Anyák Napjára

Teljesen érthető, hogy a szülés ekkora kín és fájdalom, hiszen a szívünk egy darabja készül kiszakadni a testünkből...

Leányanya...

Csütörtökön megyünk dédikéhez 2-3 napra. Mi kettesben beiktatunk Jurával egy ausztriai kirándulást, a dolgot rózsabeszerző körútnak álcázzuk.Jó lesz már megint kettesben, mert már nagyon régen nem voltunk együtt sehol, és nagyon hiányzik. Mostanában megint rengeteget dolgozik, és a hétvégék is egy szempillantás alatt tovatűnnek. Jóformán szót sem váltunk a nagy rohanásban.

Igaz, a vasárnapunk nagyon szuperül sikerült. Sétáltunk egyet az utcában hátrafelé. Olyan jó, hogy olyan helyen lakunk, ahol egy csomó szabad föld van pár lépésre, elhagyott kertek, kis falusi házikók.

A tegnapi napban egy jó volt, hogy véget ért...
Ideges voltam a mai kárszakértés miatt. Persze teljesen feleslegesen, de ezt csak az agyammal tudtam.
A bölcsibe érve azzal nyitottak, hogy Iván nem aludt délben, és délután elviselhetetlen volt. Nafasza mondtam én korántsem Ősanyásan, mert láttam a délutánomat romokba dőlni.
Úgy is lett, Iván az ovi játszóterén sikeresen berohant egy hinta elé, ami jól gyomorszájon ütötte. Elterült, mint egy kis zsák, még a levegő is benne szakadt.
Szerencsére kutya baja, de én plusszban hülyére izgultam magam, hogy biztos valami komoly belső sérülése van a gyereknek, a lépe darabokban, ha délután nem is, de álmában meghal.
Ezek ma, józan, nyugodt(abb) fejjel rémes hülyeségek, de ott és akkor teljesen komolyan gondoltam.
Szerencsére a gyerekek hülyeszülő-biztosak, egy kis hinta általi elütést fel sem vesznek...

Hazaérve azért kiutaltam magamnak egy pohárka stresszoldó bort, és egy cigit.

Végül az este mégsem lett olyan rémes, mert ahogy Iván kisírta magából a feszkót, teljesen nyugodt, álmos kisgyerekké vált. Nyolc előtt közölte, hogy álmos, és ő lefekszik.
Úgy is lett.
Emma még sokáig ébren volt, izgult a mai kirándulás miatt (dehogy basszameg miért ezt a köcsög izgulósságot örökölte tőlem, azt nem tudom...)

Ma kárfelmérték a kocsimat, persze nem volt semmi különös, a srác jófej volt, tíz perc volt az egész.
Most pedig menek a srácokért, és bőszen remélem, hogy Iván méltóztatott ma aludni.

Itt vagyok még, élek és virulok, mindenki egészséges, és látogatja a megfelelő intézményeket.
Az időm nagyrészét a kertben töltöm, amint az a másik blogomban látható is, ezért itt a nagy hallgatás.
Szóval nincs hír, és az most jó hír...

Csak úgy...

Pénteken egy szlovák pasi talált két olyan elemet a kocsimon, ami még nem volt megzúzva. Tett róla, hogy ez ne így legyen. Mindez egy parkolóban történt, és ha nem állok pont a kocsim mellett, simán elhúz. Állítólag észre sem vette, hogy mi történt, csak amikor szóltam neki, hogy nézze már meg a saját kocsiját, akkor szörnyedt el. Na igen, a passat csúnyábbul nézett ki, mint az én viharvert kis punyóm.
Így aztán papírt töltögettünk, biztosítót hivogattam. Szerdán jönnek (házhoz!) kárt felmérni, fényképezni. Kellett ez nekem, mint egy hátbaverés...
Öröm az ürömben, hogy a Generali az ő biztosítójának a magyar partnere, és állítólag ők elég korrektek. Ráadásul céges kocsi, a apasi nem szarozott, elismert, aláírt.

Gáz anya vagyok, jajjajj...

Éjjel folyamatosan ment a mászkálás, jöttek-mentek a gyerekek. Végül hajnalban Iván úgy feküdt be mellém, hogy észre sem vettem.
Csak akkor, mikor szegény gyerek fejjel előre lezúgott az ágyról. Szerencsére puha szőnyeg van ott, csak azt nem vettem számításba, hogy hülye (és főleg vak!) anyja szegénynek a lábánál fogva próbálja meg felkapni.
Jól odavertem szegény gyerek fejét az ágy oldalának.
Rettenetes lelkifurkám van, hogy hogy lehetek ilyen hülye, nem mentség, hogy szemüveg nélkül, félhomályban, felriadva nem tudom a gyerek fejét és lábát megkülönböztetni.
Közénk raktam szegényt, aki alaposan belémfúrta magát. Nem ütötte meg magát nagyon, egy átlagos udvari esésnél nagyobbat koppan, de ennek most én vagyok az oka.
Jaj, ilyenkor legszívesebben visszatuszkolnám őket a hasamba, hogy ott vigyázzak rájuk. (Ivánnak ez nem is lenne ellenére.)

Mondtam szegénykémnek, hogy ezért kell a saját ágyában aludnia, mert onnan nem tud kiesni. Egész reggel ezt hajtogatta, szegény gyerek ezt most egy életre megjegyezte...

Emmaduma

-Anyaaaa, képzeld, láncot csinálok neked anyák napjára! De ez titok, ne mondd el mzs-nek!

Csináltam egy új blogot, mert a kerti dolgok már nem férnek ide.
Fogyasszátok egészséggel:
presh kertje

Tavasz a kertben

Péter és a farkas

Emma legújabb kedvence. Sajnos csak angol kommentárral van meg.
Először apjával hallgatta, és annyira megragadt benne a történet, hogy amikor másodjára velem hallgatta, akkor a gyenge fordítási kísérleteimet leintette, és szóról szóra elmondta, hogy éppen mi történik.
Döbbenetes, hogy ő, aki egy mesét sem tud visszamondani, egy egészen egyszerű történetet sem, elsőre megjegyzi az egész Péter és a farkast.
Világos, hogy a zene egyetemes nyelve mennyivel érthetőbb számukra, és mennyivel jobban kötődnek is hozzá.
Áhitattal hallgatja minden egyes alkalommal, és közben magyarázza, hogy mi történik. Nekem elveszett már ez a gyermeki nyitottságom a zenére, ebben ő még sokkal otthonosabban mozog.
Jó ez, hogy van egy ilyen apukájuk, aki néha megkaparintja tőlem őket, és ilyeneket hallgattat velük...

Itt a tavasz, mert:

Egyre zöldebb minden

A gyerekek ruháiból a napi középhőmérséklettel arányos mennyiségű homok zúdul ki.

Jövő héten lomtalanítás lesz, így egyre gyakoribb, az utcában lassan haladó, hangosbemondón a következőket harsogó szakadt lada:
"Halló, halló, figyelem! Hölgyeim és uraim! Tiszteltetem önöket! Kívánok szép napot! Megérkezett a fémhulladék felvásárló! Mindenféle fémhulladékot veszek! Halló, halló, figyelem!"
(És még mondja valaki, hogy nem kultúrált országban lakunk.)

Egyre több kurva áll Csomád és Fót között az út szélén.

A kurvák mellett elszórt ipari mennyiségű szemetet szép lassan benövi a gyom.
(És még mondja valaki, hogy kultúrált országban lakunk.)

A darazsak és a méhek ugyebár ébredeznek...

A veresi piacon ősz óta nem látott mennyiségű ember hömpölyög szombatonként (ez a jelenség amúgy is megér egy újabb külön posztot).

Tehát a vak is láthatja, itten bizony visszafordíthatatlan kitavaszodás esete forog fenn!
Hurrá!

Pirosbetűs nap

Ma reggelre virradóra olyan csodára ébredtem, amire már rég nem (kb 5 hete). Mindenki a saját ágyában töltötte az éjszakát, az alvás állapotában.
Emma nem köhögött, nem fájt a füle (pedig panadolt sem kapott), és nem mászkált, nem jött át. Így én is tudtam egy jót aludni. Hurrá és éljen!

Unatkozik

- Anyaaaa! Csinálok kettő képeket, és különbségeket. És ki is találom, jóóó?

Figyelem! A nyugalom megzavarására alkalmas poszt következik!
Aki nem szereti a női dolgok (ééééted, az a havonta előforduló véres izé) naturális leírását, az lapozzon.

Szóval leírom ezt mégis, mert bár eleinte nem akartam, de aztán rájöttem, hogy ez az én blogom, és azt írok bele, amit akarok.
Még akár ezt is, hiszen ez kit érdekelhet, de tényleg, de rosszfej vagyok, leírom.
Hát kérem én hat éve nem menstruáltam, utoljára 2002 májusában, a szülinapomat rontotta el a dolog.

Azóta egy-két kósza vércsepp úgy félévente.
Ma meg mi történik velem?! A végén lehet hogy felnövök? A nemi érés egy bizonyos fokára eljutottam.
Két napja van ez a szokásos két cseppes dolog, már ez is furcsán soknak tűnt, de hát egye kánya, belefér.
Erre ma reggel berakom a kis tisztasági betétemet, mondván elég ez, majd elkocogok a gumishoz gumicserére.
Ott kezdett el ömleni belőlem az áldás, de jött csőstül. Az az egy kis nyamvadt betétke bírta egy darabig, majd feladta. Rohantam is haza a szép új nyári gumikkal, és pánikhangulatban feltúrtam a házat egy kósza tamponért.
Emlékeztem, hogy kell lennie, pár éve mintha vettem volna, de azóta jaj vagy háromszor költöztünk, ki tudja hova lett.
Meg is találtam, a legkeskenyebb, legminibb izét. Ez is valami, több, mint a tisztasági betét, a kettővel együtt csak eljutok egy boltig, ahol árulnak rendes méretű és kapacitású tampont.

De most itt magam között az is elmondhatom, hogy ez a menstruáció izé, hát ez egy nagy szívás!
Én erre nem emlékeztem, hogy ekkora. Hát görcsöl a hasam, leszakad a derekam, fel vagyok fújódva, mint egy kólikás tehén, még Jura sincs itthon, hogy jóízűen gyilkolhatnám és különben is, pofátlanság az egész...
Próbálom vígasztalni magam a ténnyel (jó magyar ember lévén a más bajával), hogy sok nő bizony ezt minden hónapban átéli, szóval mit nyavajgok én itt...
Mélyen remélem, hogy azonnal terhes leszek, mert hát kérem erről nem volt szó!
Anyám! Nem ilyen lovat akartam!

Mindenesetre a helyzettel kezdeni kell valamit, szóval megpróbálom a legjobbat kihozni belőle, próbálom átérezni a női csít, meg mindent, hogy áramoljon a csakráimon ki és be, meg legyen jó sok női princípium, meg hókuszpókusz, meg ilyenek.
És akkor köszönöm szépen, ennyi elég is lesz ebből, következhet az áldott állapot úgy kilenc hónapig, hogy szülés után hamar hamar visszarakathassam a kedvenc kis spirálomat...
Köszi, viszhall!

Arcüreg-gyulladás
És újabb hét itthon.
Nappal már teljesen jól van, aludni viszont nem nagyon tud a köhögéstől, tehát fáradt, azaz nyűgös.
Újabb maroknyi hajszálam fontolgatja, hogy kihulljon, vagy elég csak megőszülnie.

Angol lemondva (ötödik alkalommal), gumis lemondva (jöhet még váratlan tél, jó lesz az a téli gumi), autószerelő lemondva (minek az a jobb első lámpa, úgyis egyre hosszabbak a nappalok), okmányiroda lemondva (elvégre nem a jogsitól megy a kocsi, hanem benzintől), ésatöbbi ésatöbbi...

Kertészek viszont nem lemondva, egy hete minden nap tudnak meglepetést okozni, ha nem vagyok résen, egy pillanat alatt elromlik valami.
Még legalább egy hétig dolgoznak nálunk, jól dolgoznak és ügyesek, de azért nem bánnám, ha már nőne az a fű, amit még el sem vetettek...

Itt a tavasz, éled a természet

Egyetlen éledésnek nem örülök, az pedig a darazsak éledése. Az elmúlt héten két-három darazsat küldtem át az örök virágmezőkre. Mivel nem szeretem gyilkolni az állatokat, minden egyes alkalommal figyelmeztetnem kell magam, vagy ők, vagy én. Vagy a Hegylakó szavaival élve: csak egy maradhat.
Az az egy pedig igyekszem én lenni.

