Az a nyavajás szél azonnal monnyon le!
Ideges vagyok tőle, fáj a fejem, a gyerekek is zizik, és a kertet teljesen rombadönti. Változatos méretű tárgyak röpködnek a levegőben, hogy aztán illegális szemétlerakó fílinget árasztva megpihenjenek a sövény tövében.

Fáfá (lánykori nevén Detlef) a nici szarvas Iván alvósállata. Olyannyira, hogy vettünk egy tartalékot a bölcsibe is. Néha összekeveredik a kettő, de eddig mindig ügyeltünk rá, hogy a két Fáfá ne mutatkozzon együtt. Jura úgy gondolta, ez komoly lelki törést jelentene Öcsinek.
De a minap sajnos megtörtént a "baj".
Öcsi két Fáfével a kezében megjelent a nappaliban. Hablatyolt valamit, majd Emma kezébe nyomta az egyiket.
- Tásszék Amma! Ita Fáfá! - közölte, és elégedetten leült a kanapéra, a másik Fáfá szarvát csipkedni (ami nála az elnyugvást jelenti).
Hát ilyenek a gyerekek, Öcsi pedig egyértelműen a legjobb szívű mind közül, hiszen Fáfá szent és sérthetetlen, viszont ha kettő van, akkor az egyik minden vitán felül Emmának jár...

Ivánnak hőemelkedése volt már, mikor mentem érte a bölcsibe.
Szlivka ötlete alapján vettünk a gyógyszertárban fülmelegítő sapit. Emmának persze egyből beugrott a Bogyó és Babóca ide vonatkozó epizódja.
Most van egy már-nem-annyira-beteg és egy még-nem-annyira-beteg gyerekem. Mindez komoly alvásdeficittel megfejelve...
A betegség monnyon le izibe'!

Vírusos torokgyula. Hétfőn és kedden ki sem látott lánykám a lázból. A keddet jóformán egyben átaludta. Kicipeltük neki a diófa alá a kerti padot, azon megágyaztam, és míg mi kertrendeztünk, ő szundikált.
Szerdán már teljesen láztalan és nagyon vidám volt, enni is elkezdett, de éjjel megfájdult a füle. Ma újabb látogatást tettünk a gyerekorvosnál (még csak 1 hete helyettesíti a mi orvosunkat, de már tudja kik vagyunk :-( ), és kiderült, fülgyula. Kaptunk antibigyót is (hát persze hogy nem úsztuk meg).

Most írjam azt, hogy nekem is kapar a torkom? Ehhh...

Telefonbeszélgetés pár perccel ezelőtt:
- Édesem - csendül Jura büszke hangja a telefonban - Most jövök a cukrászdából, és találd ki mit vettem neked!
- Nem tudom... -motyogom zavartan, utálom a sütiket, fagyit is, egy tortával ki lehet űzni a világból.
- Hát Rákóczi túróst! - csapja az adu ászt emberem az asztalra.
- Dehát én nem is szeretem a Rákóczi túróst - hörgöm, bármilyen is legyen az.
- Neked az a kedvenced! - jelenti ki megfellebezhetetlenül. - És vettem fagyit is!
- Hát ez igen remek - válaszolom fagyosan. Nem akarom megbántani, végülis nem várhatom el, hogy 8 év alatt egy ennyire bonyolult dolgot megjegyezzen. Azt kiválóan tudja, hogy orgazmusom mitől és hogyan lesz, egy bölcs asszony elégedjen is meg ennyivel, ne kívánjon lehetetlent.
Egyébként is hallom, hogy nagyon el van szontyolodva. Örömet akart nekem szerezni ezzel a Rákóczi túróssal, csak mert hagytam barangolni a Brikoban.
- Na! - mondom békülékenyen - Hozd haza azt a túróst, megnézem, hátha csak elfelejtettem, hogy ezt az egy sütit mégiscsak szeretem. De kenyeret is vegyél!
- Viszek neked sárgadinnyét is! - élénkül fel a hangja, itt biztos terepen jár, azt valóban tudja hogy szeretem, és mindenáron örömet akar nekem szerezni.
- Hát jó, de siess! - adom meg magam.

U.I.: Az imént megérkezett. kezembe nyomott egy nagy csomagot. A papír alatt négy Rákóczi túrós lapult (borzalmasan néznek ki, csupa hab, meg cukor brrrr).
- Négyet vettem,hogy biztosan elég legyen - mondja életem párja, és zavartan elfordul.
Hát most mit csináljak? Szeretem!

Nagyon jó olvasni, ahogy számomra kedves emberek megteszik az első tétova lépéseiket a gyermeknevelés virágos kertjében. Jó olvasni, 4 éve én is pont így voltam ezzel, magabiztosan domborítottam az új szerepben. Aztán lett ez jobb is, rosszabb is, mint ahogy lesz nekik is jobb is, rosszabb is.
Mivel nem oly közeli barátok, azért újra és újra visszafogom a klaviatúrának lendülő kezemet, hogy kommentáljak minden posztot évek alatt kimunkált magvas bölcsességemmel. Gondolom van elég észosztó körülöttük.
Így csak nagyon csendben drukkolok nekik!

Krupp krupp krupp

Hogy miért nem tudunk már ettől megszabadulni? Utoljára a bárányhimlő előtt volt, de aztán szerencsére azóta semmi (olyannnyira, hogy még betegség sem nagyon).
Erre éjjel mi történik?
Anyu azzal hívott fel mindket éjszaka (mzs-nél voltunk, egy új társasjátékot teszteltünk éppen), hogy szerinte Emma kruppol.
Hazamentünk, és láss csodát, nem is akárhogy kruppolt. A Rectodelt megint nem használt (vagy ki tudja, lehet, hogy nélküle megint a mentőt kellett volna hívni), mindenesetre ez már dupla dózis, mint amit eddig használtunk, és nem csökkentette szinte semennyire sem a tüneteket.
Egy percet sem aludtam az éjjel, végig virraszttottam Emma mellett, mert szinte folyamatosan köhögött, vagy zihált, mint Darth Vader.
Délelőtt elmentünk a kórházba, ott is csak vonogatták a vállukat, hogy hát igen, ez krupp, Rectodelt, sós pára, Mucopront, Fenistil csepp stb stb...
A kép címe Emma köhög. Azok a kis fekete gomolyagok a köhögések... Ezt reggel rajzolta.

Úgyhogy most kúráljuk a lyányt, és úgy döntöttem, júliusban inkább itthon tartom, nem viszem oviba. Kalandos hónap vár ránk!

Hisztiblog

Kicsifiam éppen mélyinterjún ült a gondozónéni ölében, mikor megérkeztünk érte a bölcsibe. Sejtettük az okát, már az oviban is azzal fogadtak, hogy Öcsike többet volt odaát ma, mint a bölcsiben. Turbószökésre kapcsolt a kis pernahajder.
Marika, a kedvenc gondozónénink megjósolta, hogy kemény délutánra számíthatunk, Iván nem aludt ebéd után. Ilyet talán még sosem csinált.
És lőn, egész délután kemény hisztit nyomott a srác. Volt abban minden, földrevetődős rúgkapálás (csókjaim Lappának), anyapüfölés tiszta erőből, kutya megrugdosása, ésatöbbi, ésatöbbi...
Végigküzdöttük vele a vacsorát, a fürdést, majd mikor már egyenesben voltunk, kezében az esti iszóka, egy csapásra angyallá változott. Kacagva bújt ágyba, átnyújtotta a maradék italát, magához ölelte Fáfét, és azon nyomban mély álomba szenderült...

Meglehetősen furcsák az emberek. A strandon simán beengedik a 2,5-5 éves gyerekeiket a gyerekmedencébe, aztán könnyű szívvel dolguk után néznek (átmennek a felnőtt medencébe, elmennek sörözni, szundítanak egy jót az árnyékban).
Aztán az olyanok, mint én úgy járnak, hogy egy óvódára való gyereket animálnak, vizimentenek naphosszat.
Mások nem tudják, hogy a gyerekük (unokájuk) a legdrágább kincsük, és vigyázni kéne rájuk?
Elszorul a szívem, látva ezt a sok szünetelő gyereket, akinek a vakáció azt jelenti, hogy étlen-szomjan áll a nagyapja mellett a sarki talponállóban, vagy sóvárogva nézi az én gyerekemet, akinek a kedvére tesznek, figyelnek a szavára, meghallgatják a véleményét.

