára mászni, cseresznyét enni a létra tetejéről, hogy kinyíltak a rózsák, a gyerekek gyönyörűek és szorgosak, valamint kaptunk két fát is a szombati bulin.

Három hónapos

Továbbra is csak és kizárólag áradozni tudok. Ez a gyerek egy főnyeremény, egy lottó ötös, egy bónuszpálya.

Ha tiszteletben tartom az érzékenységét, és nem piszkálom meg hurcolom feleslegesen, akkor a világ legnyugodtabb, legkiegyensúlyozottabb gyereke. Cserébe ha muszáj jönnimenni, nyüzsögni, akkor azt jól tűri. Eltűri. Ő nem az a baba, akit hurcolni lehet babaúszásra, bébizenére, ringató foglalkozásra, stb... Ő köszöni szépen, kiválóan elvan a járókában is. Már a kert is határeset...

Érzelmileg

továbbra sem egy haverkodós fajta, leginkább csak rám mosolyog, nekem magyaráz, de azt igen bőbeszédűen. Apára és tesókra korlátozott mértékben vigyorog, mamát néha a kegyeibe fogadja. Mindenki mást gyanakodva szemlél.

Értelmileg

szélsebesen fejlődik, ért összefüggéseket, és kiválóan felismeri azt a szót, hogy "cici". Mozgó dolgokat, leginkább a forgót, vagy faleveleket hosszasan tanulmányoz.

Sokat és jól alszik, napközben is. Éjjel egyszer kel, eddig négykor, de ma például hatkor.

Mozgásilag

sejtet egy-két nagyobb lélegzetvételű dolgot, ügyesen az oldalára fordul (ha akar), ma reggelre lerúgta a takaróját és körbeforgott 180 fokot az ágyban. Hasonfekve egészen kinyomja magát, és hosszasan nézelődik, kúszással próbálkozik. Ezek nagy dolgok, tekintetbe véve azt a tényt, hogy a súlya (és testalkata) egy fókabébiével vetekszik.

Egyre ügyesebben céloz be, és fog meg dolgokat, amiket aztán jó eséllyel a szájához húz. Az öklét jóízűen nyónyálja, viszonylag ritkán vágja orrba magát.

Kicsit aggaszt, hogy még mindig sokat van ökölben a keze, kicsit feszesnek tűnik a tónusa. Tényleg fel kéne hívnom Tiát.

És most jöjjenek a számok:

Súlya 7030 gramm, hossza 63 cm, fej és mellkaskörfogata egyaránt 41 cm.

A mai napot két oltással ünnepeltük, amit ő férfiasan sértődött és kitartó zokogással jutalmazott. Szegénykémnek azóta rettenetesen fáj a lába...

A családban rajtam kívül mindenkinek lejárt az útlevele, de az enyém is a lánykori nevemen van még.
Mióta is lehet Amerikába vízum nélkül menni? Több hónapja már emlékeim szerint is. Persze csak akkor, ha van biometrikus útleveled.
Lehet vajon biometrikus útlevelet csináltatni? Természetesen nem. Majd június végétől...
Na tudom én, ez legyen a legnagyobb bajom... Ha kibírtam harminc évet Amerika nélkül, akkor menni fog még egy kis ideig.
Jura szerelmes New York-ba, és én ígéretet is tettem neki, hogy elmegyek vele, ha eltörlik a vízum körüli hercehurcát. Erre tessék, eltörölték...
Na de nem is Amerikáról akarok írni.

Szóval Jura elviszi Emmát és Ivánt Macedóniába Zsófi ballagására, de persze nem volt útlevelük.
Arról szó se essék, hogy öt embernek egyszerre időpontot foglalni képtelenség, tehát maradt a régi megoldás, háromnapi hidegélelmet becsomagolni, nyitásra odamenni, és várni birkatürelemmel.
Én úgy számoltam, hogy nyolctól délig ott leszünk. Ehhez képest úgy másfél óra alatt cakklipakkli végeztünk. És még az okmányirodás hölgynek is szereztünk néhány vidám pillanatot. (Nem az a pillanat volt az, amikor Iván felmászott a nyitott ablakba, és megpróbált kimászni a párkányra.)

Lost maraton

Egy nagy hajrával kb. 4 hét alatt utolértem Amerikát. Tegnap még letöltöttem az utolsó előtti (múlt heti) részt, megnéztem, és estére lejött a szerda éjjeli évadzáró dupla epizód.
Tegnap éjjel meg is néztük körömrágva Jurával...

Pénteken hozattunk egy konténert (az utolsó pillanatban a négy köbméterest hatra változtattuk), mivel a tavaszi lomtalanítás elmarad a faluban, a ház végébe pakolt lom viszont ezt meghallván nem távozott el önként és dalolva.
Kicsit izgultunk, nehogy az éj leple alatt telehordják a szuper (drága) konténerünket.
Persze ismételten túlbecsültük a szomszédságot.
Szombat reggelre kelve szerencsére a konténer pontosan olyan üresen tátongott, mint előző este. Délután tele is hordtunk a sok szeméttel. Régi ablakokkal és teraszajtókkal, szétrohadt kerti bútorral, mindenféle csomagolóanyaggal, régi koszlott, macskapisis szőnyegekkel, szóval csupa valóban használhatatlan cuccal.
Aztán bementünk kajálni. Mire végeztünk, az ajtóknak és ablakoknak lába kélt a konténerből.
Igencsak megörültünk a dolognak, hiszen volt még mit kidobni, de hely már nem volt a konténerben (hiába ugráltam rajta tömörítési célzattal a szomszédok nagy derültségére). Újra telehordtuk. És mint magos Déva vára reggelre kelve a fél konténert megint elhordták.
Így esett, hogy harmadjára is teleraktuk, ezt már kerti hulladékkal. Úgy tűnik, a tüskés ágak és kiszáradt kaktuszok a legelszántabb lomisokat is visszariasztották, mert hétfőre úgy maradt minden, ahogy előző este hagytuk.
Remélem az elhordott cuccokat valaki igazán tudja hasznosítani, és örömére szolgál.