Valamiért imádnak nálunk lakni. Minden nyáron tele van velük a ház, a kert. Havonta ki kell hívnom Janit, hogy böngéssze át a tető alatti részeket, darázsfészek irtás céljából. De ha a tetőről le is költöznek, még marad a kertben számos hely nekik. Sajnos.

Természetesen engem csípnek meg egy szezonban legalább kétszer, hiába járok szandálban (soha nem mezitláb), és a rajzó darazsaknak is én vagyok az egyetlen ellenség, akit az utolsó csepp mérgükig támadni kell.
Mondjuk nagyjából igazuk is van.
Nincsen nekem velük semmi bajom, amíg messze elkerülnek. De nem kerülnek.
Így hát fel kell vegyem a kesztyűt, kezdődik az idei menet...

Mindent összevetve remek kis nap kerekedett a vasárnapból.
Elmentük Jurával a sajtófotó kiállításra, és hazafelé vettünk egy csomó mindent a cukrászdában. Még én is megettem majdnem egy egész gesztenyepürét!

De a legjobb mégiscsak az volt, hogy tevékenykedtünk a kertben, és egy csomó dolgot megcsináltunk, vagy legalábbis elkezdtünk, amit már régóta szerettem volna elintézni.
Kilomoltam a kisházat, és az oldalába ömlesztett fa egy részét felhasogattam (már amit tudtam), és bepakoltam. Jura pedig elkezdte lecsiszolni a kerti bútort, hogy lefesthessem, és új pompájában tündököljön.
A jól végzett munka jóleső fáradtságával tértünk nyugovóra.
Nem utolsósorban anyu aludt a gyerekszobában, így én tudtam aludni hét órát egyben. Hurrá!

Nyilván fáradt vagyok, hát persze. Nyilván nyilván.
Bár (Jura követelte hogy írjam le) éjjel aludtam egyben három órát! Végre, kedd óta ilyen nem volt...

De leginkább magamra haragszom, hogy megbántódom egy köcsög beszólásán, amin már hónapok óta nem bántódom meg, nem is érdekelt, ma mégis megbánt vele kurvára, annyira, hogy legszívesebben venném a kabátomat, és elhúznék a picsába, csak el innen, messze ettől az embertől, aki anyámnak hazudja magát, de azon kívül, hogy összefeküdt mindenféle pasival a világrajöttöm előtt kilenc hónappal, mást nem tett értem, hacsak azt másért tevésnek nem nevezzük, hogy közel harminc éve keseríti meg a mindennapjaimat.

De miért is én mennék el, a saját házamból, miért nem mutatok ajtót, hogy takarodjon innen, messze, el, sose lássam többet?
Nyilván nem tehetem, mert a gyerekeimnek kell egy nagymama, legalább egy nagyszülő, aki hát olyan, amilyen, nagymamának azért nem olyan egetverően rossz, mint anyának, és nincs jogom elvenni azt az egy satnya kis nagymama-kezdeményt, aki nekik jutott.

És hát nem működik, egyszerűen képtelen normális emberként reagálni a közeledésemre. Ha felhívom (persze én, mindig én), ha érdeklődöm felőle, akkor elpofátlanodik, nyeregben érzi magát, és csőstül jönnek az ilyen köcsög beszólások.
Nem tudom miben reménykedem harminc év folyamatos pofon-osztása után is, hogy egyszer csoda történik, és anyává válik. Akit érdekel a gyereke sorsa, örül az örömének, és bánkódik a bánatán.
Ehelyett csöppet sem érdekli, hogy mi van velem, ha öröm ér, csak a savanyú féltékenység szaglik belőle, ám ha bánat ér, akkor gonosz kárörömmel rúg még belém kettőt.

Egyetlen előnye van ennek a helyzetnek, azt biztosan látom, milyen anya NEM leszek...

Éljen a disznózsíros mellkaspakolás, bármennyire is undorító, büdös, és visít tőle a gyerek!

Rinyablog

az leszek tuti, és nagy szerencse, hogy éjjel nem jutott a kezem ügyébe net, mert akkor írtam volna csak igazi rinyapostot.
Azt kéne éreznem, hogy jaj szegény gyerek, milyen beteg már megint (még mindig), és anyai szívem a fájdalomtól hasad ketté, és persze érzem én ezt, de sokkal erősebben érzem, hogy kurvára sajnálom magam.
Hogy három napja kétszer két óra volt a legtöbb, amit egyben aludni tudtam, hogy legszívesebben sírnék a fáradtságtól, és dühtől, és amikor Jura közli, hogy milyen fáradt (ő természetesen a másik szobában vígan alszik akár hat-hét órákat is), akkor úgy érzem, hogy meg tudnám fojtani egy kanál vízben.

Most természetesen alszik a gyerekekkel, és a józan eszem nagyon jól tudja, hogy hát aludjon, ha tud, de a nemjózan eszem, amit most erősebbnek érzek, azt mondja, hogy ez egy rohadt pofátlanság, ne aludjon ő sem, hanem sajnáljon engem. Minimum.
Mert én persze nem tudok aludni napközben, mert ha megteszem, akkor a nap hátralevő részében agyhalott zombi vagyok, és az egyetlen dolog, ami arról biztosít, hogy lötyög még valami a koponyámon belül, az az éles, semmire el nem múló fájdalom.
Ezért aztán ha csak lehet, nem alszom napközben.

És persze a gyerek is péntek délelőtt kiválóan jól van, semmi láz, semmi köhögés, jókedv, minden. Mire gyanútlanul leteszek abbáli szándékomról, hogy elvigyem dokihoz, hogy nézze meg hétvége előtt. Minek is? A kutya is látja, hogy ez a gyerek a gyógyulás útjára lépett.

Majd akkor, mikor már a rendelés véget ért, a gyógyszertár bezárt, a doki is kikapcsolja a telefonját hétfő reggelig, és az életi is szinte megáll, péntek délután négykor visszaesik, de mit visszaesik, most már hurutosan köhög (amire nem lehet adni azt a köhögéscsillapítót, amit a doki adott hétfőig, hiszen tüdőgyulladást kapna a pangó cucctól), de minek is adnám a köhögéscsillapítót, mert nem csillapít semmit, hiszen a gyerek köhög, szünet nélkül, és már újra jön a hányás.
De már az orra is folyik.
És akkor most mit csináljak?

És éjjel is persze úgy köhög, hogy megint öklendezés, hányás a vége, és félóránként felsír. Én kinyitom a terasz ajtót, becsukom, párásítót basztatom, vizért, majd teáért szaladok, biztosítom, hogy ugyan, nem baj, hogy lehányta a frissen felhúzott ágyneműnket, és visszaájulok azokra a köztes félórákra és csöndekre.

Majd mikor sokadjára is fél óra alvás után ébreszt fel, akkor úgy érzem, nem bírom tovább, kiugrom az ablakon, vagy felkötöm magam, de minimum bármit bevallok. Nem csoda, a nácik egyik közkedvelt módszere volt, nem hagyni az embert aludni.

Jura leglább elmenekülhet a munkahelyére, ahol senki sem köhög és hányja le, mitöbb, neki ez a dolga. De nekem itt a nulla-huszonnégy, és tényleg, ma kaptam két és fél óra kimenőt, hogy bevásárolhassak a hétvégére. Hurrá!
Tény, hogy kellemes napsütés volt, sodortattam magam a tömeggel a piacon, de az agyamból minduntalan kihullott, hogy mit is akarok venni?!
A CBA-ban egy komoly tanulsággal lettem gazdagabb, miszerint soha, de soha többet nem megyek szombat délelőtt vásárolni, maradok a jól bevált péntek délelőttnél (márha persze nem beteg a gyerek).
Na persze, az otthon körmét reszelgető úrinő. Dehát könyörgöm legalább ennyi...

És ha valaki idáig eljutott az olvasásban, akkor meg is érdemli.
Ufff, én szóltam...

Szépül a kert


Az egyik tuját sajnos kidöntötte a szél. Ki kellett venni, és a mellette lévő másikat is. Nyílt egy kijárat a kert felső és alsó része között.









Kéretik a szép hullámos szegélyt nézni :-)

Vírusos garatgyulladás - mondta a doki néni. Még szerencse, hogy elvittem a lányt. Estére már felment a láza, ma 39,5-tel ébredt. De az éjszaka sokkal jobban telt, és bár volt pár köhögőroham, azért összességében tudtunk aludni valamennyit.
Most ájultan alszik a nappaliban, még ma nem evett, és gondolom nem is nagyon fog.

Teljes mértékig meg vagyok róla győződve, hogy előző életemben embereket fojtottam meg. Másra gondolni sem tudok, csak valami ilyesmi miatt lehet ennyire terhelt a karmám a köhögéssel.

Krupp, na persze.
Mikor azt hinném, hogy végre kinőtte, mikor már titkos kis örömgondolatok járnak a fejemben, hogy hurrá, megúsztunk vagy három-négy olyan időjárást, amitől régen bekruppolt volna, de most nem, mikor kezdek úgy tekinteni a gyógyszerporlasztóra, és a Rectodelt kúpra, mint valami régi rossz emlék tárgyi bizonyítékára, akkor beüt a mennykő.

Emma éjjel olyan szinten bekruppolt, mint talán másfél éve nem. Tizenegytől háromig fulldoklott, köhögött, ugatott, öklendezett. Nyitott ablak, párásítás, gyógyszer, lófaszt lófüttyöt sem ért.
A móka ma reggel folytatódott, szinte folyamatosan köhög, az előbb a reggelijét is kihányta.
Az arcán meg vannak pattanva az erek az erőlködéstől, az egész arca vizenyősre van duzzadva.

Én meg nem bírom hallgatni, nem bírom nézni, hogy fulldoklik, nem bírom elviselni, hogy nem tudok segíteni rajta (most sem). Legszívesebben világgá futnék...

A gyerekek nagyon nehezen viselték, hogy kórházba kerültem. Iván balhés lett, igazi kis agresszív kiskakas, aki beszólogat, lökdösődik, verekszik.
Amikor végre kijöttem, és mentem érte a bölcsibe, a karjaimba röppent.
Emma magába zárta, nem volt hajlandó beszélni róla senkivel. Amikor megjelentem az oviban, csak felnézett rám a homokozóból, és ennyit mondott csak: "szia anya, meggyógyultál?".
Majd tovább túrta a nedves homokot.
Mindig is ezt csinálta, egészen pici korától kezdve.
Közben az öcsi összefejelt egy kisfiúval, átmentem a csúszda másik oldalára. Egy pillanat múlva Emma zokogott szívet tépően, engem hívott.
Aznap este mindenért zokogott. Hisztérikusan, csak sírt, csak sírt. Ha volt sapkám, ha nem volt.

Iván azóta komoly arccal állítja, ő beteg, nagyon beteg. Ezért nem akar bölcsibe menni, nem akar vacsorázni jönni, nem akar aludni menni, egyáltalán semmit sem akar.

Nehezen oldódik bennük a feszültség, a félelem. Lassan, nagyon lassan gyógyulnak ők is. Naponta százszor megkérdezik tőlem: anya meggyógyultál már?
Mit is mondhatnék? Meggyógyultam. Csak ez a rohadt lelkifurka ne lenne...

Végre, végre!
Sokkal jobban vagyok, az erőm is visszatért. Utáltam már nagyon beteg lenni, utáltam, hogy nem tudok aludni, utáltam, hogy nem tudom felemelni a gyerekemet, mert ahhoz is erőtlen vagyok.
Biztos sokat számít, hogy süt a nap végre!
Csináltam negatív tesztet is, most már biztos, hogy nem vagyok terhes. Szar dolog egy csíkot látni, de most lényegesen sokkal szarabb lenne egy pozitív teszt...
No, hajrá az aranyér!

Kis Magyar ER - ötödik nap

Reggel fitten pattantam ki az ágyból, kifaggattam a nővérkét, hogy szerinte milyen orvoshoz menjek. Ő neurológust javasolt.
Hatkor már a büfé előtt vártam, hogy az kinyisson, vettem kávét.
Összepakoltam, megnyugtattam Etát, hogy nem fogok elpatkolni valami titokzatos kórban. Ő nagyon szerette volna, ha maradok még kicsit.

