Tényleg jó hely ez a váci kórház, de az illetékes elvtársnak üzenném, hogy köszönjük szépen, elég lesz belőle most egy hosszabb időre (talán végleg is). Köszönjük...
Vasárnap reggel Iván azzal jött át, hogy fáj a homloka. Először meg akartuk várni anyut, hogy ne kelljen Emmát is vinnünk, de aztán olyan hirtelen romlott a gyerek állapota, hogy egy óra múlva kocsiban ültünk mindannyian. Vácra érve már aludt, (itthon hányt is a fájdalomtól), ölben vittük be rohanvást.
Az ügyeletes doktornő azt mondta, hogy ez akár agyhártya gyulladás is lehet. Én azt hittem, hogy homloküreg gyulladás, azért is jött Jura is, mert én nem vihetem a röntgenbe a gyereket. Kiderült, hogy csak 8 éves kortól van homloküreg...
Iván a vizsgálóban elaludt, amig a doki pötyögte az adatokat, kiszaladtam elküldeni Jurát a mamáért (akit közben a váci vonatra irányítottam át). Akkor kicsit elbőgtem magam, tudtam, hogy ez nem játék, és már otthon is éreztem, hogy most nagyon beteg a gyerek.
Mi bekerültünk a vizsgálóba, ahol vért vettek a bal könyökhajlatából, majd, mivel az a véna szétment, branült tettek a bal kézfejébe. Utolsó erejével visított még egy kicsit, majd mikor lefeküdtünk az infúzióval, elaludt. A tarkója szabad volt, kb. negyed óránként nézték neki.
Azt mondták, várjunk 1-2 órát. Ha fennáll az agyhártya gyulladás veszélye, akkor megyünk át a Lászlóba. Ha nem, akkor maradunk. Iván feleszmélt kis időre, csodálkozva nézett végig a kezén, a rendelőn, majd azt kérdezte: Akkor most hazamegyünk?
Maradtunk. Két óra múlva kaptunk egy szobát. Az összes nővér és orvos a mi szobánkban volt, olyan érzés volt, mint egy kibaszott magyar ER. Hoztak új vérnyomás mérőt, az nem működött. Iván akkor kicsit felélénkült, szakértő szemmel figyelte a nővérkék bénázását. Majd úgy két perc alatt visszaájult. Nem nagyon tudták felébreszteni, pedig hoztak másik (a régi) vérnyomás mérőt. Az rendben volt, viszont a pulzusa 140 felett volt. Hoztak EKG-t is, azzal is bénáztak egy sort.
Jura akkor ért vissza, mikor az öt nővérke és a doktornő próbálták a lengyel menüben elérni, hogy mérjen az EKG. Valami sikerült is, de közben Iván állapota egyre csak romlott.
Már aggasztó szívzöreje is volt.
Újabb vérvétel következett, most a másik könyökhajlatából. Senki sem szereti, ha álmában vénán szúrják, így nem róható fel a gyereknek, hogy egy jól irányzott bal horoggal kiütötte a doki kezéből a tűt is, meg a kémcsövet is.
Míg az elrepülő tű után kaptak, a kémcsőből az ágyra folyt egy csomó vér. A gyerek most már vértócsában is feküdt, a feje ijesztően rángatózott.
Hoztak egy monitort is, rácuppantották a tappancsokat, és (nagyon nehezen) beüzemelték a cuccost.
Még vércukrot is néztek, szóval az ujját is megszúrták szegénynek.
Aztán mindenki kiviharzott, és otthagytak minket egy vérfoltokkal tarkított, összeszurkált gyerekkel, akinek a kezébe infúzió csöpögött, a pólója alól pedig számos drót vezetett egy idegesítően csipogó géphez. Valahogy beakadt a fejembe az a mondat, hogy "mint a filmeken".
Aztán órákig csak ültünk szótlanul az ágya mellett, simogattuk a kis vérfoltos kezét, és néztük a csipogó gépet. Pulzus, szaturáció, légzés, pitty, pitty, pitty. Sííp, sííp, mert minden érték a tartományon kívül esett. Hiszen nem lehet folyamatosan 160 a pulzusa, nem lehet 60 körül a belégzés. De annyi volt.
Egyedül a szaturáció volt rendben, 90 fölött...