Tegnap voltunk szemészeten Emmával. Kiderült, hogy a szemének kutya baja sincs, a legkisebb ábrát is gyönyörűen látta.
Azt mondta a doki nő, hogy felesleges is lenne cseppenteni, a gyerek tök jól lát, ha cseppentéssel ki is jönne egy kicsi dioptria, akkor sem írna fel neki szemüveget.
A hunyorgás szerinte allergiás eredetű, úgy látja, hogy van egy enyhe allergiás irritáció a kötőhártyáján, szerinte érdemes lenne neki csináltatni egy allergia tesztet.

Így aztán, mivel Emma már be volt indítva, hogy kapni fog egy szemüveget, már nem táncolhattam vissza, kapott egy napszemüveget (egy nagyon májer polaroid napszemcsit). Igazából úgy örültem neki, hogy nem kell szemüveget hordania, hogy a világ összes napszemüvegét megvettem volna neki...

Némá! Magyarul szól hozzám a blogger. Még ilyet!

Hétvégén gondoltunk egyet, és lementünk Balcsira.
Szuper volt, szuper, tíz pontos. A víz langyos és tiszta, a strand gyönyörű, a vendéglátóhelyek közepes áron igen jó minőséggel operálnak.
Csak a bor, az a fránya bor! Olcsó nájlonküvé mindenütt, amit még fröccsnek sem szivesen iszik meg az ember (főleg hogy nem is szeretem a fröccsöt).
Képek is lesznek majd, csak elkeveredett valahol a kamera kártyálya, rajta az összes fényképpel.

Minap én vittem öcsit a bölcsibe, de apája öltöztette, ültette be a kocsiba. Azt még itthon észrevettem, hogy az előző napi összepisilt rövidgatya van ráadva, így gyorsan kicseréltem. Utána már nem felügyeltem az öltözést.
Így lehet az, hogy a gyermekem a kocsiból kivágódva kacsalábra húzott (egyébként otthoni) szandálban spurizott a bölcsi felé. Mire utolértem azt is láttam, hogy a zokni is felemás rajta, egy szürke téli térdzokni, és egy királykék kinőtt bébizokni volt a lábára húzva - természetesen sarokkal felfelé.
A csoportszoba felé röptében kaptam el, és ráhúztam a váltás zokniját, amit a zsákjából kotortam elő. Bent jót derültünk a gondozónénikkel.
Kifelé jövet még mindig vigyorogtam, meséltem az öltözőben lévő két anyukának, de az egyikük csak visszafogottan kacarászott.
A kocsiban jöttem rá. Az az anyuka most vált el, az ő gyerekét csak ő öltözteti minden reggel, apuka a közelben sincs, hogy akár felemáson is húzzon rá egy zoknit.
Szóval jó nekem, nagyon jó!

Emma 3 napja alszik éjjel pelus nélkül. Ebből kettő szárazon sikerült, mára virradóra pedig kétszer is bepisilt. Egyszer éjjel, egyszer pedig reggelre.
Még szerencse, hogy két alternatív fekvőhely is van a gyerekszobában, bepisilés (rókatámadás) esetére. Így viszont brutális mennyiségű telehányt-pisilt ágynemű várja a megtisztulást a mosókonyhában. Addig is, mit tud tenni, hát szaglik emberesen...

Szombaton pedig jól megjártuk. Jura csak éjjelre volt várható (szegénykém az Adrián vitorlázot a céggel), a gyerekek pedig egész héten szinte elviselhetetlenek voltak. Hiába no, megérzik, ha nincs itthon az apjuk, és ez rövid időn belül a második hosszú útja volt.
Délutánra felfedeztem öcsike fejében egy kullancsot. Na usgyi a kórházba, mert ha létezik bármi, amitől rosszul vagyok, az a kullancs.
Nagyon kedvesek voltak, simán kiszedték neki.
Itthon kicsi fiam telehányta az etetőszékét. Gyorsan lezuhanyoztattam, átöltöztettem, és reménykedtem, hogy azért ez mégsem a skarlát.
Este evett pici ropit, gyorsan ágyba dugtam.
Éjjel -épphogy elaludtam-, sírós pátyizásra ébredtem.
Bementem a gyerekszobába, kicsi fiam ült a telehányt ágyban, és egy tócsára mutatva tájékoztatot a tényállásról:
- PÁTYI!
Noha ennyit én is láttam, itt bizony minősített pátyi esete forog fenn.
Gyorsan megnyugtattam, áthúztam az ágyat, átöltöztettem, kapott egy kis vizet. Fáradtan dölt le a padlón lévő matracra, és utolsó erejével még azt mondta nekem:
- Anyaka! Köszönöm szépen! - tisztán és érthetően. Majd mély álomba zuhant.

Az évzáró műsor fergeteges volt. Legalábbis ami Emma szereplését illeti. A többi gyerek sírt-rítt, nem mondta a szövegét. Emma pedig szinte lubickolt a szerepében. Hát hiába, a csaj színpadra született. Nagyon büszke vagyok rá!

Éljen a hányós-fosós vírus!
Már csak azért is, mert a kezdeti ijedtség után kiderült erről van szó, és nem skarlátról (amire jelentős esély lett volna).
Öcsike elintézte a hétvégén, én tegnap, a többiek még hátra vannak, azért remélem mégsem kapják el...

Ez az én mesém a felhőkről, és az mennydörgésről. Okuljék hát minden félős felnőtt és gyerek.

Amikor már nagyon nagy meleg van, és a fák, virágok szomjaznak, kókadoznak, akkor először csak halkan sóhajtanak a felhőknek, aztán már kiabálnak is:
- Felhők! Kérünk titeket, nagyon szomjasak vagyunk! Adjatok egy kis esőt, hogy ihassunk végre.
A felhők kicsit kéretik magukat, de azért gyülekezni kezdenek az égen, hogy jobban hallják a növényeket.
És akkor a növények újra kezdik, hangosan:
- Felhők! Oltsátok a szomjunkat hűs esővízzel!

Ekkor a felhők nagyon megsajnálják a kis virágokat, és odarohannak, hogy minél hamarabb esőt tudjanak rájuk zúdítani.
A nagy sietségben összeütköznek, méghozzá bumm, nagyon hangosan, összebuccan a kobakuk, ekkor halljuk, hogy dörög az ég.
Aztán rá is kezd a nyári zápor, a kis virágok ihatnak végre.

Emmaduma

- Anya! Kimegyek a kertbe, járok egyet a kutyával.

Nem tudom, mi alapján szelektál az agyam, mi az, ami megmarad, és mi az, ami eltűnik.
Nagyon is jól emlékszem Emma első születésnapjára. Iván első születésnapja nem jut eszembe. Bárhogy gondolkodom, nem jön elő.
Viszont elképesztő élesen emlékszem rá újszülött korából. A kicsi testének az érintésére, szinte érzem a karjaimban a súlyát, tónusát, bőre illatát.
Ahogy megcsókolom őket, nézem az arcukat, alakjukat, erővel vésem be az agyamba, nehogy elfelejtsem. Hogy megőrizhessek egy kis darabkát belőlük.
De közben az emlékek alattomosan kicsusszanak a kezem közül, hiába kapok utánuk, csak szilánkok egy széttört tükörből.
Végre megkaptam az áhított fényképezőgépet. Hogy dokumentálhassak, szinte már mániákusan, hogy pótolják a lyukas memóriámat, ami talán sosem működött rendesen, talán a túléléshez kellett a tökéletes törlés (és csak beragadt a delete gomb), talán a füvezéssel csesztem szét, talán mind együtt. Nem tudom, de fáj ez nekem.

Emmaduma

Pont a szülinapján kirándulni voltak az ovival a jászberényi állatkertben. Nagyon elfáradt, én meg csak faggattam.
- Emma! Milyen volt az állatkert?
Morgás.
- Na! Talán nem volt jó?
- Anya! Nagyon jó volt, de értsd meg, most nincs kedvem mesélni róla!

Négy éve ilyenkor egyetlen dolog kötötte le a teljes figyelmemet.
Szemszájbecsuknyomnyomnyom!
Aztán egy negyed óra múlva (éjjel 11.22-kor, 18 óra vajúdás után) ott volt az a kis lény, gyűrött volt, véres, nyekergett, de szerelem volt első látásra.
Ez a szerelem azóta is tart, és én elbűvölve figyelem ahogy kinyílik a világra, ahogy meghatározza magát benne.
Négy éves, és beszélgetni lehet vele. Nem csak mesélni és bohóckodni, hanem beszélgetni, eszmecserét folytatni. Helytálló és döbbenetes megállapításokat tesz, ragyogó, tiszta tükre a világnak, de legfőképp nekünk.
Enyém a megtiszteltetés, hogy anyja lehetek egy ilyen nagyszerű embernek.
Isten éltessen sokáig, gyönyörű nagylányom!