Előkerült Dr. T. is, adott receptet, és azt mondta, hogy 1-2 héten belül jelentősen javulnom kell. Ha nem, jöjjek vissza, és csinálnak arckoponya CT-t is.
Nemsokkal azután, hogy Jura beért értem, meg is lett a záróm.
Fizetni nem kellett semmit. Vaj volt a fejükön, ez elég világos...

Hát így esett az én kis kalandom a magyar egészségügy bugyrában.
És sajnos ez a kórház a legjobbak közé tartozik...

Kis Magyar ER - negyedik nap

Szerda volt már. Elég jól aludtam, az Etától kapott orrspray használt, kaptam éjjel levegőt.
Ahhoz is elég jól voltam már, hogy elkezdjek őrjöngeni az orvosokon.
A branülöm a kézfejemben végképp bemondta az unalmast, a reggeli infúziót is jóformán én pumpáltam bele a vénámba, ami akkorra már csomós volt, és fölötte a bőr piros.
Délelőtt kisírtam az egyik nővérkétől, hogy szedje ki.

Megjelent Dr. T. Hebrencs fiatalember, de kedves. Hímezett-hámozott, fogalma sem volt róla, hogy mi bajom. Először azt mondta, hogy még napokig itt kell lennem, majd eltűnt kicsit megnézni a leleteimet. Utána azt mondta, szerinte kicsit túl vagyok hospitalizálva, ha gondolom, holnap hazamehetnék.
Gondoltam. Régen rájöttem, hogy semmi értelme bent lennem.

Főorvosi vizit (az első amióta ott voltam).
Dr. G. a főfőfőorvos megállt az ágyamnál. Miután tisztáztuk, hogy nem én vagyok az arcműtött, Dr. T., frissiben kinevezett kezelőorvosom, mint egy készületlen diák a vizsgán zavartan összevissza beszélt. Hogy mi is a bajom. Főleg latinul. Arcüreg-gyulladás.
Aham, ééés? Használ a melegítés? - fordul hozzám Dr. G.
Milyen melegítés? - nézek rá. - Nem melegítik semmimet semmivel.
Dr. T. elvörösödött. Valami olyasmit habogott, hogy nem olyan-jellegű az az arcüreg-gyulladás, és ő szerinte kicsit túl vagyok hospitalizálva - nyögte ki szégyenkezve, majd gyorsan hozzátette: - És a beteg holnap haza is meg.
Hirtelen mindenki zavarbajött, majd megkönnyebbült. Nyilvánvalóan egy túlhospitalizált beteg egyetlen gyógymódja az, ha hazaküldik.
- Én migrénre gondolok - vágta ki nagy kínjában Dr. T., mint a diák, akinek szánalmasan rossz felelése közben mégiscsak feldereng valami. - A fejfájás, szédülés - sorolta...
De Dr. G.-t ez már nem igazán érdekelte, így kifelé tartott.
Dr. T. még tétovázott kiscsit, mielőtt kiment volna. Ekkor a visszafojtott röhögés csúnya köhögőroham formájában tört elő belőlem.
Dr. T. rámnézett, és azt motyogta maga elé:
- És köhög is... - majd kiment.

Ezután Eta szentül meg volt róla győződve, hogy valami felderítetlen, halálos kór emészt, fogalmazgatta a nekrológomat, épp csak koszorút nem rendelt.

Mivel már csak két adag volt az infúzióból, branült már nem szúrtak. Sokáig matatott a nővérke a bal karomban a tűvel, mire elhitte nekem, ott vénátnem fog találni.
Mondjuk a jobban talált is egyből.

Este egyetértettünk a nővérkével abban, hogy hozzuk előrébb az infúziót, hogy lecsepegjen House-ra, mert azt mindketten nézni akarjuk.
A jobb karomban egyből talált is vénát, miután lecsepegett, húztam ki a tévé elé.
Még valami sorozat ment, fújtam az orrom, mikor oldalba bökött a mellettem ülő másik beteg (akivel szintén összehaverkodtunk).
- Na mi van? Már az orrod is vérzik?
- Dehogy vérzik - hábordtam fel, majd ránéztem a zsepire. Tocsogott a vértől.
- Basszameg! - mondtam tömören. Majd szóltam a közeledő nővérkének:
- Nővérke! Vérzik az orrom - és felvihogtam. Még mindig röhögve könyörögtem neki, hogy ne szóljon a dokinak (aznap éjjel az én dokim volt ügyeletben, de a szobájában kuksolt, délután óta nem is láttuk).

Újabb szar éjszaka következett, de a House jó volt, és végülis másnap hazamehettem (ha nem vérzik az orrom).

Kis Magyar ER - harmadik nap

Reggelre kelve kurva szar kedvem volt, bár a fejem nem fájt már annyira, legszivesebben sírtam volna. Szerencsére Eta néni elkezdett viccelődni, és ettől nekem is jobb kedvem lett.
Próbálkoztam egyedül elmenni a wc-re, sikerült is, igaz balra húzott a fejem mindig.
A hangom viszont teljesen elment, csak suttogni tudtam.

Jött Dr. Sz. Etához, hogy megvizsgálja. Mondta nekem, hogy ő engem nem vizsgál meg, nem ő a kezelőorvosom. Akkor meg ki? Kérdem.
Nem tudja.

Kimentem a nővérkékhez. Előkeresték a lapom, J. doktornő vett fel, ő a kezelőorvosom.
Mikor tudok vele beszélni? Semikor, szabin van egész héten.
Dehát akkor ki állapítja meg, hogy jó-e a kezelésem, és ha igen, meddig kell folytatni?
Talán majd lesz főorvosi vizit, ott kérdezzek rá.
Közben Dr. Sz. is megnézte a lapomat, és azt mondta, hogy mivel Dr. J. szabin van, Dr. T. lesz a kezelőorvosom. Találkoztam már vele?
Még csak nem is hallottam róla - feleltem én.
Hol vannak a papírjaim? Kiderült, a CT lelet nem is került fel az osztályra. Reméltem, hogy Dr. Sz. vet rájuk egy pillantást, de nem.
Aznap többet orvost nem láttunk.
Viszont világosan látszott, hogy a kézfejemben lévő branül nemsokára bedöglik. Már csak nagyon hülye pózban volt átjárható.

Kis Magyar ER - második nap

Húvét hétfőre virradtunk. A branülöm kicsúszott a jobb karomból, ezért a nővérke szúrt egyet a kézfejembe. Napi 3 infúzió lesz, gyógyszerrel.

A szobatársnőm egy tündéri idős néni volt, sokat viháncolt, viccelődött, kicsit jobb kedvre derített. A nővérkék hiperkedvesek voltak.

Ünnep lévén csendes volt minden.

Jött egy doki (a szobatársnőm dokija), nevezzük Dr. Sz.-nek. Behívott engem is, megkérdezte hogy vagyok, nézegette a lapjaimat, belenézett az orromba, fülembe, hümmögött, majd azt mondta.

Hát jó, folytassák az elrendelt dalacin kúrát, aztán majd meglátjuk.

Eta néni a szobatársam, és a nővérkék kísérgettek pisilni, ápolgattak.

Aznap éjjel szörnyű rémálmaim voltak. Az egyikből felriadva azt láttam, hogy egy kislány áll az ajtóban. Felvettem a szemüvegem, persze nem volt ott senki. Csendben rettegtem tovább, aztán már annyit sem tudtam aludni, mint addig.

Kis Magyar ER - Első nap

Szombat éjjel lettem szarul, bedugult ar orrom, arcom, fülem fájt, és a fejem, rettenetesen.
Húsvét Vasárnapra virradtunk. Nem tudtam kikelni az ágyból. Jura lezavarta a Húsvétot a gyerekekkel, majd délután háromkor bevitt Vácra, a sürgősségire.
Szinte azonnal sorra kerültem. Járni sem tudtam, úgy szédültem.
Vért vettek, vizsgálgattak, Egyből branült szúrtak a bal karomba, hogy majd abba megy az infúzió is. Kiderült, hogy kettőslátásom van bal oldalon.
Jura eltámogatott röntgenre. Tüdő, arc. Mivel nem tudtam felemelt fejjel egyedül állni fél percet sem, rosszul lettem. A röntgenes asszisztens hangjában hisztéria csendült, mikor elsötétült előttem minden, és lerogytam egy székre. Jura kitámogatott.
Mire meglett a lelet, összekapartam magam. Tüdő negatív, arcüregben enyhe nyh duzzanat.

Vissza a sürgősségire, kis ücsörgés után bevittek egy olyan vizsgálóba, ahol ágyak is voltak függönnyel elkerítve. A branülöm valahogy elszaródott, sebaj, szúrtak a másikba is egyet. Infúzió. Végre fekhettem, azt hiszem aludtam is kicsit.
Közben jött neurológus, megvizsgált. Minden oké, csak ez a fránya bal oldali kettőslátás.
Végre bejöhetett hozzám Jura.
Lesz CT is, libbent oda a kis doktornő (nevezzük Dr. V-nek), mert ez a kettőslátás őt zavarja. Mondtam, hogy az engem nem, de a fejfájás és a szédülés, na az igen...

CT. Befektettek a tepsibe, épp jókor, mert addigra már vagy tíz métert is kellett gyalogolnom. Előtte még megvígasztaltak, hogy ha esetleg terhes lennék, akkor biztosan el kéne vetetni a gyereket...

Vissza az ágyikóba a sürgősségin. Jött Dr. V. és azt mondta, felkerülök a gégészetre, majd ott alaposan megvizsgál egy fül-orr-gégész szakorvos.
Előkerült a nővérke, aki lányaként gondozott addig, és azt mondta, látta ám a CT leletemet, nem csodálja, ha fáj a fejem, mert még a koponyaüregem is be van gyulladva... Adott a branülömbe fájdalomcsillapítót végre.

Este nyolc volt, feltámolyogtunk a harmadikra. A nővérkék kikészültek, hogy tán nem a saját lábamon kellett volna feljönnöm, hanem beteghordó, tolókocsiban. Adtak gyorsan ágyat is.
Jura hazaszaladt cuccokért.
Este fél tizenegy volt már, kaptam addigra egy újabb infúziót, immáron dalacinnal megbolondítva.
Rámtört egy doktornő (nevezzük Dr. J-nek), és az ajtóból felémvakkantott, hogy neki most más miatt be kellett jönnie (jött egy vérző mandulaműtétes is), és ha már muszáj itt lennie, megnéz engem is. Mi bajom van? Mondom neki.
Lebaszott, hogy rosszul fújom az orrom, nem használok orrcsöppet, és különben is ő hazaküldött volna, dehát Dr. V. lentről annyira erősködött... Hozzámvágott egy orrsprayt, és elviharzott (ez a cucc inkább csak rontott, pár nappal később kiderült azért, mert ezt nem erre használják).

Az éjszaka további részében igyekeztem csendben haldokolni, hogy ne zavarjam a szobatársamat.

Mégiscsak van hozzáfűznivalóm.
Valami nagy gebasz lehet fenn, a Mennyei Időjáráskészítő Központban. Vagy valami idióta újonc került az élre, vagy a nagy öregek már megfáradtak.

Nem (ismétlem NEM) tartom jópofának, hogy egész délelőtt szakadt a hó.
Valamint van néhány dolog, amit nem (ismétlem NEM) lehet bepótolni.
Ilyen például a Fehér Karácsony.
Nem (ismétlem NEM) behelyettesíthető a Fehér Húsvéttal...
Az nem jópofa, sőt, kifejezetten rosszpofa!

Emma az éjjel bekruppolt...
Azt hiszem több hozzáfűzni valóm nincs is a mai naphoz...

Az előbb zuhogott a hó. Március huszadikán... Vááááá....

Varning! Továbbolvasás csak vasgyomrúaknak, edzett horrorkedvelőknek és szülőknek!

Na és persze a vér. Vér mint mindig. Tegnap betoltam öcsi orrába az orrszívót, majd legott rosszul is lettem, mert a kijövő cucc sokkal inkább véres agyvelőre hajazott, semmint a költői "cicakaka" névre hallgató képződményre.

Egész délután szivárgott az orra, én meg egyik rosszullétből a másikba estem. Már gyerekkoromban sem bírtam az orrvérzést. Öcsémnek pedig elég sokszor része volt benne...

Este szépen lefeküdtek, kapott árnikát, meg bioptronoztam is kicsit, hogy tuti jó legyen...

Reggel pedig Emma ezekkel a szavakkal jött át:

- Anyaaaa! Öcsinek csupa csoki az arca!