Elég gyakran ránk néztek, Iván tarkóját nézték, lázat mértek (felment persze), kúpot kapott.
Megjött a labor, nincsenek aggasztó eltérések, valami vírus lehet. Beszéltek a László kórház főtótumfaktumával is, annyit legalább ki lehetett zárni estére, hogy nem agyhártya gyulladás.
Iván is magához tért, vidoran rúgta a monitor pittyegő ritmusát a lábával, nővérkéket szédített.
Estére elfáradt, hétkor újra aludt, leszedték róla a tappancsokat (fel sem ébredt), 11-kor lezárták az infúziót, hogy én is tudjak aludni (csak egyfajta tartásban működött a branülje, így fogni kellett a kezét végig).
Mondtam a nővérkének, hogy kettőkor nézzen ránk, mert akkor jár le a lázcsillapító kúp 6 órája.
Egykor felriadtam, és odanyúltam a gyerekhez. Tűzelt az egész teste, majd hányni kezdett. Jó szolgálatot tett a nővérhívó.
Beraktam a lázmérőt, és úgy 15 mp alatt felkúszott a higany 39,7-re, szinte pattogott az üveg. Tovább nem néztem, minek is, a nővérke rohant a lázcsillapítóért.
Háromig ébren voltunk, tíz percenként kapott három korty teát.
Másnap jobban volt, még fel-fel szökött a láza, de a bágyadtságon áttűnt, gyógyulni kezdett.
Kakit vártunk. Ők hasmenést. Mikor megkapták, szigorú vesztegzár alá vontak minket.
Ivánnak diétát írtak elő, szerencsétlen lábadozó gyerek csak kekszet ehetett. Kiderült, hogy a vírus megnövelte az agyvíz mennyiségét, attól voltak a furcsa tünetek, kapott valamit, amitől csökkent a nyomás. Tényleg nem is fájt már utána a feje.
De a diétához makacsul ragaszkodtak, hiába volt csak egy hasmenése, nem fogadták el az érvelésemet, hogy ennyi kúp után bárkinek hasmenése lenne, megkapta szegénykém a diétás menüt.
A kórház az egyszerűség kedvéért összevonta az összes diétás menüt, tényleg, minek tökölni a sok hülyeséggel, hogy tej, meg só, meg egyéb mindenféle úri huncutság, franc a sok feltűnősködő beteg pofájába, egyet kapnak oszt kuss. Van a minden-mentes menü.
Így történhetett, hogy Iván menüje egy sótlan, ízetlen levesből állt, és krumplipüréből (ami valójában műburgonyapehely langyos vízzel elegyített változata volt.
Nem mondhatnám, hogy moslék, mert ilyet még a disznómnak sem adnék...
Sajnos Jura nem hagyott nekünk pénzt a megváltó büfére. Így történhetett, hogy egy napig jóformán éheztünk. Mivel az én kajám még úgy-ahogy ehető volt (legalábbis a leves, és a zsömle), Ivánnak adtam, nekem maradt a keksz.
Jura felmentő seregként vonult be egy adag török kajával, pitával, és sok jó magyar forinttal. Másnap dúskáltunk a büfé kínálatában. Iván remekül volt, tulajdonképpen meggyógyult, éhes volt, mint öt farkas. Befalta a levesemet, de a másodikat nem kaphatta meg. Azt ilyen felpüffedésig szétfőtt, majd kérgesre száradt virslire mondják azt a hiradóban, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlan...
Ismét Jura mentett meg minket este, egy nagy adag mekis kajával. Sosem gondoltam volna, hogy eljutok oda, hogy egy big mac láttán így kiáltsak: végre normális kaja!
Iván apjára emelte a szemét, és rajongással vegyes meghatottsággal azt suttogta: Apa! Hoztál husikáát?! Majd benyomott egy doboz csirkenuggets-et.
Akkor este érkezett meg a másfél napja várt megváltó "normál széklet".
És bár hiába volt bő egy napja teljesen jól, csak ekkor hitték el, hogy végre meggyógyult. Másnap váratlanul haza is küldtek minket.
Utóiratnak szánom, de nagyon fontos, Jura nagyon jófej volt. Azonnal indult értünk, nem morgott, megvárt, és még egy étterembe is elvitt minket, nem rohant vissza dolgozni.
És kivette a következő két napot, hogy itthon lehessen velünk. Éljen Ő!