Emmaduma

Kiterít elém három könyvet este, az olvasás előtt.
- Anya! Ezt, vagy ezt, vagy ezt választod?
- Ezt! - mutatok a felém esőre.
- Nem anya! - forgatja a szemeit. -Ezt, vagy ezt? - mutat a másik kettőre.
- Hát akkor ezt - bökök rá az egyikre.
Emma mélységes önuralmat gyakorlova, előveszi a legtürelmesebb, hülyeszülőnek kijáró arckifejezését, és lassan, tagoltan közli velem a harmadik könyvre mutatva:
- Anya! Ez nagyon kedves könyv, én ezt választom!

Az én gyerekeim jól megjárták.
Rettenetesen irtózom mindennemű össznépi rendezvénytől, főleg az olyanoktól, amik a gyerekeket használják fel a szülők zsebének kiürítésére.
Nem hiszem el, hogy a gyerekek élvezik azt, hogy ezer fokban rángatják őket a láthatóan csodák birodalmában, amiben ugrivár és vattacukor, lufi és perec van.
De a legtöbb szülő egy idő után (ha mást nem, a pénztárcája gyors ürülését látva) megálljt parancsol az élveket habzsoló gyereknek.

El is fárad mindenki. Anyu csak azt szeretné, ha a gyerekek élveznék (és szűnne az a fránya lelkifurka), apu már leülne egy sörrel és egy sült kolbásszal, a gyerek meg hetvenhetedjére is fel akar menni az óriási csúszdára, de valójában már hulla fáradt, túlpörgött, és ötször leütötték, eltaposták a tömegben.
Akkor aztán elkezdődik az agitáció a hazamenetelre, mert ennél még a milliószor látott, karcos, élvezhetetlen Ben Hur is jobb.
Akkor aztán látjuk a visító, őrjöngő gyerekeket vonszoló, visító, örjöngő szülőket, akik szitkozódnak, átkozódnak, fogadkoznak, hogy a jövő éve esedékes gyereknapon (majálison stb..) elássák magukat (és a gyereket) egy sötét verembe.
(Majd következő évben újra érzik a lelkiismeret-furdalást a gyerek irányában, meg is magyarázzák, hogy tavaly óta sokat okosodott a csemete, és újra lenyomják ugyanezt pepitában).

Ezt elkerülendő (plussz egy kis Houdinivel a családban) úgy döntöttem, az idei gyereknapot olyan helyen tartjuk, ahol még véletlenül sincs ugrivár, perecárus, körhinta és céllövölde. Választásunk a Börzsöny legmélyére esett.
Apa reggel sütött rántott húst, csomagolunk minden földi jót, és nekivágtunk.
Piknikeztünk egy jót, majd kisvonatoztunk egy laza húsz percet a festői erdőben.
Visszafelé sétáltunk úgy 2 km-t a kocsihoz. Lazán emelkedő, varázslatos erdei ösvényen.
Iván úgy a feléig bírta, majd felkéretszkedett a háti hordozóba. Emma szépen lenyomta.
Hazafelé megálltunk Vácon egy laza fagyizásra.
A nap tíz pontosra sikerült.

Imádom ezt a kertet

Elképesztő nyári zápor zuhog!
Imádom a nyári záporokat. Gyerekkorom egyik meghatározó élménye ez, a falusi nyári zápor. A levegő lehül, tiszta lesz és üde. A forró földre hulló eső illata olyan jellegzetes, mással össze nem téveszthető.
Mindazonáltal én marha kint hagytam a telefonomat a kerti asztalon. Kissé tocsog...

Kaptam Jurától

egy Miss Selfridges ruhát (álomszép)
egy madárhatározót
egy vishy hajkúrát
egy raklap egyéb könyvet
és egy titokzatos valamit, ami még nincs kész, mitöbb hetekbe fog telni amig elkészül, és engem addig megesz a kíváncsiság.

Ennek a hírnek a kapcsán elmerengtem kicsit.
Amikor az ember gyereket vállal, megfogan benne egy élet, köteles nem csak a rábízott életet védeni, de a sajátját is. Méghozzá minden erejével. Mert abban a pillanatban a mi életünk annak a másik életnek a záloga is.
Az talán evidencia, hogy az utolsó csepp véremig köteles vagyok védeni az általam életre hívott lelket, hiszen a gyermekem nem a tulajdonom, csupán engem ért az a mérhetetlen megtiszteltetés, hogy engem választott anyjának. És aki a saját gyereke életét veszélyezteti, az megérdemel bármekkora büntetést a nyakába.
Ezért aztán állítom, hogy igenis elítélek minden olyan szülő, aki a saját életét veszélyezteti, akár extrémsport, akár életmód, akár bármi más tekintetben.
Az érem másik oldala persze az, hogy bizony vannak szülők, akik azzal teszik a legnagyobb jót a gyerekükkel, ha minél hamarabb elpatkolnak erről a sárplanétáról. Akárcsak az én apám. Életében két jó dolgot tett. Az egyik az volt, hogy összekufircolt engem erre a világra, a másik meg az, hogy viszonylag korán (bár nem olyan korán mint szerettem volna) eltávozott az örök vadászmezőkre.

Mindazonáltal, és most legyen ez egy lezárás is, ha már ilyen nosztalgikus hangulatban vagyok (talán születésnapom okán), nem mentség ilyen tettekre a sanyarú gyermekekkor, a túl nagy szegénység, vagy túl nagy gazdagság , sem a szeretetlenség, sem a szerethetetlenség sem. Mindezekben volt részem életem során, és még sok másban is, mégis normális ember lett belőlem (hellyel-közzel).

Jura végre hazajött, és hozott haza egy isteni kis szerkentyűt. Valami nyomkövető szerüség.
Van egy nagykütyü, meg négy kiskütyü. A nagykütyün be lehet állítani, hogy ha valamelyik kiskütyü bizonyos távolságra kerülne, akkor riaszt. Az egyik kiskütyün van pánik gomb is.
Az egész zseniális, a nagykütyüvel meg lehet találni a kiskütyüket, mint egy detektorral.
Gondolom valami hasonló zilált idegrendszerrű szülő találhatta ezt fel, akinek az átlagnál is szökősebb gyereke volt (csak úgy, mint az enyém).
Most már csak azt kell kitalálnom, hogyan applikálom Ivánra az egyik kiskütyüt. Talán műtéti úton...
Új világok nyíltak meg előttem!

Ma indul az utolsó évem a huszas éveimben. Ki kell használnom, már csak 365 napom van azt mondani, hogy huszonéves vagyok...

Az ember azt hinné, hogy amikor a másik hiányzik, akkor nagy sistergő érzelmek sülnek ki, a percek ólomlábakon vánszorognak.
Talán ez a hevesség elmúlik a kamaszkorral, a napok pontosan olyan hajszásan peregnek le a másik nélkül, mint vele.
De van egy pillanat, mikor megáll a világ, és belesajdul az ember szívébe a mélységes hiány.
Mikor tegnap töltöttem le a múlt heti íróakadémia előadását a diktafonról, akkor nyilallt belém. Ezt mindig Jura csinálta nekem, minden héten.
Apró csacsiság, mondhatná az ember, ezt bárki meg tudja csinálni.
Aztán mégis szerencsés aki tudja, minden kapcsolatnak kialakulnak a tradíciói. Pontosan ilyen apróságok.
Amit a másik is meg tud csinálni, hát persze hogy, de azért sosem csinálja.

Ahogy belegondolok, mindig csak arra tudok emlékezni, hogy Jurára várok.
Nyolc éve már, mindig csak várom, várom.
Nálam igaz a mondás, én bizony vágyakozom az után, amim megvan.

Ivánduma

Leggyakrabban használt általános szava: pátyi
Minden pátyi, mindenki pátyi, az etikett szerint a pátyi minden élethelyzetben alkalmazható, természetesen megfelelő hangsúllyal használva.

Néhány példa:
- Lefekvés után a szobájából süvöltve:
Pátyi, pátyi, páátyiii = Anya! Azonnal gyere vissza, nem akarok aludni!
- Reggel fél hatkor vidáman:
Pátyi, Páttyi! = Jó reggelt! Felébredtem, kezdődjék a nap!
- Bölcsiből hazaindulván:
Iszát Pátyi! = Viszlát Gondozónénik! Holnap jövök!