Úranyám. Egy nagyon taknyos, nagyon véres kicsi emberült az ágyban, elég jókedvűen. Úgy nézett ki, mint egy bölcsis vámpír, aki duhaj nagy jókedvében kirúgott a hámból, de kellő szakmai tapasztalattal még nem rendelkezik.

Délelőtt megfeddett a doktornő, hogy kicsit óvatosabban szívjam a gyerek orrát.

Hát nem tudom, 5 űzöm az ipart, lassan le is diplomázhatnék orrszívásból...

Mostanra persze nekem is sikerült benyalnom ezt a szart, úgy fáj a fejem, meg a végtagjaim, hogy legszívesebben eldobnám őket.
A köhögésem pedig meglett tengerészeket is zavarba hozna...

Mindeközben a hőgörbém álomi, ha rend és szokás szerint összejön ebben a hónapban a bébi, akkor igazi kis túlélő lesz.
Most nem is tudom, minek drukkoljak, elvégre eléggé megszoktam, hogy egy terhességre, maximum két hetet kell várnom...

Jött, látott, győzött... Egy vírus.
A család férfitagjai egy emberként dőltek ki a sorból. A sors úgy gondolta, annyira fasza kis ápolónő vagyok, hogy megtoldja még egy héttel a mókát. Persze next level, hiszen a múlt heti egy darab lánygyerek ápolása után kettő férfiember ápolása következik. Bónuszként kezdem én is elkapni...
Lázcsillapítók, C-vitaminok mázsái, hordónyi teák fogynak, a gyógyszertárban lassan egy teljes nettó minimálbért hagyok ott ebben a hónapban.
Ha álmomból felriasztanak is tudom, hogy kinek, mikor, milyen gyógyszert kell beadni (persze hárman nyolcfélét szednek).
Ehhez képest nekik sokkal rosszabb, mert tényleg rohadt betegek, majd' negyvenfokos lázzal fekszenek, hurut öntötte el a fejüket, mellkasukat, hörgőiket, és még a szemük mozdítása is éles fájdalmat okoz...
Lassan jön a járványügy, és kiragasztja a kapunkra a karantén feliratot...

Állandóan az a falfelirat jár a fejemben:
"Jézus halott, Isten halott, és én sem érzem túl jól magam..."

Szegény Vologya bácsi...

Jura tegnap este üzleti vacsin volt, gondoltam nem várom meg, éjfél előtt úgysem jött volna haza. Amikor hazajött, az órára néztem, te jó ég, mindjárt három.
Éppen nyitottam a számat, hogy ne keudjen el beszélni, mert akkor felébredek, de megelőzött.
- Szörnyű éjszakám volt - sóhajtotta bele a nagy őrbottyáni éjszakába.
Felkönyököltem, gondoltam számos kellemetlen dologra, de arra nem, ami következett...

Szegény Vologya bácsi és felesége, Jura anyukájának barátai. Látogatóba jöttek Magyarországra pár napja, Jura bébiszitteli őket. Tizenegy körül már éppen befejeződött a vacsi, mikor telefonált szegény Vologya bácsi, hogy a bérelt lakás ajtaján lévő vasrács rácsapódott az ujjára, és levágta az utolsó ujjpercét.
Horror felsőfokon. Jura átviharzott értük, nyomás a balesetibe.
Csütörtök éjjel, Baleseti Intézet. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Összebilincselt kezű-lábú szétvert fejű huligán, aki láncos pórázon kísért a rendőr a röntgenbe, hómleszek, narkósok.

De az orvosok állítólag nagyon kedvesek voltak szegény Vologya bácsival, előszedték a kevéske orosztudásukat is, megműtötték az ujját, bekötözték. Mindezt háromszáz forint vizitdíjért...

-Hát ez történt - fejezte be Jura a mesét, és szinte azonnal elaludt, harsogva horkolva.
Én meg feküdtem éberen a sötétben, és szegény Vologya bácsira gondoltam sokáig...

Elkiabáltam ezt az alvás dolgot, legalábbis a múlt éjszakára. Talán a szél miatt, nagyon nyugtalanul aludtak a gyerekek. Egész éjjel mászkáltak. Sehogy sem jó, mert elég vacak visszakísérni (cipelni) őket, megvárni, míg elalszanak, majd visszamászni az ágyamba, de annál sokkal vacakabb, ha győz a pillanatnyi lustaságom, és beengedem őket az ágyba.

Mert akkor kétfelől tapadnak rám a teljes testfelületükkel, és jóformán megfulladok tőlük. Hosszú szőke hajszálakat szippantok be, az arcomba köhögnek, cumicsámcsogás két centire a fülemtől, pisiszag, csapkodó végtagok találnak el. Ki mondta, hogy a szüléssel megoldódik az a probléma, hogy a gyerek az ember hólyagját rugdossa?! És egy ötéves sokkal nagyobbat is rúg...

Ilyenkor vissza a rajtvonalra, gyerek felnyalábol az összes asszeszoárjával együtt (cumi, alvós állat, kisvonat, könyv, miafranc, ami nélkül azonnal felébred), és visszatántorog a gyerekszobába. Megpróbálom nem leejteni, nem szétcsapni a fejét, lábát az ajtófélfában, nem bedobni az ágyba, az utolsó méteren megbotolva egy kibaszott legódarabkában...
Tudom, hogy a tárgyak életere kelnek, ha nem látjuk őket. Mi másért kerülne láb alá a legrémesebb hangon sivító plüssakármi éjjeli osonáskor?

Arról nem is beszélve, hogy Iván 13-14 kilóját könnyedén cipelem, de Emma 20 kilóját már nem bírom. Az én fizikai teljesítőképességemnek is van határa, és az úgy tűnik alvó gyerek esetében húsz kiló.
Reggel persze mindenki vidám és kipihent, csak én ébredek úgy, mint aki éjjel lezavart pár menetet Mike Tysonnal (és még csak nem is úúúgy...).
Ilyenkor könyörgőre fogom, hogy tűnjön el mindenki az ágyból, csak húsz percet, csak húsz picinyke percet hadd tölthessek egyedül benne. Ha jófejek (mert általában azok, hiszen remekül aludtak), elvonulnak...
Aztán úgyis kivet az ágy, indul a nap. Visítás a konyhából, összevesztek a csokigolyón, én meg zombi vagyok...

Filmklub

Megnéztük moziban a Pánik c. magyar filmet. Szerintem igen kiválóra sikeredett, csak ajánlani tudom. De azért azt hadd fűzzem hozzá, hogy egy csoportterápia nem így néz ám ki :-)))

Californication - remélem jól írtam a címét.
Abszolúte tizes! Prűdek ne nézzék meg, mindenki másnak kötelező! Mostanában bearanyozza az estéinket...

Alvásprojekt

Akár honnan is nézzük, őrületes szerencsém van a gyerekeimmel. Januárban kitaláltam, hogy kész, vége elegem van az esti őrjöngésekből, itten kultúrált elalvás lesz.
S lőn...
Most már hetek óta olyan gyönyörűen elalszanak, hogy öröm nézni. Ma Iván nem aludt a bölcsiben (ilyenkor a részéről a délután egy komplett ámokfutás), Emma pedig keveset aludt, és még különben is lábadozik.
Jura esélytelen 9re hazaérni, mire kezdődik a House, így fél hétkor zuhany, hajmosás, fellőttem a pizsit. Kis olvasgatás, majd fél nyolckor ágyba velük...
Tíz perc múlva úgy aludtak békésen szuszogva, mint két liter tej.
Jófejek, na...

Romantikus este

- Te figyi! Negatív lett az LH tesztem. Szexelünk egyet puszán az élvezet kedvéért?
- Oké...

A terhesség fertőz.
Ma tettem róla, hogy megfertőződjek... :-)

Szegény kicsi Emmám szombat este óta lázas. Péntek délután és éjjel hányt, szombaton reggel ment a hasa kicsit, de akkor azt hittük, csak ennyi.
Aztán szombat éjjel belázasodott. Azóta 39,5 fölött van a láza, csak nagy nehezen tudom neki 38 körülire lehúzni.
Szegénykém csak fekszik kiterülve. Holnap megyünk dokihoz, majd megmondja mi van.
Az oviban azt mondták, calici vírus tarolta le az összes gyereket és óvónénit, ma reggel csak azok mentek oviba, akik múlt héten hiányoztak, és nem kaphatták el...

Nem szeretem a fagyit.
De annál is jobban utálok hétezer forintért fagyizni...

Egy átlagos péntek reggel négy gyerekkel...
Még szerencse, hogy nagy a konyha, elfér majd az ötödik is... :-)

Ovi

Tegnap amikor Emmáért mentem, az óvónéni ölében fekve találtam. Nincs jól ez a lány - mondta - nem evett, nem ivott, fáj a hasa. Tényleg vacakul nézett ki az én kis mókuskám, ahogy vánszorgott kifelé hozzám. Lerogyott az öltözőben, majd egy perc múlva elkezdett sugárban hányni. Beterített mindent, Magát, a mackóját, a cipőit, a földet, a padot, engem, tényleg mindent.
Iván megállt a tócsa szélén, összecsapta a kezét, és így szólt:
- Ó istenem! - Hát igen, én sem fogalmazhattam volna tömörebben.

Kiabáltam az óvónéninek, aki abban a pillanatban működésbe hozta a döbbenetesen olajozott rendszert.
Félreértés ne essék, rutinos, nem pánikolós anya vagyok. Túl vagyunk már rengeteg baleseten, betegségen, mentőn, kórházon, ennyire profi mégsem vagyok.
Míg én csak álltam, és ölelgettem a gyereket, ott termett Zsuzsi dadus (aki amúgy is egy földre szállt angyal), és az óvónénivel kettesben nyugtatgatták Emmát, csupa kedves, bíztató szóval, és közben egy perc alatt felmostak, kimostak, letöröltek mindent.
Micsoda szerencse - mondták, -hogy itt jött ki, és nem a kocsiban, hazafelé menet.

Iván menet közben megunta a felhajtást (látta, hogy most még arra sem reagálok, hogy ki akar osonni az udvarra), ezért lepattintotta a cipőjét, és benyargalt a csoportba játszani.
Átöltöztettem Emmát, kicsit lerogytunk a padra, ölelgettük egymást, és próbáltunk túljutni a sokkon. Kaptam még én is pár bíztató szót.
Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék arra, milyen jó választás volt ez az ovi/bölcsi.

Emma itthon még hányt párszor, éjjel a hasa is ment, de délelőtt aludt egy nagyot, és egyre jobban van. Remélem ez csak valami turbó vírus volt...

Szavazás

Nem szoktam politizálni, főleg nem a blogomban. Annyit azért leírok, hogy vasárnap elmegyek szavazni, és beikszelek három NEM-et.

Megszületett az unokahúgom kisfia, Bálint, kerek három kilóval. Isten hozott a világban, kis prücsök!

Hát tegnap volt a nagy nap.
Elmentem az új dokihoz.
Meglehetősen szimpatikus, nem az az édibédi, de nem is kezel hülyegyerekként, lehet vele emberi módon beszélgetni.
Leszedte a spirálomat is, de közben jól beparáztatott. Ugyanis nem találta a húzószálat. Megkérdezte, hogy biztos megvan-e a spirálom.
Hát - mondom - remélem...
Mert ha becsúszott a húzószál, akkor mi van? - kérdeztem rá.
Na akkor elkezdte ecsetelni. A gyengébb idegzetűek miatt csak a főbb szavakat írnám le: altatás, kisműtét és egy nagy kampó.
Közben csak matatott ott lent, csak matatott, én meg lelki szemeim előtt már a műtőben voltam, körülöttem bárdok és kampók.
Egyszerre csak felegyenesedett a doki, és közölte: na megvan.
Mi van meg, a húzószál? - kérdeztem reménykedve.
Az is, meg a spirál is...

Hát sutyiban kiszedte, én meg észre sem vettem :-)
Az összbenyomás nagyon kellemes volt, az asszisztensnője pedig elbűvölő. Ég és föld a régi dokim rémes libájához képest.

Szóval kezdődjenek a bemelegítő körök...

Február 29.
Négyévente van lehetősége az embernek február 29-én blogbejegyzést írni.
De mit írjon az ember, ha nagyjából semmi sem történt vele? Mármint persze sokminden, és összességében ez egy remek nap volt, tekintettel arra, hogy tegnap Desperate Housewife maratont hirdettem, szóval vagy 4 részt lenyomtam ma is egyben, de hát azért ez nem egy fenkölt dolog. Talán észre sem venném, ha idén sem lenne február 29...