Barátságok

Amikor egy pár összekerül, mindkét félnek (ideális esetben) van egy kialakult baráti köre. Amennyiben nem a baráti társaságban kerültek össze, ezek különböző körök.
Aztán megkezdődik a barátok összeeresztése, és vagy sikerül a dolog, vagy nem. Plusz ott van még az idő, mint fontos tényező, hiszen nem feltétlenül olyan intenzív a barátság három gyerek után egy esetleg közben szinglinek maradt baráttal, mint azokon a régi marihuánafüstös éjszakákon. De még talán azzal sem, akinek egyébiránt szintén három gyereke lett.
Az emberek, élethelyzetek változnak.
Aztán megszületnek a gyerekek, és lehet, hogy ők nem bírják egymást. Bizony, ilyen is van.

Amikor összekerültünk Jurával, az én baráti köröm nem tartott a családalapításnak még a terveinél sem. Igaz én sem, de ha a Nagy Ő jön, akkor fuccs a terveknek, meg kell ragadni az alkalmat, és nem ereszteni az embert...
Jura rosszabbul járt, az ő baráti körét az exneje örökölte.

Volt néhány hamvába holt próbálkozásunk, de az igazi fény Sződligeten csillant fel, Orsiék személyében.
Aztán mi elköltöztünk, és a telepről csak ők maradtak meg barátnak, de sajnos ritkán találkozunk.
És persze ott vannak mzs-ék is, bár a két harmadik kis lurkó érkezése rendesen betett az éjszakába nyúló társaspartiknak és borozásoknak.
Bár a fiúk és a gyerekek is jól kijönnek egymással, azért ez igazán a mi kettőnk barátsága, a csatolt részek csak élvezik a dolgot.
A nagy áttörést az ovi hozta meg. Itt végre összekerültünk Edináékkal (furcsa véletlen, ő régen együtt dolgozott Jurával), és Timiékkel.
Hurrá! Végre mindenki kedvel mindenkit, és a gyerekek is jól kijönnek egymással. Közel is lakunk egymáshoz.

Hogy miért a hosszas bevezető? Hát megmondom. Szombaton összefutottam a piacon Edinával (ez is mennyire jó már, ez egy életérzés összefutni a piacon egy baráttal), aki megkérdezte, nem akarjuk-e őket meghívni vasárnap, mert hogy remek az idő, de az ő kertjük még csak kopár síkság az építkezés miatt.
Hát dehogyisnem! Ez az igazi jó barátság ismérve, nem kell felesleges udvariassági köröket futni, szót csépelni.
Pontosan olyan remekül sikerült a vasárnap, ahogy az egész indult.
Jöttek Edináék, Timiék, grilleztünk egy jót, teleettük magunkat husival és sütivel, végül pedig bepakoltuk a maradék lomot a konténerbe.
A gyerekek pedig visítozva rohangáltak fel s alá, néha hajbakaptak, de a sarazás összekovácsolta őket.
Sok ilyen hétvégét még!

Tyúkocska - Emma rajza

Május elsején pedig messze elkerülve a Ligetet elmentünk a Skanzenbe. Remek választás volt, nagyon jól szórakoztunk. Kicsit megkapott minket a nap, és a végére már nyavajgás volt, de remek kis nap volt. Visszamegyünk még többször is, ebben biztos vagyok...

Megvolt az első igazi bosszúállás Milos miatt Iván részéről is. Minap amíg Milost altattam fent az emeleten, addig ő a földszinten szépen szétlocsolt egy vödör vizet, a pizsamáját is levette, és a bejárati ajtót is kinyitotta (kulcsra zárva, a kulcs felakasztva a tartóra).
Mikor lementem, az egész előszobában és folyosón kb centi vastagon állt a víz, a macska bent kódorgott, Iván pedig pucéran tapicskolt a jeges pocsétában, ajtó tárva-nyitva.
Soha többet nem akarok rá olyan mérges lenni, mint akkor voltam...

Az van, hogy Lost maratonozok hetek óta, és szinte be sem kapcsolom a gépet napokig, csak néha rákukkantok a méljeimre.


Pedig vannak történések.
Anyák napjára csodaszép virágot és rajzokat kaptam a nagyoktól. Emma lerajzolta magát, ahogy egy szinpadon előadja az anyáknapi műsort, én meg egy széken ülve nézem.
Iván rajzán pedig a következők szerepelnek: egy kisfiú a homokozóban felejtett egy nagyítót, ami tönkrement, mert összetört.
Milos pedig azzal köszöntött, hogy ötkor kelt először szopizni, és aztán nyolcig durmolt tovább.