Ésígytovább, ésígytovább...

Ééééééés itt a vége!
Kicsi autóm működő szervóval, friss műszakival itthon pihenget végre!

Óvónéni tegnap azt mondta, hogy Emma most már ne legyen beteg évzáróig, mert a műsorban ő lesz a főszereplő!
Hoppácska! Az én lányom! :-)))

Álljon itt mementóul az utókornak:
Öcsike tegnap belepisilt a wc-be.

Felültettem fürdés előtt, de szokás szerint le akart róla ugrani. Mondtam neki, hogy ne szórakozzon már, pisiljen csak bele ügyesen. Mire belepisilt.
(Na persze, mert nekem semmi sem jó, hozzá tenném, hogy igazi férfi módjára tette ezt, a vége még csurgott, mikor felpattant, és már ment is volna a dolgára...)

Mondtam én, hogy ez a hét lassan fog telni!
Igaz már csütörtök van, de a kiskorúak válogatott korán kelnek reggel. Ezen a héten még nem sikerült hatig aludnom. A rekord kelés ma négy óra volt a kutya részéről.
Szerencsére egy perc alatt elintézte a dolgát, és mehettem vissza az ágyikóba, aholis majdnem hatig tudtam is aludni.
Na persze, aki House-t és Dr. Bones-t néz este, annak csak csitu.
Cserében délután meglehetősen jófejek, viszonylag visszafogottan őrjöngenek.
Ami nem annyira jó az az, hogy az Emma elég krupp-gyanús (ami persze nem lenne meglepő, tekintettel az időjárásra, arra, hogy az apja elutazott, és én egyedül vagyok velük egész héten)...

Még szerencse, hogy ma jóga volt, és tudtam lazítani. A pihentető gyakorlatnál nagyon koncentráltam, hogy még véletlenül se aludjak el. Komoly koncentrációt igényelt a dolog...

Na persze a dekoltázsomon kijött a napallergiám. Váááááá!!!

Elkezdődött hát ez a hosszú hosszú hét.
Jura tegnap elutazott Dublinba, vasárnap jön csak haza. Loptunk magunknak egy fél délelőttöt hétfőn, az nagyon jó volt.
Nélküle minden sokkal zökkenőmentesebben zajlik, csupáncsak azért, mert tudom, csak magamra számíthatok, nem várom hogy jöjjön, segítsen, és ha ez nem történik meg, akkor az erőmet és türelmemet a bosszankodás emészti fel.
Persze hosszú távon nem bírnám ezt a nagy fegyelmezettséget, egy hét még pont belefér.
A gyerekek is sokat segítenek, tegnap este tündérien jók voltak, ahogy hazajöttünk a böliből bevonutak a nappaliba. Egészen vacsiig egy kupacban heverésztünk, és amíg ők nézték a TeszVesz várost, én olvastam.
Sokat kapok a tornától is, és én, a világ lustája sosem gondoltam volna, hogy találok egy olyan helyet, ahova nem csak hogy szívesen járok, de alig várom hogy mehessek. Lelazítja bennem a stresszt. Reggel háromnegyed nyolckor már leadtam a srácokat a megfelelő intézményekben, nyolc körül pedig mzs-nél voltam már átvenni tőle a kulcsokat, és odaadni neki a kinyomtatott repjegy foglalást, és Róma tudnivalókat (itt jegyezném meg csendben: internet=elidegenít? hahh!).
Fél kilencor pedig végre megkezdhettem a jól megérdemelt tornámat.

Keverem kavarom...
Mégis ma, mégis Érd.
Viszont este, és két szervó motor is jelen lesz az aktusnál. A helyzet fokozódik, az idegek pattanásig feszültek.
Ne menjenek sehová, még a konyhába se' rágcsáért!
Izguljunk együtt! A történet folytatódik!

Nem bírtam ki, fellhívtam. De jól tettem, végülis abban maradtunk, hogy vasárnap délután találkozunk a Hungaroringnél, ami azért mégiscsak közelebb van, mint Fót péntek délután.

Nem hív az autószerelő, pedig tűkön ülök. Nagyon nem mindegy, hogy most akkor kell-e délután mennem Érdre hozzá, vagy nem. Próbálom szervezni a gyerekfelügyeletet, de persze csak akkor nem ér rá soha senki, amikor valami igazán fontos lenne. Noch dazu azt sem tudom, hogy tényleg kell-e mennem, és ha igen, akkor mikor?
Közben persze nagyon morgok, hogy dehát nem egy pasi dolga lenne azt a kurva kocsit szervízeltetni (na jó, még ha az enyém is). Miért nekem kell szívnom bontókkal, szerelőkkel, stb...? Bahhh!

Járok tornázni!
Na ez önmagában azért még nem akkora hír, hogy a CNN itt dörömböljön az ajtómon, de azért valamennyire mégis.
Az összes eddigi próbálkozásom kudarcba fúlt, jobbára a megfelelő motiváltság hiányából fakadóan (bahh, de szép mondat!).

Általánosban gyűlöltem a tornaórákat, mert sporttagozatos suliba jártam (ha normál osztályba is), és rettenetesen megalázónak találtam a tornaórákat, a vacogástól márványos combjaimat, az örökös bénaságomat, a muszáj-fradidrukkerséget.

Középiskolában egy remek húzással örökérvényűleg felmentettem magam, jól is tettem, a mindegyre előtörő labdafóbiám megakadályozta az önfeledt kosarazást. Bár negyedikre már olyan tesitanárunk volt, aki többet lógott, mint mi (pedig ez nagy szó!).

Nagy szünet következett, majd huszonévesen egy könnyes szakítás után dühből kezdtem el kondizni járni öcsémékkel. Azt nagyon élveztem, és viszonylag hamar döbbenetesen látványos eredményt értem el.
Aztán sajnos kibékültem a pasimmal, visszaköltöztem hozzá, és tovább keserítettük egymás életét, a kondizásokról meg elmaradoztam.
Megint nagy szünet következett.

Emma születése után következett egy harmatgyenge próbálkozás, jobbára konvencionális megfontolásokból. Hamar hamvába holt, de sok tapasztalattal lettem gazdagabb:
- nem fogok torna miatt korábban kelni, ki van csukva!
- képtelen vagyok ugrabugrákra járni, összezárva egy csapat izzadó, lihegő nővel (sokkal inkább pasikkal, de hát azok ugye ritkán látogatják csapatokban a fitness órákat)
- nem vagyok képes hülyeségekről csacsogni a női öltözőben

Nehéz helyzetbe kerültem. Legszívesebben kondizni jártam volna. Ha az ember megtanulja a gyakorlatokat, akkor szinte meditálni is lehet közben, testileg, szellemileg felszabadító érzés.
De nyúl vagyok, nem jártam utána.
Aztán a Nők Lapjában olvastam egy cikket egy nőről, akinek Dunakeszin van terme.
Megtetszett, elmentem megnézni.
Minden klappolt, bennem a mélyről jövő szándék, hogy tornáznom kell, leráznom magamról a belső feszültségeket, és ez a hely nekem pont megfelel.
Igaz közös órák vannak, de én statikus edzésekre járok, jóga, pilates stetshing. Semmi ugrabugra, dagadó nyaki ütőerek, lila fejek, órák utáni világonmindent megbánásra késztető izomláz.
Halk jógazene, sok nyújtás, tartásjavítás.
Hát ez kell nekem! Jókor voltam jó helyen, jókor jött a megfelelő infó és utánamentem. Ilyen egyszerű az egész.

Emmaduma

Este pizsamafelvételkor kuncogva szóltam Emmának:
-Akkor én most megcsókolgatom a gyönyörű kis popikádat!
Mire Emma felvisított:
- Neeeeeeem! Apa csókolja meg a gyönyörű kis popikámaaat!

Hol tanulja meg az ember, hogy mikor és hogyan kell hívni mentőt és rendőrséget? Gyermekéveim messzeségéből felrémlik, hogy szépen be kell mutatkozni, lediktálni a telefonszámot, és tömören, lényegretörően elmondani a tényállást. Hogy miért is telefonálunk. Gyermeki hittel gondolom a mai napig, hogy a rendőr tényleg szolgál és véd, a mentős pedig jön, és héroszként menti meg az életünket.
De azt sosem tudtam elképzelni, hogy mikor lesz az a pillanat, mikor nekem valóban fel kell emelnem a telefont, és tárcsáznom a mindenki által ismert számok valamelyikét.
Évekkel ezelőtt hívtam először a központi ügyeletet, mikor az Egressy útra bekanyarodva rámszakadtak a trolivezetékek. Szemerkélő eső esett, és mint egy lassított felvételen láttam, ahogy leszakadnak a vezetékek, és a karvastagságú kábelek szikrázva, durrogva, hatalmas ostorokként zuhantak le a kocsi mellett. Én voltam az egyetlen, akinek a kocsija nem sérült meg.
Akkor elég egyértelmű volt, hogy telefonálni kell, de mondták, hogy már tudnak róla, mennek.