Egy kis statisztika

2000 novemberében hagytam abba a fogamzásgátló szedését
2002 május 19-én menstruáltam utoljára (norcoluttól)

2002 augusztus végén úgy döntöttünk, indulhat a baba projekt
2002 szept. 1-én bejelentkeztem a felkészülős topikba
2002 szeptember 10-én megvettem a hőmérőt
2002 szeptember 12-én elkezdtem a hőmérőzést
2002 szeptember 17-én valószínűsíthetően összejött Emma
2002 szeptember 23-án pecsételő vérzésem volt, valószínűleg a beágyazódás miatt. Csináltam tesztet, negatív lett. Elkezdtem szedni a norcolutot
2002 október 2-án pozitív lett a teszt.
2003 május 31-én megszületett Emma

2004 február elején eldöntöttük, jöhet a kistesó ("természetesen" nem menstruáltam addig sem)
2004 február 4-én elkezdtem hőmérőzni, és bejelentkeztem a felkészülős táblába
2004 február 20-án peteérést jelzett a ferilitifriend, valószínüsíthetően akkor jött össze Iván
2004 március 2-án pozitív lett a teszt, igaz alig láthatóan
2004 november 4-én megszületett Iván

Aki nem hiszi, járjon utána...

Öcsiduma

- Anya! Kérek csokijojót (csokigolyó)!
- Szívesen adok. És egy puszit kérsz?
- Nem! Inkább a csokijojót...

És ha már a múltat idézzük...

A képen láthatók a nagyszüleim, és a dédszüleim. Ez egy olyan nyári nap, amilyen nyári napok sokasága él bennem a gyerekkoromból (a kép készítése idején 1 éves lehettem). Ülünk a nagy diófa alatt, és beszélgetünk. Vagy talán mi gyerekek elmélyülten homokozunk a közelben. A nap szinte perzsel (ez látszik a kép felső részén, ahogy beégett a kép), de a diófa alatt kellemesen hűs van. A kutya lihegve fekszik a maga kaparta lyukban, néha odaszédeleg a vizestálkájához, ami egyébként egy csorba kislábos, és a kerti csap alatt van, hogy mindig lehessen friss vizet engedni neki. Ahogy lefetyel, mind odébblökdösi a betonon, ezért egészen kopott már a láboska alja.

Senki sem rohan, úgy tűnik megáll az idő.

Az az idő, ami azóta harminc évet rohant tova. A háttérben lévő két "kis" diófa közül a kisebbik már gyerekkoromban ki lett vágva, a nagyobbik pedig éppen tavaly. Életveszélyessé vált.

A kút nem működik már, a kert pedig csak haldoklik, elmúlt már az a buja növénytenger, ami gyerekkoromban elborította.

A képen lévő négy ember közül három halott, és a "nagy túlélő" mama is inkább csak vegetál, sem mint él.

Így leszünk igazán felnőtté, szép lassan meghalnak azok, akiknek mi voltunk "a gyerek", a mi kezünkben van a stafétabot, nekünk kell újabb buja szilvágyi kerteket varázsolni, mi beszélgetünk csendesen a fiatal diófa alatt, miközben a mi gyerekink játszanak a közeli homokozó hűsében.

Miénk az elkövetkező harminc év nyara!

Összesítettem a tavalyi számlákat. Rezsi, mobil, újságelőfizetés, biztosítások, stb.
Hát csaknem egy millára rúg az összeg.
Még szerencse, hogy egy évben csak egyszer szembesül ezzel az ember...

Na hát hogy miből lesz a cserebogár!

Ez itt én vagyok, pár hetesen, és egy évesen. Szerintem egyik gyerekem sem hasonlít rám, de én sem egyik felmenőmre sem...

Tegnap zombi voltam
Mostanában egyre gyanusabbá vált, hogy az alkoholt egyre nehezebben, és hosszabban bontja le a májam, mint ahogy én azt megszoktam. A laboreredményeim is ezt támasztották alá, a májfunkcióm nem lett százas.
Elképzelhetetlen, hogy három pohár könnyű, minőségi fehérbor elfogyasztása, sok víz, és nagy alvás után reggel részegebb legyek, mint amikor lefeküdtem.
Napközben még simán sípolt volna a szonda, ha fújattak volna velem.
Hipergáz.

Hipergáz, hogy elfelejtettem kindertojást vinni Emmának, mikor megígértem. Úgy éreztem magam, mint egy szarházi alkesz, aki mattrészegen még a gyerekéről is megfeledkezik.
Ezek után egész nap zombi voltam. Bevásároltam, de Fótról hazafelé jövet úgy éreztem, hogy nem bírok Veres felé kerülni, haza is alig érek.
Lepunnyadtam a gép elé, akkor kicsit kipihentem magam.
Aztán irány az ovibölcsi, rohanás haza, mert jönnek Orsiék.

Ezer éve nem találkoztunk velük, és már nagyon hiányoztak, de én olyan kripli voltam, hogy még a palacsintasütést sem élveztem. Úgy éreztem, kiájulok a tűzhely mellől. Idegesített a nyüzsgés, az agyam lomhán döccent, gondolatokra már nem futotta az erőmből.
Rengeteg vizet megittam, de alig pisiltem, estére teljesen felvizesedtem.
Végül fél tízkor elmentek Orsiék, tízkor már a gyerekek is ágyban voltak, Jura altatta őket.
És beájultam az ágyba, és AZONNAL elaludtam.

Hajnalban átjött Emma, de most az sem esett jól, hogy hozzámbújt, nagyon pihenni akartam. Végül helyet cserétünk Jurával, így tudtam még aludni.

Ma is nyomi vagyok, de közel sem annyira, mint tegnap. Jönnek vendégek, főztem isteni csirkebecsináltat, meg rakott krumplit.
Remélem a tegnapi csak valami egyszeri szívás volt, mert azon túl, hogy bosszantott, még ijesztő is volt.
Az alkoholnap meg befellegzett, úgy tűnik arról a kevés kis borról is le kell mondanom, amennyit eddig megittam.

Ivánduma 2.

Minden reggel apa viszi őket ovi/bölcsibe. Van hogy én, de együtt szinte sosem.
Tegnap este viszont az állomáson maradt az autóm, Jura pedig rábeszélt, hogy menjek el vele ovi/bölcsibe, aztán visszahoz a kocsimhoz. Persze könnyen ráálltam.
Beszállunk az autóba, elindulunk. Kicsi zavart csönd után öcsi elképedt hangja hasít a levegőbe:
- Anya, micsináááálsz?! - ti. mi a túrót keresek én itt a kocsiban, miközben apa viszi őket.
Hát igen, a megszokás nagy úr!

Ivánduma

- Úgy hívnak hogy Sándor Iván László?
- Nem! Sándor Öcsike László!

Jellemző rám nagyon

Tegnap esti beszélgetés:
- Édesem, képzeld, találtam a Vaterán egy tök jó babakocsit, olcsó is nagyon, és pont olyan, amilyet akarok...
- Szerelmem! Én tényleg nem vagyok babonás, meg nem hiszek ezekben a dolgokban, és oké, ne is várjunk még a 12. hétig sem, de KÖNYÖRGÖM leglább legyél terhes, mielőtt babakocsit veszünk!
- Szőrszálhasogató! - duzzogva jobbra el...

Hát igen, nincsen könnyű dolga a férfiaknak sem :-)))

P.S. Azt hiszem ma mégsem megyek az okmányirodába. Nehogy véletlenül rosszat kívánjak valakinek... :-D

Kedves barátaim és üzletfeleim, valamint nem barátaim, ellenségeim, rokonaim és egyéb állatfajták!
Kívánok nektek minden jót a mai napon, teljesüljenek a kívánságok, legyen boldogság meg békesség és így tovább és így tovább...

Na merthogy kaptam egy mélt, miszerint ma ööö... nah, megkeresem inkább.
Szóval:

"2008-ban a 10 milliószoros napok:
Február 21. csütörtök
Május 19. hétfő
Július 6. vasárnap
Október 21. kedd

Évente 4 ilyen nap van a tibetiek szerint. Ezeken a napokon minden teremtés 10 milliószoros erővel hat. Fontos,hogy arra gondolj amit teremteni szeretnél az életedben.
Ha negatív érzelmeid,gondolataid merülnek fel.Nyilvánítsd ki,hogy elengeded őket. A nagy terheid felodását érdemes erre a napra időzíteni. Küldj fényt a Földnek és az emberiségnek!Képzeld el a Földet egészségesnek,a rajta élő embereket pedig békésnek, szeretettelinek. Lásd a Világ békét ünnepelni! Tegyél meg mindent amit szeretnél 10 milliószoros erővel hatni! Szólj minél több embernek,hogy ők is tudatosak lehessenek ezeken a napokon."

Hát így, remélem mindenkinek világos.
De még ha ez az egész egy nagy horcrux hoax is, amire azért komoly esély van, akkor is rájöttem, hogy ez tök jó.
Merthogy jó jót kívánni az embereknek, még azoknak is, akiket nem szeretünk. Csak úgy...

Csak a mi kutyánk lehet annyira gyagya, hogy az elérakott töltöttkáposzta maradékból először a káposztát eszi ki, majd csak aztán a húst nagy finnyogva :-)

Testvérek

Olyanok most, mintha mindig is együtt lettek volna. Nem emlékeznek rá, hogy nem egyszerre születtek hozzánk (nem is emlékezhetnek), meg is lepődnek, ha mesélek eről az időről. Emma még szinte baba volt 17 hónaposan, mikor Iván megérkezett.

Szörnyű lelkifurkáim voltak amiatt, hogy ketten vannak, és egyiküknek sem tudom igazán 100%-ig szentelni a figyelmem, időm, türelmem. Aztán rájöttem, hogy az nem is lenne jó. A szeretetemből jut egyformán rengeteg (bár ez eleinte nem így volt, és ez szintén nagy gyötrelmeket okozott).

Most már tudom, hogy ők csak nyertek ezzel a helyzettel, hogy itt vannak egymásnak. Most mégis megint jön a lelkifurka. Hogy szabad-e, hogy jó lesz-e.

Biztosan tudom, hogy igen, és azt is, hogy ezúttal hamarabb túljutok ezen a krízisen.

Mostanában rosszul alszom, pedig nekem az alvókám mindig is kiváló volt. Négykor menetrendszerűen felébredek, és csak jár, csak jár az agyam.

Főleg praktikus dolgokon. Gondolatban százszor átrendezem a házat, bútorokat veszek és pakolok át, falakat tűntetek el, hogy újakat építhessek.

Élvezem is, meg félem is... Mindig ez a kettősség... Fene az ikrek mindenemet!

Hosszas gondolkodás után úgy döntötten, orvost, és kórházat váltok. Nem mintha nem lennék megelégedve az előző dokimmal, de 3 hetente terhesgondozás 10 rugóért, az picit megfeküdte a gyomromat.
BKV-val az Uzsoki messze van, és nagy pocakkal ha csak nem muszáj, nem akarok majd vezetni túl sokat. Jurát sem ránthatom be minden nyunyó CTG-re sofőrnek.
Hosszas kereségélés után az ÁEK lett a nyerő, lánykori nevén MÁV. Találtam is egy dokit, csak jót olvastam róla, március negyedikén megyek hozzá, és könnyes búcsút veszek a spirálomtól.
A magánrendelője a Nyugati téren van, ami már csak azért is kiváló, mert innen indul a vonatom.
Hurrá!

Emmaduma

- Anya! A kistesót hívják úgy, hogy Peti, és lány legyen!

Kertész bácsi nagyon klassz lehet, mert Emma szerdán (második hittan után) este azt kérte az apjától, hogy a szokásos esti ének helyett a "Jézus szeret minden kicsi gyereket" című kis nótát adják elő.
Apa - meggyőződéses ateista - engedett :-)))

A kukás bácsik istenek

Ma reggel teljes mértékig ráébredtem erre az egyszerű tényre, amit a világ összes gyereke persze már eddig is tudott.
Én a kukámnak minden négyzetcentiméterét kihasználom. Amikor látszólag megtelt, akkor én beleállok, és ugrálok rajta kicsit. Ezzel a módszerrel tökélyre fejlesztettem a tömörítést. Viszont olyan nehéz lesz a kuka, hogy alig bírom levonszolni a kapuig. Pedig kereke is van...
Reggel családilag álltunk az ablakban, és lestük a kukás autót - már ahogy ezt minden péntek reggel tesszük.
Jurával mindketten arra tippeltünk, hogy a mi kukánkat beakasztja a hátsó billenőbe a pasi, nem csak úgy beborítja, mint a többit.
Éééés nem! Felkapta, mint a pihét, és beborította a cuccot.
Leesett az állunk. És ekkor már tudtuk, hogy a gyerekeknek van igaza, és a kukás bácsik tényleg istenek!

Kaptam Valentin napra egy képeslapot.
A képeslapra eredetileg ezt írták:
Kívül: "Minden pillanatban újjászülethetünk."
Belül: "Minden pillanat lehet egy új kezdet. Csak döntés kérdése. A mi döntésünké."

Jura pedig ezt írta bele:
"Édes Egyetlenem!
Olyan nagyon szeretlek Téged, hogy azt szeretném...
...
SZÜLJ NEKÜNK MÉG EGY GYÖNYÖRŰ GYERMEKET!"

Hát ezen csak sírni lehet, pedig még nem is vagyok terhes.
Ez a nap azért mégiscsak jó, ha lehántjuk róla a nyilvánvaló üzleti megfontolást, a piros szivecskéket, meg a rózsaszín maszlagot és kiderül, hogy van neki jó oldala is.
Az embereket azért talán mégiscsak arra készteti, hogy valamiféle állapotfelmérést végezzenek a kapcsolatukon.
Szeretem ezt a napot, mert végig azon morfondírozom, hogy hol is tart a mi kapcsolatunk, és ez jó, mert azt gondolom, hogy nagyon jól áll a szénánk...
Nem tudom ezt a posztot most jól megírni, mert amit írni akarok az itt van bennem, de csak kinlódom, mert nem jönnek elő a megfelelő szavak.
Hogy olyan mélyen vagyunk egymás lelkébe ágyazódva, hogy néha nincs is én és ő (és ebben a kontextusban persze Nagy Ő), de mégis soha ennyire szabadnak nem éreztem még magam az életemben. Ez elsőre ellentmondásnak tűnik, de valahogy mégsem az.
És átküzdött öt év után még mindig fellobban néha a szerelem, de ha éppen nem szerelem, akkor is egész egyszerűen csak nagyon nagyon jó, és átszexelt 9 év után is tud egyre jobb és jobb lenni...

Vagy egyszerűen csak az, amit nemrég mondtam hirtelenjében nővérem barátnőjének, aki egy családi banzájon félrevont a konyhában, és cinkosul lehalkított hangon azt kérdezte tőlem:
- Na és a férjeddel hogy vagytok?
- Hát tudod... Életem három legjobb döntése ott ül bent a szobában - válaszoltam neki és rávigyorogtam.
Ilyen egyszerű ez, és annyit gondolkodtam ezen utóbb, és rájötttem, hogy hát semmi sallang, csak ennyi, és ez minden.
Három jó döntés, és most itt a negyedik jónak tűnő döntés. Négy igazán jó döntés egy ember életében azt gondolom, az már valami, az úgy nagyon rendben van...

Család

Az oviban ez a téma a héten. Nem tudom mennyire látszik a képen, de középen van egy hatalmas apa, mellette jobbra egy kicsit kisebb Emma.Apától balra kicsi anya, ölében Öcsike. Öcsike alatt még valaki, Emma szavaival élve "egy kicsi alak, még nincs neve"...

Nem beszéltünk neki a kistesó dilemmáról...

Emmaduma

- Anyaaa! És akkor mi van, mikor anya is meztelen és apa is meztelen, és itt vannak az ágyban?
- Öööööö...

És az isteni hétvége elcsípett pillanatai.

Tavasz van, igazi langyos tavaszi meleg. Mindenki jól érezte magát. Jura a gyerekekkel homokozott vagy két órát.

Látható még egy elégedett kutya és macska, valamint a kertünk, ahogy alakul. Lett egy hatalmas szabad terünk, ami most még csak fel van rotálva, nemsokára füvesítve lesz.

Itt látható a korábban említett legújabb játék. Egymás elmélyült vizsgálgatása. Akár fél órát is elvannak ezzel.

Kaptok sok képet!

Mert voltunk Zsuzsiéknál babanézőben. Gréti tündéri hat hetes kisbaba, aki pontosan olyan, amilyennek egy kisbabát elképzel az ember. Eszik, alszik, pelusba rottyant, gügyög, és átalussza az éjszakát. Az anyukája kipihent, mosolygós, jókedvű.

Kaptam az alkalmon, és nosztalgiáztam is kicsit.

Mónika só

Házhoz jön, még áramot sem kell pazarolnom a tévébe.
Takarítónőm, Mónika, egy igazi csupaszív, dolgos parasztasszonyka, igaz nem túl sok elvégzett osztállyal. Bár foga - még - van.
A férje Jani, egy halgatag, ügyes ember. A munkanélküliség elől menekültek fel a viharsarokból.
Tíz éves kisfiuk Jancsika küzd a falusi iskolában.
Mónika takarít, gyerekekre vigyáz, dolgozik a helyi CBA-ban. Jani csak nem talál munkát, Mónika panaszkodik rá, egyre többet.
Pénteken egészen izgatottan jött takarítani, zsezsgett, nyüzsgött, csak nem bírta elkezdeni a munkát. Mielőtt elindultam volna otthonról babátlanra, csak kinyögte, ami a csőrét bökte.
Az egyik kollegája -árufeltöltő szintén- ajánlatot tett neki.
Mónika só, nincs menekvés, jött utánam a fürdőbe, a ruhámért, mögöttem állt, míg sminkeltem gyűrögette a porrongyot izgalmában.
Aprólékosan megtudtam mindent Janiról, aki felháborító módon csak havonta egyszer "fekszik mellé", még mindig nem talált munkát, egyre feszültebb a kapcsolatuk, csak féltékenykedik naphosszat, hát persze hogy az a fess, elvált árufeltöltő teljes izgalomba hozta.
Legott meg is tudom, hogy az ajánlat mit is tartalmaz pontosan, csak előbb kitessékeltem a fürdőből amíg pisilek. Szinte látom, ahogy az ajtó előtt mereng, a rózsaszín tollseprűt morzsolgatja közben.
Mire indulnom kell, mindent megtudok. Az ajánlat tisztességesen tisztességtelen, visszautasíthatatlan. Tégy belátásod szerint - vigyorogtam, és elviharzottam, mert Jura már az ajtóban toporgott.
Kiváncsian várom a fejleményeket...

Emma

Tegnap kikérdeztem az óvónénit Emmáról. Kicsit aggódtam ugyanis, hogy nem túl erőszakosan irányító-e a csoportban. Kiderült, hogy egyáltalán nem. Andi néni szerint korának megfelelő hévvel védi azt, ami az övé, de cseppet sem túl erőszakosan. Sőt, nagyon békeszerető ember, ha egy ügy elintézésére akad békés út is, ő azt választja.
Egyébként kiegyensúlyozott, vidám, ügyes kislány.
Dagadott a kebelem.

Emmaduma

Tegnap volt először hittan az oviban. Vegyes érzelmekkel engedtük meg hogy járjon, a döntő érv az volt, hogy minden barátnője megy a csoportból (na igen, szigorú elveket követő szülők vagyunk :-)
Izgatottan kérdeztem tőle délután, hogy mi volt hittanon.
Mire a válasz:
- Hát kaptunk szinezőt és matricát a kertész bácsitól.
- Kitőőől?
- Hát a kertész bácsitól!
Óvónéni közbeszól:
- A lelkész bácsitól...

Hitetlen burzsuj kölök...

Három éves státusz

Tegnap elvittem Ivánt orvoshoz, mert a bölcsiben váltig állították, ez a gyerek beteg, nagyon csúnyán köhög. Köhögni köhög ez igaz, de azért a csúnyától messze van (vagy csak nekem, a kruppon edződött anyának?).
Mindenesetre őrületes mázlink volt, mert a rendelés elejére kaptunk időpontot. Iván mostanában egy tündér, egy csomó mindent meg lehet vele beszélni. El is mondtam neki, mi vár rá, a doktor néni megnézi a torkát és meghallgatja a tüdejét, szivecskéjét. Mivel köhögött, ez teljesen reális kép volt számára.
Amikor bementünk a vizsgálóba, doki néni rákérdezett, hogy megcsináltuk-e neki a három éves státuszt. Jobb későn mint soha, alig 3 hónapja múlt három éves.

Nosza akkor pucérra a gyereket. Iván kicsit elcsodálkozott, hogy ugyan miért kell teljesen meztelenre vetkőzni a toroknézéshez, de nem tiltakozott.
A cseppnyi babamérleg tepsijében komoly arccal ült, elmélyült műszaki érdeklődéssel tanulmányozta a mérleg számkijelzőjét.
Még akkor is engedelmesen eleget tett a kérésünknek, mikor végigfektettük a hideg mérőfólián, és fentről húztam a dokinő lentről.
A fej és mellkasmérésen már egészen elcsodálkozott, de amikor a fütyijét kezdték el babrálni egyértelműen kérdőn nézett rám.
A tekintetében szóról szóra ez volt: Na de anya, torokvizsgálatról volt szó, nem altesti inzultusról!

Végül elértünk a torkához is, akkor látszott rajta már, hogy végre normális mederbe terelődött az élet. Amikor a doki a sztetoszkóppal hallgatta a tüdejét olyan elmélyült tekintettel révedt a semmibe, mint aki minimum a relativitás elméleten töpreng.

Végül minde szám föl lett jegyezve, kiderült az is, hogy kutya baja, még a torka sem piros. Köptető, pihi itthon a héten.
Így aztán tegnap is, meg ma is ájult szerelemben tengettük itthon a délelőttöket, délben egy perc alatt mély álomba zuhant, majd ébredéskor már tűkön ült, hogy mikor megyünk végre Emmáért, hogy aztán az estét elégedett közös játékkal és szeretetteli cívódással töltsék, mint egy idős házaspár.
Bármennyi is jut nekünk ezekből a napokból, ajándék mind, és nagyon élvezem :-))

Én ezt nem értem, hogy mi történt a gyerekeimmel. Már kezdek komolyan aggódni, annyira jók. Napok óta még csak a hangomat sem kellett felemelnem. Szófogadóak, jófejek, akár félórákat is eljátszanak együtt. Ülnek egymással szemben, közöttük kiterítve az orvosi táska, és elmélyülten vizsgálják, injekciózzák egymást.
Le is videóztam, hogy maradjon bizonyíték az utókornak, vagy sötétebb időszakokban megnézhessem, hogy igen, volt ilyen, nem csak álmodtam.

Hétszázadik

Ez a hétszázadik posztom. A fene se' érti, hogyan sikerült ennyit összelocsogni, de végülis több mint négy évem volt rá.

Eredetileg azt a címet akartam a mainak adni, hogy harmadik.
Azt előre le kell szögeznem, hogy mindenről mzs tehet. Természetesen rá hárítok minden felelősséget.
Az egész ott kezdődött, hogy elkezdett beszélni a harmadikról. Hogy lassan jöhet is. Nem titok ez, mindig is hármat akartak. Én eleinte csak ráztam a fejem a partvonalról, hogy milyen remek lesz nekem, a kibicnek. Kezdje csak előről az egész szívást, én meg kiélvezem a helyzetet.

Aztán, ahogyan az lenni szokott, nekem is előjött mindenféle vágy. Ki tudja honnan jön ez, lelkünk melyik bugyrából? Természetesen a női lélek bugyrairól beszélek...
Mi az az egyre erősödő, sürgető vágy, ami félretol minden józan megfontolást, tapasztalatot, emléket, fogadkozást?
Mitől legyint az ember azokra az emlékekre, amikben a négy hónapnyi non stop rókázás szerepel, az egyre eldeformálódó test, a légszomj, vesegörcs, az egészségügyi gátfutás, a teljes lelki eltorzulás (pl sütievés - broáf), a szülés fájdalma, a kialvatlanság, a szülés utáni lógó bőr, fájó mellek, a szoptatás kínjai, és még hosszasan sorolhatnám.

Mitől van az, hogy mégis ezekre legyintek, és előtérbe furakszanak a sokkal kellemesebb emlékek? A magzatmogzás, az ultrahangos mozizások, a szülés utáni örömmámor, a szopizó gyerek arca, ahogy elalvás közben a tej kifolyik a szája sarkán, az anyatejes kakiszag, az az icipici kis test, az egyre ügyesedő, világra kinyíló gyerekész csodája.
A fene vinné el, hogy ott dörömböl bennem a vágy, hogy akarom, megint, újra.
Kislány koromban háromgyerekes anyának képzeltem el magam, valahogy úgy teljes, kerek az egész.
A józan megfontolások egyre halványodnak bennem...
A fene vinné el...