Aztán évekig semmi, majd jött az emlékezetes Karácsony tavaly, mikor Emma bekruppolt. Iszonyú sokáig kapcsolgattak össze-vissza, mire a sokadik ember azt mondta végre, jövünk, segítünk. Sokára jöttek, dé tényleg segítettek. Nem csak a gyereken, hanem rajtam is. Végtelen türelemmel, és remek pszihológiai érzékkel oldották bennem a hisztériát.
Aztán bő egy hétre rá nem hívtam őket, pedig most már tudom, kellett volna. Mikor Jura leesett a lépcsőn, és betörte a fejét. Mindegy már, hogy jutott kórházba, így utólag lényegtelen, de hát ki tanítja meg nekünk, hogy egy fejsérülés alattomos dolog, sokkal súlyosabb is lehet, mint azt elsőre a laikus szemlélő gondolná? Ezen egy élet is múlhat...

Ma pedig, ahogy kanyarodtam fel a Kacsóh Pongrác felüljáróra, a szomszédos le- vagy felhajtó sáv rézsüjén egy fekvő biciklist pillantottam meg. Először csak a bringát, még át is futott az agyamon, hogy ki az a marha, aki otthagyja a bringáját. Akkor láttam meg, hogy van ott egy ember is, egészen groteszk módon fektében is a biciklin ül.
Megállni ott képtelenség, visszakanyarodni is, így hát folytattam az utamat, de hívtam a rendőrséget. Hosszasan magyaráztam ("tudja, az az út, ami az Árpád hid felöl jön, és kanyarodik rá arra a felüljáróra, aminek most nem jut eszembe a neve, és az megy ki az M3-ra" stb...), végül már szinte nem is voltam benne biztos, hogy mit is láttam.
A diszpécser udvarias volt, és segítőkész, azt mondták megnézik, mit csinál ott az az ember...
Én meg hazajöttem, és azt hiszem sosem fogom megtudni, mit csinált ott az az ember...

A hülye malac arra még nem jött rá, hogy hiába röfög a kutyának, az nem fog neki enni adni...

Iván teljesen kikészült a nővére hiányától. Emma tegnap utazott el mamával a dédikéhez.
Tegnap már volt egy kis szüttyögés este, Iván nehezen aludt el. Éjjel felsírt, egy órát kellett abajgatni.
Ma este olyan történt, mint már nagyon rég nem, megtagadta a lefekvést. Először jól összevesztünk, de aztán megesett rajta a szívem. Tuti valami baja van ("tanulj már meg beszélni fiam!"), ő nem szokott ok nélkül nyavajogni, nem lefeküdni.
Levittem a konyhába még egy körre, egy kis pótvacsi, és pöttyös után már kicsit vonakodva, de feljött. Végül hüppögve bevonult Emma ágyába.
Megkapta májszit, Fefét, és végre, jóízűen összegömbölyödött.
Még nem alszik, de csend van.
Megígértem neki, hogy holnap hazajön Emma, végre gyepálhatják egymást újra.

Jesszummakaróni!
Most jövök az állatorvostól. A macskánkról kiderült, hogy LÁNY!
A doki csak nagyon diszkréten röhögött ki. Amit én férfias területvédésnek hittem, az valójában férfias vetélkedés volt macskahölgyünk kegyeiért.
Éjjel vérfagyasztó hangok szoktak beszűrődni a kertből, reggel nagy szőrcsomók éktelenkednek a bokrok alján.
Azt hittük Roti csinálja (innen is a neve). De nem, a környékbeli kandúrok gyepálják egymást.
Így hát Roti (lánykori nevén Undi) most már sem nem Roti, sem nem Undi, mivelhogy az egyik legkedvesebb macskacicó, akivel valaha is találkoztam, még szuri közben is dorombolt.
Azt hiszem új nevet kell neki adnunk.
Hétfőre elő van jegyezve ivartalanításra, mielőtt egy hódoló célba érne, és kis idő múlva macskababák árasztanák el a kertet.

Chili egyébként rendes kutyagyerek formáját hozta, összekakálta és pisilte a rendelőt, a rá oly jellemző rettenetes szaghatások közepette.
Így aztán néhány oltás beadva, még sokkal több hátra van. Fog még szagolni minket ez a doki!

Vajon miért fáj az más embereknek, hogy a gyerekeink magánoviba járnak? Vajon miért sajnálják helyettünk kiadni mások azt a bizonyos összeget a mi zsebünkből? Vajon miért gondolják azt, hogy nekünk sokkal jobb lenne, ha azt a pénzt összegyűjtenénk (amire képtelenek vagyunk), és inkább elmennénk nyaralni belőle?
Nem is értem! Tényleg jobb lenne egy (esetleg szűkös kettő) hét valami trendi helyen nyáron (télen), mint egy teljes évi nyugalom, hogy tudom, jó helyen van a gyerekem?
Vajon miért nem elég indok az, hogy a lányom végre szeret oviba járni? De miért is merül ez fel egyáltalán kérdésként?

A döntés a mi kezünkben van, és alapos mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy megengedhetjük magunknak, hogy magánoviba járjanak a gyerekeink, ahelyett, hogy
- egyéb más nem túl fontos dologra szarnánk el ezt az összeget havonta
- egy igen kúl kocsit vegyünk nekem, és annak fizessük a törlesztőit havonta
- összegyűjtsük, és nyaraljunk belőle
- összegyűjtsük, és nézegessük a bankszámlánkon gyűlő számjegyeket
ésatöbbi...

Vajon miért "ciki" és "szinte szégyellnivaló" ma még mindig, hogy tisztességes (és nagyon sok) munkával keres a férjem annyi pénzt, hogyfelvállalhassunk egy ilyen döntést? Vajon miért kell azt hallanom egy baráti beszélgetés közepette, hogy hülyén csináljuk ezt, és végülis jó az az ovi is a lányomnak, ahol kétszerennyien vannak, és terrorizálja egy csoporttársa úgy, hogy minden nap bepisil a stressztől?
Igazságosnak tartom, hogy mi nem kapunk gázár-támogatást, igazságosnak tartom, hogy a legmagasabb adósávba esünk, ezáltal kevesebb a nettó bére a férjemnek, mint tavaly (fizetésemeléssel együtt!), és igazságosnak tartom azt is, hogy a gyerekeim olyan helyre járhassanak oviba, ahol optimális körülmények között cseperedhetnek.
Tényleg magyarázkodnom kell mindezért? Pláne olyan embereknek, akiket szeretek?

Nagy-nagy változások vannak a világ dolgaiban (vagy inkább: A Világ Dolgaiban).
Teljesen megszokott, mondhatni axióma jellegű törvény A Világ Nagy Dolgaiban, hogy ha én elteszek egy üveg kovászolni való uborkát, akkor abban a minutumban szakadni kezd az eső, és abba sem hagyja egy hétig.
Minek következményeképpen az uborka nem kovászolódik, hanem szétrohad.
Erre meg mi történik?! Tegnapelőtt eltettem egy üveg ubit, és süt, ragyog a nap, az ubi kovászolódik. Nagy-nagy dolgok vannak készülőben...
Biztos forrásból tudom, azért nem eszik olyan forrón a kását (vagy az uborkát), a válasz még mindig 42...

Uzsira szoktam odaérni az oviba, és még kimegyünk a "nagy játszótérre" a többi ovissal. Délelőtt az épület másik oldalán lévő "kis játszótéren" vannak, ami csak a kiscsoportosoknak van fenntartva, de délután már összevont csoport van, a nagy játszóra mennek.
A játszóteret egy térdig érő vadászkerítés választja el a bölcsi telkéről, a bölcsisek játszótere annak az épületnek a túloldalán van (plusz egy vadászkerítés), egyik játszóról nem lehet átlátni a másikra.
Minap békésen ácsorgok az ovi udvarán, mikor kiáltások harsannak a bölcsi felől:
"Fogd meg! Vigyázz szökik! Kerítsd be! Jobbról!" - és ehhez hasonlók. Két gondozónéni a bölcsi két oldala felől rohant észvesztve, mint valami sárga pólós, rengő mellű FBI ügynökök, és egy pici alak felé rohantak, aki cikázva szaladt előlük, bokorról-bokorra, szinte tigrisbukfencben vetődve át a kerítések tömkelegén.
Persze hogy az én fiam volt az!
Engem meglátva nagyot kacagva röppent a karjaimba. Kisvártatva odaértek a gondozó nénik is, nagyon lihegve.
Délelőtt egészen átszökött az oviba, vallották be, de az már akkor a hatodik szökése volt aznap. Majd megkérdezték, hogy de azért estére elfárad, ugye?
Nagyon vigyorogtam, és nagyon büszke voltam az én kis Houdinimre. Igazi rosszcsont!

Mondom én, hogy zsenik!

Tegnap esti móka. Kanapé kihúzva, hanyatt fekszünk rajta hárman, én középen, két gyerek jobbról, balról.
Lábak magasban, kiadom a parancsszót:
- RÚGKAPÁL, RÚGKAPÁL, RÚGKAPÁL!!
Három pár láb vidáman teper a levegőben.
KINYÚJT! - harsanok, lábamat felnyújtom a magasba.
Két pár pici láb kétoldalt a magasba dermed.
LEERESZT! - adom ki a parancsot.
Lábak lerogynak a kanapéra. Csiklandós kacagás.
RÚÚÚGKAPÁÁÁÁL - kiáltom hirtelen, mire a lábak újra a levegőt szántják, visító nevetés közepette.
Simán és azonnal végrehajtottak szinte mindent, amit mondtam. Egyik láb, másik láb, rúgkapál, kinyújt, letesz és ezek számtalan variációit.
Mindeközben csuklásig fajuló röhögés.
És még mondja nekem valaki, hogy a torna unalmas!

Bárhogy is halogattam, eljött az ideje a pince módszeres kirámolásának. Először is az üres üvegek elpaterolásával kezdtem. Mivel gyerekkorom óta nem jártam üvegvisszaváltóban, fogalmam sem volt róla, hogy mit vesznek vissza, és mit nem. Gondoltam elviszek mindent, aztán amit nem vesznek vissza, elviszem a szelektív gyűjtőbe.
A pince padlóját térdig érő halmokban borították üres üvegek. Sörös- és boros üvegeket még az előző lakóktól is örököltünk.
Kemény munkával felhordtam mindent, bepaloltam a kocsiba. A csomagtartó tele lett, jutott a hátsó ülések előtti padlóra is bőven.
A Tacskóban kétszer fordultam, mert a nagy bevásárló kocsi sem bírta egy szuszra elnyelni a szajrét. Vígan csörömpölök befele a Tacskóba, erjedt alkoholszagot húzva magam után, mikoris szembetalálkoztam egy csajjal, aki az oviban dolgozik. Rámeredt a kocsi tartalmára, majd zavarát leplezni próbálva visszaköszönt.
Nekem annyi! Mostantól az Isten se' mossa le rólam, hogy idült alkesz vagyok és/vagy üres üvegekből finanszírozom a magánovit...
A jó hír az, hogy több mint kétezer helyi egységet kaptam a cuccosért...

Öcsiduma

Ismeritek az "egyszer egy királyfi" c. dalt, igaz?
("Egyszer egy királyfi, mit gondolt magába'?
Hi-hi-hiiii ha-ha-haaa, mit gondolt magába'?" stb...

Iván előadásában:
"Hi-hi-hiiii ha-ha-haaa
hakaszika-laaaka
hihihiiii hahahaaaa
hakaszika... kukúúúú"

Mondjátok meg ó Bölcsek, mijalófasz volt az éjjel? Front? Napszél? Telihold? Cunami?
Éjféltől háromig putyulgattam az én egyszem kicsiny fiamat, aki fel-felsírt, anyázott, csak rajtam volt hajlandó aludni. Nedvedző, táskás szemekkel, kicsavarodott pózban ültem az ágya mellett órákig, és azon elmélkedtem, hogy mi baja is lehet az én lelkecskémnek, Ványuskámnak.
Végül kapott egy Vibrucolt, és az meghozta az áhított pihenést. Hason feküdtem a földön lévő matracon, ő pedig a hátamra feküdt, mint egy kis állatka, összegömbölyödött rajtam.
Háromkor rezzentem fel, minden tagom zsibbadt és fájt, de kicsifiam mélyen és elégedetten aludt rámtekeredve.

Vannak bénán induló napok. Mint a mai.
Még szerencse, hogy tegnap este időben feküdtem le. Jura szerint ennyit mondtam csak: Nem gond, hogy ha én most alszom, ugye? - és a mondat végére már mély álomban voltam.
Hajnali ötkor ébredtem a motoszkálásra. Emma jött át.
Anya, májszi! - kérte a cumiját. Adtam neki egyet, és visszakísértem az ágyába. Mire lefeküdtem mellé a matracra, addigra hallottam, hogy Chili felébredt.
Jura vitte ki az udvarra pisilni. Mikor visszaértek, Iván neszelt fel (addigra Emma már aludt). Befeküdt mellém a matracra. Úgy aludt, mint egy cséphadaró. Egy boxmérkőzés közben a ringben is kényelmesebb az alvás...
Fél hatkor feladtam, levittem Öcsit, majd Emmát és Chilit is...
Csak a móka kedvéért: ma szombat van...

Ki mondta, hogy az oviba járás könnyű egy szülőnek? Hát senki.
Ki mondta, hogy csupa ragyogó napsütés az élet a gyerekek nélkül? Hát senki.
Állítom, jobban megszenvedem az ovit, mint Emma.
Mondjuk naná, hiszen ő egész nap játszik, bulizik, én rohanok ezer felé, ügyet intézni, próbálom a házat is gatyába rázni.
Ma reggel a szokásos mögémbújás után viszonylag könnyen ment óvónéni ölébe. Próbáltam búcsúzkodni, de nem nézett rám. Leforrázva csuktam be a csoportszoba ajtaját. Akkor meghallottam Emma hangját:
"Látod óvónéni, nem is sírok!"
Összecsavarodott a szívem. Okosabbak ők nálunk, és bölcsebbek is...

Hétvégén elkezdtük a játszótérnek kijelölt kertrész tereprendezését. Kiderült, hogy több állatunk van, mint azt gondoltuk.
Előkerült egy süni kertbérlő, és egy szép zöld levelibéka is. Jó ez a nagy kert, marad benne hely a vadon élő állatoknak is...

Emma ott alszik ma az oviban.
Reggel nagyon sírt, mikor otthagytam, de azán pár perc múlva felhívtam őket, és mondták, hogy vidáman olvasgat az én kisangyalom. Hát a bömbi úgy tűnik csak anyának jár.
Szőrmentén kezdem behozni a háztartásban bekövetkezett lemaradásokat, de csak nagyon lájtosan.
Csak ez a hülye szél ne fújna, a fene se' érti miért, de olyan ideges leszek a széltől mindig...

Tegnap összefutottam a nénivel bölcsiből hazafelé. "Véletlenül" a kapuban volt, mikor megérkeztünk. Elkezdte mondani, hogy miért raktam oda a kerítéshez az ágakat. Erre én elég határozottan megmondtam neki a véleményemet. Csak hebegett-habogott, végül eloldalgott.
Nagyon jó érzés volt, olyan, mintha a saját kertem visszafoglalása érdekében vívott csatát megnyertem volna.
Büszke vagyok magamra, most először érzem úgy, hogy ez a ház kertestül-mindenestül valóban a miénk.

Aztán meg az lett a vége, hogy Emma felébredt fél nyolckor, kapott pizsit, vacsit, kicsit társasoztunk, és elvittem aludni f10 körül.
Ivánt nem tudtam felébreszteni, ő egyhuzamban aludt reggelig (pont 12 órát). Igen jókedvűen kelt.