Jura időt kért, hogy átgondolja ezt az egészet. A türelem sosem volt erősségem, de legalábbis igyekszem nem (nagyon) piszkálni a témával, hogy ne érezze kényszerítve magát. Ami azt illeti, elég nehéz...

Délelőtt röpke két és fél óra alatt bejutottam a dokihoz. Talán igaz lehet ez az influenza-dolog, mert a váró csurig volt prüszkölő emberekkel. Igaz, én teljesen egészségesen mentem oda, hiszen csak a jogsim miatt kellett az orvosi igazolás, kicsit parázok, hogy elkaptam valami nyavaját.
Az új doki nagyon szimpi, elröhögcséltünk. Megmérte a vérnyomásomat, majd közölte, hogy agyvérzést tuti nem fogok kapni a 110/70-es vérnyomásommal. Mondtam neki, hogy ez is két kávé után ennyi...
Megbökték az ujjamat is egy cukor teszt erejéig, ezen is elkuncogtunk, hogy a múlt héten jelmezvarrás okán már szitává luggattam az ujjaimat, szinte már hiányzott egy tűszúrás az ujjamból.
Ha már ott voltam, kértem egy beutalót vérképre, vizeletre, éppen ideje már.

Azután betértem a patikába, megvenni a szokásos c-vitamin adagunkat.

A nap poénja, hogy az előbb hívtak a patikából, hogy megtalálták a bankkártyámat, és kinyomozták a telefonszámomat, hogy ertesíteni tudjanak. Várnak szeretettel a bankkártyámmal együtt.
Leesett az állam. Hát ja kérem, ez falu, itt így megyen...

Január 28-án kaptam egy levelet a magyarország.hu -tól, hogy január 28-án lejár a vezetői engedélyem.
Még jó, hogy időben szóltak...

Kicsi oroszlánok
Anyai ömlengés következik.

A teljes hetem oroszlánjelmez varrással telt. Konkrétan hétfőtől csütörtökig minden nap nyolctól négyig. Minden este próbáltunk, a félkész jelmezekben kúsztak-másztak rémisztő hörgések, morgások közepette.
Aztán mára kész lett mindét jelmez, és a gyerekek vegyes érzelmekkel indultak ovibölcsibe. Iván kifejezetten megszeppent, hogy Emma nélkül kell oroszlánnak lennie, pedig mindenki agyon dísérte. Megnyugtattuk, reggeli után mennek át az oviba. Még nem láttam ennyire elbizonytalanodva a nővére hiánya miatt.
A bölcsiben álmos péntek reggel volt, a legtöbb gyerek be sem volt öltözve, így Iván méginkább vonakodott bemenni oroszlánvalójában.
Így egy nem annyira vad, mint inkább egy bújós oroszlánt hagytam ott.

Az oviban már másképp muzsikáltak.
Vidám vásári hangulat uralkodott. Rögtön elsőként egy zseniális Findus-ba botlottunk, majd a számtalan hercegnő és pókember között feltűnt egy édes Fifi is. Pont olyan bájos pufók arcocskával, tökéletes jelmez volt.
Egy másik oroszlán is volt a csoportban, amolyan vásárolt jelmezben, és kicsit összeszorult a szívem látva az anyukát, ahogy Emma jelmezét nézte. Tudom, hogy nagyon kevesek vannak olyan szerencsés helyzetben, hogy egy teljes hétig lehetőségük van jelmezt varrni, kiélni a kreativitásukat (mert persze tudom én jól önmagam szórakozására csináltam), és nem csak az idő, hanem a kedv is.

Végül Emma felvette a jelmezét, hörgésre, morgásra hangolta magát (hetek óta tökéletesítik a megfelelő hangfekvést), befestettem a körmét sötétbarnára, és már ment is a forgatagba.
Büszke vagyok az én két kis oroszlánomra. Már nagyon várom a képeket, remélem lefényképezik kettejüket.

Jura pedig azt mondta, hogy ezen az egész jelmezesdin keresztül megmutatkozott a jellemem. Igaz, hogy soha nem varrtam egy centit sem, de én egyből egy (kettő) snitt nélküli oroszlánjelmezbe fogtam. És ahogy elhatároztam, azzal a lendülettel meg is valósítottam, tűzön vízen keresztül.
Nem ismerek lehetetlent, ha saját elhatározásomból teszem, akkor megvalósítom, bármi áron is.

Némaságom oka az oroszlánjelmez(ek).
Holnap befejezem, és akkor végre újra netfügghetek...
P.S.: lesznek képek :-)

Vannak olyan napok, mikor remekül érzem magam a bőrömben.
Semmi különös nincs, csak úgy rendben van körülöttem a világ, és a világban benne csücsülök a helyemen.
Pedig akár nyavajoghatnék is, mert éjszaka Emmához mászkáltam, és reggel úgy érbredtem, hogy nyaktól fölfelé a jobb oldalam megbetegedett. A jobb fülem, a jobb orrom, a torkom jobb oldala.
Most már csak nátha, és olyan fázós fáradtság ül rajtam.
De valahogy mégsem zavar, mert nem ez érdekel, hanem hogy a dolgok olyan jók.

Tegnap pedig Mónika fektetett, és amikor hazaértünk, nagyon megdicsérte a gyerekeket, hogy Emma azonnal elaludt, Iván még olvasgatott, majd ő is elszunnyadt.
A bölcsiben is azt mondták, hogy egyértleműen nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lett a kis pernahajderünk.
Az oroszlánjelmezhez szükséges kellékek beszerezve, és akár parázhatnék is, hogy soha nem varrtam, és jaj hogy csinálom meg, de mégis azt gondolom, hogy remekül fog sikerülni.

Jó ez így, és annyira jó lenne, ha ezek a napok lennének többségben!

Mindenki tesz be hisztivideót a gyerekeiről, hát megfogadtam, hogy én is :-)
(Most már kamera is van hozzá.)
Bár az enyémek klasszikus értelemben véve nem szoktak hisztizni. Inkább bekattannak, és olyankor fel s alá rohangásznak visítozva.
A Pohly család egyszer tanúja is volt ennek, legnagyobb sajnálatomra, mert pont azt akartam nekik demonstrálni, hogy mennyivel sokkal jobb lesz majd akkor, ha nagyobban lesznek az ikrek.
Mert naaagy, okóóós gyerekek már nem viszik a sírba (olyan gyakran) a szüleiket.
Sajnos aznap pont nem működött a demó üzemmód a srácokon...

Ma reggel Emma rámutatott az ovi udvarára, és azt mondta az apjának:
"Látod apa, itt szoktunk anyával játszani ovi után!"
Ilyenkor annyira megdöbbenek mindig, hogy mennyire könnyű örömet szerezni nekik. Mondjuk már tegnap este is arra gondoltam, hogy be kéne szervezni egy másik anyukát is, hogy ő is hozza ki a gyereket hazaindulás előtt.
A süvítő jeges szelet majd valahogy elhallgatom, helyette inkább a gyerekek örömére koncentrálok a meggyőzés során :-)

Kezd működni
Öcsike öt perccel kilenc előtt, olvasgatás közben elfeküdt, és azt mondta fáradt.
Igaz ma nagyon szuszóka napjuk van, de az is igaz, hogy bár megvolt a félórás játszóterezés este, utána fekvésig visítva rohangásztak.
Ehhez képest kezd beindulni a megszokás, este szépen lefeküdtek, énekeltünk, csókokat váltottunk, ésss... én mentem House-t nézni.
Apa pedig szépen levezényelte az altatást. Nyikk nem hallatszott, hamar és könnyen elaludtak...

Jaésmég

Tegnap annyira vicces volt. Fél ötkor még kimentünk kicsit az ovi udvarára játszani a gyerekekkel, egészen sötétedésig (ötig) csúszdáztak. Remek idő volt, az égen foszlányokban felhők.
Aztán az utcánkba befordulva csöpögni kezdett az eső. Mire a kapuhoz értünk, zuhogott és nagyon fújt a szél.
Persze bőrig áztam, mire kinyitottam a kaput, de azért mégsem bántam meg. Mert az eső olyan igazi tavaszi zápor volt, határozottan édeskés tavaszillattal. Az állaga meg kifejezetten londoni volt. Imádtam!

Altatás
Tegnap este Jura vállalta magára az altatás hálátlan feladatát (minekutánna jó korán hazacsaltam egy nagy kondér tejberízzsel).
Háromnegyed órás szintidőt állított be, ami igazán remek.
Utóbb azon borongott, hogy nem szereti, hogy a gyerekek azzal alszanak el, hogy ő haragszik rájuk. És akkor én rávilágítottam a tutira. Márminthogy bakker egyszerűen nem kell rájuk megharagudni.
Hát nem világos, mint Kolombusz tojása?

Az a legnagyobb vicc, hogy működik! Rá kell állítani az agyamat, és működik. Na persze nem én tojtam a spanyol viaszt, Marika segített nekem ebben.
Marika a mi megmentők lett sokadszorra már (hát nem furcsa, hogy az én életemben a Marikák valahogy mindig ilyen szerepbe kerülnek?).
Marika az öcsi gondozónénije a bölcsiben. Tizensok évig a főfő gyakorlati bölcsiben volt vezető. Ő aztán mindent tud a gyerekekről, egy éves kortól iskoláig.
Eddig még bármit tanácsolt, az mind bejött, ha Emmával van gondom, azt is tőle kérdezem meg.

Szóval Marika azt mondta, hogy a gyerekek (egész pontosan Iván) azért csinálják ezt a cirkuszt, mert kíváncsiak a tűrőképességünk határára, és arra, hogy a frissen felfedezett saját Én-jükkel mit tudnak elérni, hogyan tudnak hatni rám (a környezetükre persze, de az anya mindig kéznél van a kísérletezésre).
És meglepő módon nem attól nyugszanak meg, ha elérik a céljukat (kiborítanak, akkor alszanak el, amikor ők akarnak), hanem atól, ha egy bizonyos határon túl nem engedjük őket. Ekkor megbizonyosodnak arról, hogy bár hatással vannak ránk, de mégis van egy biztos pont, ahonnan netovább.
Ez pedig növeli a biztonságérzetüket, és a belénk vetett bizalmukat.

Ekkor értettem meg, hogy hogy tényleg nem kell rá haragudni, bárhogy is próbálkozik, hanem egyszerűen meg kell húzni a határt mindannyiunk lelki békéje miatt.
Persze könnyű most, London után, frissen kipihenve, és majd kiderül hogyan muzsikálok hetek múlva, de ez most megy, működik, és ez sikerélmény mindannyiunknak.

Szösszenetek

Hurrá, kivasalták az utcánkat! Kevésbé hurrá, hogy csak az utca feléig. A másik irányban még simán megrendezhető a Somogybabodi offroad verseny...

Bevásárlólista, bevásárlólista, bevásárlólista!
Százszor és ezerszer megfogadom, hogy felírom, mit kell venni. Aztán mégsem, és persze a legfontosabbat nem veszem meg.
Visszamenni meg lusta vagyok, még a kivasalt utcán is. Hja kérem, az otthon körmét reszelgető háziasszony sirámai...

Olvasónapló
Nyitni kéne egy ilyen blogot, csak a magam örömére. Azért Asimov elképesztő, de komolyan. Kiolvastam az Encyclopedia Galactica első kötetét, majdnem egy szusszra (600 oldal).
Most a második kötet 400. oldalánál tartok, és egyszerűen nem bírom letenni. Hajnali egykor úgy kell rákényszerítenem magam, hogy most már aludni kell, de addigra tövig rágtam izgalmamban a körmeimet...

Na és persze ma reggel elaludtunk mindannyian. Ébren voltam időben, de képtelen voltam felkelni. A gyerekeket nem győztem éberré csókolni. Mondjuk igazság szerint ezt nagyon szeretem. Büntetlenül csókolgathatom és szagolgathatom őket. Aztán persze felébrednek, és vége az élvezkedésnek :-)

Megújult erővel, megacélozott szívvel és idegekkel vágtam bele az esti fektetés körül kialakult káosz rendbetételének.
Az új menetrend a következő:
- nyolckor legkésőbb pizsibe öltözés, rituális tv kikapcsolás (ha még be van kapcsolva a bebe)
- fél kilenckor legkésőbb felmenetel
- kilencig közös olvasgatás a mi ágyunkban
- kilenckor pisilés, saját ágyba vonulás
- közös éneklés, nyálas csókparty
- alvás...