Hát ez a nap nem teljesen úgy sikerült, ahogy azt elterveztem.
Öcsikét megzavartam ezzel a Gekkó-felmérésre való cipeléssel, dehát minek is, a csaj túl sokat nem nézett rajta, engem kérdezgetett (pl. a bölcsiben nehezen tudják őt kizökkenteni a tevékenységéből? Hábakker fogggalmam sincs, én ilyet még sosem kérdeztem. Meg hát ők sem mondták, hogy "anyuka, gyerek szépen evett, aludt, kakilt, de járékból nemigen tudjuk úgí általában kizökkenteni".)
Na szegény volt nagy bömbi, mikor visszavittem, egész nap a bölcsi és az ovi között rohangáltam. Aztán ebéd után őt is hazahoztam. Ettől végképp kizökkent, nem is aludtak el délben, volt nagy sírás-rívás, fogaknak csikorgatása.
Persze ideges voltam, fene tudja miért, a szomszéd vénasszony is felhergelt, kiirtott egy csomó fát és bokrot a kerítésen innen, (mármint mi fánkat és bokrunkat), odadobáltam a letördelt-fűrészelt ágakat a kerítéséhez.
Falat, naaagy magas falat akarok oda! Most!
Ideges vagyok és nyűgös, és tele van az összes hócipőm mindennel.
A gyerekek utóbb persze elaludtak, most is alszanak, ajjaj, lesz itt virgonckodás este.
Talán sebaj, legalább meg tudják várni apjukat az esti cécóval.
Kéne nekem egy varázstündér, aki csinnn! mindent helyre tenne.

Emmaduma

Nagymamám közeledik a kertben felénk csigatempóban, járókerettel.
Emma elé perdül, és rákiált:
- Óvatosan dédike, lassan menjél, nehogy eless'! Mert te már nagyon öreg vagy!

Megérkezett hát a Nyúl, a várva várt ebecskével.

A Nyúl stramm legény, mégis kicsit húzta a lábát elfelé menet. Chilike jött, látott, győzött.

Vinnyog, immáron második napja, de a tendencia mégiscsak javuló, éjjel aludt. Ma már csak reggel árasztotta el a konyhát, a többi végtermék mind az udvaron végeztetett el, fűben, ahogy annak lennie kell.

Meg kéne írnom a vizsgaírásomat, de nagyon, szombaton legkésőbb le kell adni, de nekem üres az agyam, mint egy lufi.

A legviccesebb mégiscsak az, ahogy Roti, a macska viselkedik, amióta Chili betette a praclijait.

Őrületesen féltékeny, szinte a földhöz veri magát kínjában, behúzott karmokkal ütögeti a kutya fejét, ha az lelkes szimatoló szőrgomolyagként odahömpölyög hozzá. Üvegmosófarok, égnek meredő taraj a gerince ívén.

Viccesek, de igazán...

Amikor egész nap az idegeimet cincálja

Amikor titkon az asztal alá bújva magára ken egy doboznyi Nesquik-et,
amikor elcsórja a könyvemet,
amikor belefirkál a jegyzetfüzetembe,
amikor hosszas könyörgés után sem mozdítja füle botját sem,
amikor bilibe pisil, és az egészet magára borítja a wc előtt állva,
amikor én erre a wc-re ülök le pisilni,
amikor kirámolja a Tilos-fiókokat,
amikor zokniban szökik az udvarra macskázni,
amikor a vízfestékre borítja a szörpöt,
amikor belebabrál a számítógépbe,

amikor már mindezektől nem bírom tovább, és csak üvöltenék, akkor megsimítja az arcomat, és szelíden szól:
- Jól van anyaka, semmi baj, többet nem csinálom, ígérem.
És akkor elmosogat és megöntözi a virágokat, megeteti a tengerimalacot, csak hogy jobb kedvem legyen, és mikor felderülök, akkor kotkodácsolva kacag önnön nagyszerűségén.
Mert érzi ő is, hogy jót tenni sokkal jobb, mint rosszat, mert attól kacagni kell, ha másiknak örömet okozunk.
Én csendben átöltöztetem (mosogatott), eltakarítom a konyhában a romokat, próbálom menteni a mocsárba merült, fuldokló palántákat, és kiönteni a malac teli tálját, mielőtt az szívelhájasodásban kimúlna.

És ilyenkor nagyon várom már az új ovit, ahova szépen, lassan szokunk oda, az új óvónénik szelíden, csendesen araszolgatnak egyre közelebb a kis szíve közepe felé.
Valamikor a madárkát is ki kell lökni a fészekből, hogy szárnyalni tudjon, hogy érezze a részegítő magasságot, sebességet, a szelet fiatal, erős szárnya alatt...

Sokadik fejezet

Elmélkedések egy jól sikerült napról, nochdazu gazdagabbak leszünk némi fizika tudással és egy jó adag tapasztalattal farmer nadrágokról és csúszdákról

Megvizsgáltuk ma a Hajógyári szigeten lévő óriáscsúszdákat.
Az egész úgy kezdődött, hogy mondtam a zuramnak, Jani!
Ja, nem! Mondtam a zuramnak, Jura! Remek az idő, vigyük a csimotákat játszózni.
Egy óbudai játszón kötöttünk ki, a lakótelep szívében, de ott legnagyobb sajnálatunkra nagyobb volt az egy négyzetcentire eső gyerek száma, mint az IKEJÁBAN egy esős őszi vasárnapon.
Így aztán továbbálltunk. Iván kétségbeesetten hajtogatta frissen tanult szavát, csúszda, csúszda.
Keserves zokogások közepette tuszkoltuk őket be a kocsiba, többen összehúzott szemekkel méregettek minket, talán csak nem gyereklopás esete forog fenn, de aztán belátták, hogy gyerek így csak a szüleivel cirkuszol.

Amikor az óriási csúszdákat megláttam a szigeten, már tudtam, ennek fele sem tréfa, hozni kellett volna váltás fehérneműt, barnamaci esetére.
A legkisebb csúszda is rémiszően magas és meredek és hullámos volt. Nekem legalábbis, akinek olyan tériszonyom van, hogy egy alacsonyabb hokedlin is pánikrohamot kapok.
Végtelen bátorságról tettem tanúbizonyságot, mikor lecsúsztam Emmával az ölemben. Egy dolgora nem számítottam, mégpedig arra, hogy a csúszda fém felülete számomra kevéssé kedvező kölcsönhatásba lép a farzsebemen lévő szegeccsel.
A fizika az fizika, a szegecs felizzot (talán szikrát is vetett csúsztomban), én meg már nem csak a halálfélelemtől verítékeztem, de a fájdalomtól is, lévén éppen szegecs-forma billog égett szegény, jobb napokat is látott alfelembe.

Iván még párszor lecsúszott ugyanezen a csúszdán, amit végig is néztem, majd közöltem a családommal, hogy most azonnal menjünk egy kevéssé életveszélyes játszótérre, ha nem akarják, hogy engem a mentő vigyen el onnan szívattak okán.
Így aztán átslattyogtunk a csuszik melletti babajátszóra, ahol a gyerekek korosztályának megfelelő játékok voltak.
Nem bántuk meg, istenien szórakoztunk, este hétig roptuk ott a bugit...

Szolgálati közlemény

Derült égből a napsugár, megszűnt a netem néhány napra, mostanra kalapálták össze a rendszert a fiúk, ha lesz kis időm írok is sokat, de nem most, mert jön mzs s hites ura társasozni.
Addig is az értem aggódóknak: az égiek meghallgattak, és teszteltem egy szép kövér egycsíkosat.
Csókjaim!

Ma reggeli telefonbeszélgetés (nyolc óra negyenhárom perc):

Búúúú, búúúú katt...

- Jó napot, Ön a Népszabadság telefonos ügyfélszolgálatát hívta. Amennyiben tudja a keresett mellék számát, kérjük tárcsázzon. Ha nem, kérjük válasszon az alábbi menüpontok közül.
Előfizetés (soha nem vesszük fel), egyes gomb.
Akciók (előfizetés sokkal többért kevesebb időre), kettes gomb.
Seggvakargató osztály, hármas gomb.
Kedvesen bocsánatot kérő, ám soha nem intézkedő osztály, hármas gomb.
Ki tudja miért ülünk itt osztály, négyes gomb.
Telefonkezelő, kilences gomb.

Hahaaa -hallatok sátáni kacajt - velem nem babráltok ki megen köccsögök, jöjjék a telefonkezelő.

Búúú, búúúú, búúúú

-Telefonközpont - krákogja egy nagyon sértődött férfihang (szinte hallom a kockás kendőt, amint amint szelíden a szalonna és hagyma fölé símul, bicska becsuk).
- Jó napot S. J. vagyok, van nekem egy Népszabadság előfizetésem, és már a második szombaton nem kaptuk meg az újságot...
- És akkor én most ezzel micsinájak? Ez a telefonközpont! - mordul fel a férfihang.
- Talán ha kapcsolna valami illetékest... - válaszolom meglepetten, elfojtva a torkomba felgyűlő cifra káromkodást.
- Hát megpróbálhatom - feleli sokkal zordabban - bár biztos nincsenek még bent ilyenkor.
- Lekötelezne... - hörgöm.