Öööö na ez utóbbi terén még vannak hiányosságok, de azért javult a helyzet két nap alatt is.
A trükk az, hogy öcsiről nem vagyok hajlandó tudomást venni, bárhogy visítozik, ugrál, vihorászik is.
Emma nagyon jófej, mert csendben fekszik, és nem reagál öcsi hülyeségeire (pedig ez nehéz ám), szóval le a kalappal előtte.
Tegnapelőtt másfél órás menet volt, tegnap már csak egy órás.

Köveket kérjük előkészíteni

Eredetileg odi kommentjére akartam válaszolni, amit a londonos posztomra írt.
De inkább ide írom, mert van simán egy kommentnyi mondanivalóm a témáról. Nem angyal-szelídségű anyaság fog csöpögni a szavamból, úgyhogy mókusokat, köveket bekészíteni.
Nyilván szeretem a gyerekeimet, ezt mindenki tudja, erre nem is pazarolnék több szót, ez egyszerűen evidencia.

De.
Az utóbbi időben meglehetősen elviselhetetlenek voltak (mint ahogy az lentebb olvasható is), és úgy láttam, ebből a körből egyedül, helyből már nem tudok kiszabadulni. A türelmem elfogyott, és mindinkább szuicid gondolatok jártak a fejemben (hogy egyéb más gondolatokról ne is beszéljünk, amik a Btk. sok paragrafusában foglaltakat kimerítenék).
Így aztán kapóra jött London.

Eleinte rémes lelkifurkám volt, mert anyura hagyom őket. Nem azért, mert nekik rossz anyuval lenni, hanem mert nekem rossz vele lenni. (Ez egy hülye anyai agykapcsolat, hogy akivel nekem rossz, azzal a gyerekeimnek is rossz. Ez nem igaz - szerencsére.)
Egészen indulásig rossz érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, de aztán mikor anyu megjött, és a gyerekek kitörő örömmel fogadták, megnyugodtam. Láttam azt, ami józan ésszel eddig is nyilvánvaló volt, szeretnek a mamával lenni.
Jókedvvel maradtak vele. Talán nem is képzelgés, ha azt gondolom, ők is örültek, hogy elmegyek, egy idióta, idegzsába anya nem szórakoztató. Nagyi sokkal inkább, aki körbe-körbe kinyalja a popijukat.

A gyerekek kiválóan érezték magukat ez alatt a hat nap alatt, a hazaérkezésünk is csak annyiban érdekelte őket, hogy mennyi és milyen ajándékot viszünk. Mama erre a hat napra felszívta magát, és szupernagyi volt.

Én is kiválóan éreztem magam nélkülük, és a szívem mélyére nézve állíthatom, cseppet sem hiányoztak. Naponta kétszer beszéltünk telefonon, mindig csupa vidámság volt a hangjuk. Este nem hiányzott az őrült téboly, ami otthon szokott lenni, jó volt úgy aludni, hogy nem kellett fél füllel a gyerekszobába hallgatózni, reggel magamtól ébredni, úgy enni, ahogy, amit és ahol kedvem tartotta.
Lehet, hogy ha betegek, vagy rosszkedvűek lettek volna, ha szomorúak, amikor beszélünk telefonon, akkor hiányoztak volna.

Ehelyett szabadságra mentünk egymástól hat napra, és én nem bosszantottam magam azzal, hogy emiatt őrlődjem.
A repülőn hazafelé már nagyon hiányoztak, a kocsiban pedig legszívesebben a sofőr lábára léptem volna, hogy tapossa már azt a gázt kicsit erőteljesebben.
Itthon volt nagy öröm, rengeteg ajándék (na persze, a kindercsokinak örültek a legjobban :-), nagy vihorászás, csókolózás, hancúrozás, ölelkezés.
A türelmem pedig újra a régi, a raktárak feltöltve, az idegeim kisímulva, megstoppolva, várják az újabb bevetést.

Nyilván vannak olyan anyák, akiknek erre nincs szükségük, lényükből fakad a jóság, a türelem. Én nem ilyen vagyok, nekem muszáj legalább félévente (ha nem gyakrabban) kicsit elmennem regenerálódni.
Úgy látom a gyerekek nem lettek lelkisérültek ettől a pár naptól, viszont élvezik, hogy az anyukájuk végre újra jól érzi magát a bőrében.

Azért az vicces, hogy két nappal azután, hogy jól betojtunk leszállás közben, egy gép tényleg odacsapta magát.

London - a világ köldöke

Reggel minden simán ment, szépen kiértünk a repülőtérre, hipphopp becsekkoltunk, simán felszálltunk. Aztán az én órám pontosan két és fél óra múlva jelzett, hogy akkor most kell Londonba érnünk. De nem értünk, azt hittem csak tévedek, mert nem volt nálunk óra. Egyre kényelmetlenebb lett már az ülés, untam magam nagyon, még Jurát bosszantani is untam, pedig az máskülönben kedves elfoglaltságom nekem.

Aztán végre elhangzott a "cabin crew ten minutes for landing" ereszkedés, fékszárnyak ki, döcögés, rázkódás. Akárcsak a mi utcánk - néztünk össze Jurával.
Aztán fékszárnyak be, pilóta gázra lép. Ahhhh bakker Heathrow, itt mindig a magyar gép az utolsó.
Sokára megint fékszárnyak ki, zötyögés, rázkódás himbálódzás. Meredek ereszkedés, gyorsan megyünk még mindig, szinte stuccoljuk a házak tetejét, a gép billeg, rázkódik, a szárnya egyre jobban kileng.
Aztán tuchdown, pattogunk a leszállópályán, mint valami idétlen pingponglabda.
Hát home sweet home, az eső zuhog, a szél inkább orkán, a pilóta leizzadhatott.

Még gurulunk, mikor egy csomó utas felpattan, és kezd öltözködni. Rájuk szólnak, de persze semmi. Harsog a hangszóróból a "sit down please", de persze ezek magyarok, még ennyire sem beszélnek angolul, vagy csak nem érdekli őket, ők rohanni akarnak a kijárathoz, mintha ezzel előbb érkeznének meg. Végül kicsattog a sztyuárd, és leülteti őket. Én szégyellem magam helyettük.
Persze kiderül, hogy jól jelzett a kis órám, fél órával többet voltunk fent, mint a menetidő.
Jura elkésik, jajaj siessünk, még szerencse, hogy ismerjük a járást, nem kell keresgélni, futás a Heathrow Express, Paddington, taxi, dugó, hotel.

Felpattintjuk a cuccot, és már megyünk is le.
Jura jobbra, én balra.
Sok sok bolt, az árleszállításoknak lassan vége, a gyerekruhák már mind elkeltek.
Vannak viszont felnőtt cuccok. Így aztán hogy, hogy nem, magamnak vásárolok be.
A szokásos útvonalon megyek, elámulok, hogy fél év alatt is mennyi minden változott.

Szóval lett sok szép új ruhám, a pénztárcám meg vékonyabb valamivel. Az angolom egyre magabiztosabb, sokkal több mindent megértek, sokkal jobban meg tudom értetni magam.
A legbonyolultabb mondat azért mégiscsak az, hogy "elnézést, van ebből a nadrágból nyolcas méret?" Azért ezért még nem adnak nyelvvizsga papirt :-)))

Az Oxford leges-legtávolabbi pontján hív Jura, hogy végeztek.
Az eső szakad. Hát jó, induljuk el egymás felé (addigra legaloppoztam az Oxford Circus-re).
Na persze bőrig áztam.
Felpattintjuk a cuccot a szobába, Jura csak ámul-bámul, milyen szépeket vettem, és ó de jól áll, és az is mennyire klassz, és hű és há, milyen szuper, hogy végre magamnak is vásároltam.

Kiugrunk egy kávéra, meg a Boots-ba, és tök jó, hogy a kontaktlencse folyadék és a fogkrém pontosan ugyanazon a polcon található, mint tavaly és tavalyelőtt is, így nem kell keresgélni.
A szálloda melletti kávézóban az eladólány magyarul szól hozzánk, na persze, kicsi a világ és magyarok mindenhol vannak.

Most Jura üzleti vacsorázik, én meg csak molyolok itt a gép előtt.
Holnap még egy egész napom van egyedül, de vásárolni már nincs kedvem (te jó ég, hívjátok a mentőket!). Azt hiszem felülök egy hopp on hopp of-ra, és csak megyek körbe-körbe, és nézem a várost.
Este Jura már szabad lesz, soha jobb alkalmat egy csavargásra a Soho-ban.

Párbeszéd a hátsó ülésen hazafelé a kocsiban

E: Öcsike, jó volt a bölcsiben?
I: Igeeeeeen!
E: Most mond azt, Emma, jó volt az oviban?
I: Igeeeeeen!

Ma délelőtti párbeszéd köztem, és a sarki kifőzdés lány között.

Én: Szia! Kérek egy hot dog-ot.
Eladó: Ok, máris csinálom!
Én: Ó várj csak, inkább kérek eeeegy... hot dog-ot.
Eladó: ???
Én: Ööö bocsi, vagyis inkább egy hamburgert...

Kicsit zilált vagyok...

Itt jártak ma délután szívünknek oly kedves sorstársaink. Emma és Iván bemutatták, hogy mi vár rájuk, 3-4 év múlva. Fel s alá rohangásztak sikítozva, ordítva, szinte egy pillanatra sem nyugodtak le. Mondjuk végig jófejek voltak. Emma eléggé féltékeny volt a babákra, ha az ölemben volt az egyik, könnyben úszó szemmel nézett rám.
De összességében nagyon klassz délután volt, sokat ilyet, méég :-)

Amikor egy picit meginognék, hogy milyen klassz dolog is egy puha, jó illatú kis csecsemő, aki az enyém, aki növekszik bennem, és világra jön, mikor úgy istenigazából megvágynék egy harmadikat, akkor nagy szerencsére a gyerekeim ráébresztenek, hogy dehogy kell ez nekem!
Akkor csokiszószt csöpögtetnek a kutya fejére, akkor fel-le rohangálnak a lépcsőn, akkor tönkreteszik (megszerelik) a porszívót, a fúrót, a növényspriccelőt, és ha ez még mind nem lenne elég (márpedig ez még nálam belefér), akkor olyan elviselhetetlenül pimaszak, kötekedők, verekedősek, hisztizősek, szófogadatlanok, hogy csomókban hullik és őszül a hajam egyszerre.
És akkor mondjuk még mindig csak délelőtt tíz van.
Szóval ilyenkor arra gondolok, hogy jó ez így nekem, elég a két gyerek, szépek, okosak, nagyszerűek, és néha tényleg egészen elbűvölőek tudnak lenni.

A jó ég áldja meg a BBC-t, amiért reggelente a legjobb gyerekműsorokat adja, hovatovább hétvégén is pontosan ugyanazok mennek, ugyanakkor.
Twinees, Balamory, Big cook little cook, stb...
Végre olyan gyerekműsorok, amitől nem ráz ki a hideg...

Jura megtáltosodott. Minden este hazaér fektetésre. Ha fürdetésre nem is, de az nem vészes, az jó, azt szeretem, főleg hogy Emma egyedül zuhanyzik már.
De fektetésre mindig hazaér, legkésőbb fél kilencre.
És ez nagyon nagyon nagy jófejség, tekintettel az elmúlt hetekben kialakult harci helyzetre. Iván teljesen kifordult önmagából, és főleg velem viselkedik katasztofálisan. Sok év óta először érzem úgy, hogy ez a helyzet kezd túlnőni rajtam, kicsúszott az irányítás a kezemből.
Jura pedig, mint egy igazi hős minden este belovagol, és megmeni Ivánt attól, hogy saját szülőanyja kezei között lelje rút végét.
Ezért jó két szülő. Mikor az egyik végképp elvérzik a csatamezőn, akkor vonul hadba a másik, lengő zászlókkal, harsány trombitaszóval.
És akkor az egyik (esetünkben én) felcsévézi kiomlott beleit, cafatokra tépett idegeit, és lábát húzva elvánszorog regenerálódni.

Na igen, ma valahogy nem a magasztos anyai érzések tolulnak fel bennem.
Vágom a centit Londonig.