Halk hattanás, egyet kicsöng, hallom, hogy felveszik a telefont, majd azzal a lendülettel le is rakják.
Az ezután következő borzalmas káromkodás, ami ajakim elhagyta, nem tűr se nyomdafestéket, se képernyőt, így azt nem részletezem...

Tegnap meglátogattuk Chilit. Mivel Iván aludt, ketten mentünk csak be Emmával, Jura kint maradt a kocsiban.
Ölben vittem be a csajt, és ahogy beléptünk, úgy tűnt száz kutya örvénylik a lábam alatt.
Kiderült, hogy csak három, két yorki és egy máltai. A kennelekben tartott további rengeteg kutya olyan vidáman csaholt, mintha a legkiválóbb jelzőkutya címre pályázott volna mind. Rettenetesen igyekeztem, nehogy rálépjek a sok kupát nyert, égig pontozott praclikra, így Emmát leraktam a kanapéra.
A kutyaörvény azon nyomban ott termett, és elborította. Szegény köpni-nyelni nem tudott, máris ezer kis nyelv nyalta arcát-kezét, rágták a kabátját, szimatolták a fülét.
Chili is előkerült, esetlen kis babakutya járással totyogott a party színhelyére.
A tenyésztő nagy kacagással elhessegette a kis vendégmarasztalókat, elzárta őket a másik szobába.
Chili nagyon kis nyafi volt, végig nyüszögött, Emmától picit tartott is (úgy okoskodtunk Gyöngyivel, hogy talán azért, mert nincs kisgyerekhez szocializálva).

Emma nagyon örült, a fülembe súgta: anya, vigyük haza most kérjük kölcsön Húsvétig.
Van rafkó a kiscsajban, megspórolna a Nyúlnak egy utat.
Kőszikla maradtam, nem hoztuk el. De nagyon nehezen hagytuk ott a kisfickót. Nagyot nőtt két hét alatt, és jóval élénkebb is volt most, mint akkor.
Már csak két hét, kibővül a család egy kis négylábúval...

Tegnap meglátogattuk Chilit. Mivel Iván aludt, ketten mentünk csak be Emmával, Jura kint maradt a kocsiban.
Ölben vittem be a csajt, és ahogy beléptünk, úgy tűnt száz kutya örvénylik a lábam alatt.
Kiderült, hogy csak három, két yorki és egy máltai. A kennelekben tartott további rengeteg kutya olyan vidáman csaholt, mintha a legkiválóbb jelzőkutya címre pályázott volna mind. Rettenetesen igyekeztem, nehogy rálépjek a sok kupát nyert, égig pontozott praclikra, így Emmát leraktam a kanapéra.
A kutyaörvény azon nyomban ott termett, és elborította. Szegény köpni-nyelni nem tudott, máris ezer kis nyelv nyalta arcát-kezét, rágták a kabátját, szimatolták a fülét.
Chili is előkerült, esetlen kis babakutya járással totyogott a party színhelyére.
A tenyésztő nagy kacagással elhessegette a kis vendégmarasztalókat, elzárta őket a másik szobába.
Chili nagyon kis nyafi volt, végig nyüszögött, Emmától picit tartott is (úgy okoskodtunk Gyöngyivel, hogy talán azért, mert nincs kisgyerekhez szocializálva).

Emma nagyon örült, a fülembe súgta: anya, vigyük haza most kérjük kölcsön Húsvétig.
Van rafkó a kiscsajban, megspórolna a Nyúlnak egy utat.
Kőszikla maradtam, nem hoztuk el. De nagyon nehezen hagytuk ott a kisfickót. Nagyot nőtt két hét alatt, és jóval élénkebb is volt most, mint akkor.
Már csak két hét, kibővül a család egy kis négylábúval...

Megszületett hát a döntés, amin hónapok óta rágódom.
A választás nem volt könnyű. A kérdés az volt, hogy Ivánt íratjuk-e be az őrbottyáni oviba, vagy esetleg Emmát az Árnyasba.
Sokáig az első verzió volt napirenden, végül hosszas számolgatás, morfondírozás, helyzetelemzés után mégis úgy döntöttünk, Emmát iratjuk át az Árnyas oviba, és Iván is ott folytatja a bölcsiben "megkezdett tanulmányait". A gondozónénikkel abban maradtunk, hogy majd ősszel eldöntjük, ő mikor megy át az oviba. Neki szinte zökkenőmentes lesz az átállás, hiszen most is összejárnak az ovisokkal, a csoportja nagyrésze is oda megy át a bölcsiből.
Emma pedig májustól fog odajárni, a Csigabiga csoportba.
Barbara (a tulaj) nagyon rendes volt, mert bár a kiscsoportba már nincs felvétel, mégis beveszik Emmát, és szeptemberig sem kell várnia.
Három hónap hiányzás után a régi ovijába is szinte újra kéne szoktatni (főleg hogy szeptember óta összesen ha egy hónapot járt 3-4 napos részletekben).
Jövő héttől megyünk megnézni a csoportot, és májusig csak bejárogatunk ismerkedni.

Az pedig igen jól esett, sőt legjobban, hogy Jura mikor kiszállt a kocsiból, akkor rámvillantott egy bocsánatkérő mosolyt, és Emmához rohant elsőnek.
Boldogabbá tett ezzel, mint száz csokor virággal és bonbonnal.

Amikor meglátta az első gyereket sírni, akkor már tudta, hogy nem egészen olyan vidám nap lesz ez, mint ahogy azt ő elképzelte.
Gyanakodott is, hátha lesz szuri, vagy valami fájdalmas macera. De szerencsére nem lett.
A műtőbe is sírás nélkül ment be, pedig láttam rajta, hogy fél. De az elhatározás is látszott a kis arcán, hogy ő márpedig nem fog úgy hisztizni, mint az a kislány. Szinte kapaszkodott a közös mesénkbe.
Minden gyerekkel ketten voltak, én voltam csak egyedül Emmával, hát így alakult. Jobb is volt ez, bár a műtő előtt nagyon rossz egyedül ácsorogni.
Amikor kihozták szunyókált, és láttam is, hogy bepisilt, egy csurom víz volt a műtőslepedő. Amikor a műtősfiú lerakta az ágyára, elkezdett sírni. Artikulátlan hangon, ijesztően, ríkatóan. Hányta-vetette magát, alig tudtam lefogni, nehogy leessen az ágyról. Közben a nővérke bénázott, kiszedte a kanült a kezéből, és leragaszttotta. Nem szorította sokáig, és én sem tudtam, persze hamar átvérzett...
Szörnyű volt hallgatni a zokogását, májszit kért (cumi) és vizet. De leginkább újra és újra feljajdult, és monoton hangon sírt anya-anya-anyaaa.
A többi gyerek is öntudtalan állapotban volt, sírtak-zokogtak-vinnyogtak, ki-ki a maga módján. A szülők is sokféleképpen reagáltak, egy kisfiúval üvöltöztek a szülei, és mindenféle rémségekkel fenyegették, ha nem hagyja abba a "hisztit", és nem nyugszik meg azonnal.
Emma addigra már kicsit észhez tért, és csodálkozó arccal nézte őket.
- Anya, én meg akarok nyugodni! - szólt elcsukló hangon.
Meséltem neki Álomországról, ahol járt, és ahol találkozott Micimackóval és Tigrissel is. Mosolyogva hallgatta a mesét, de amikor megkérdeztem, hogy na, kivel akarsz még találkozni Álomországban, akkor elsírta magát:
- Veled anya!

Aztán szép lassan megnyugodott, felébredt mindenki, Emma pedig újra álomba szenderült. Mire felébredt, hazament mindenki a szobából, csak mi maradtunk ketten.
Akkor már újra nyűgös volt. Éhes volt nagyon.
Kimentünk az előtérbe, ahol egy kedélyes cigánycsalád ült egy asztalnál és kártyázott. Nem is nagyon beszéltek magyarul. Emma odavágyott közéjük (bár leginkább az asztalon álló sült libacombok vonzották), így hát leültünk.
Az emberek oda-odasomolyogtak, fogatlanul, vidáman, készségesen széket raktak alánk. Egy asszony kérdezgetett, hogy miért vagyunk ott.
Kínálták is szegény csillagomat, dehát nem ehetett, sírás is lett a vége.

Nagy végre megérkezett apa, jöhettünk haza. Emma már teljesen jól volt, csak sírdogált, hogy éhes.
Este végül kapott egy kis híg tejbegrízt. Úgy evett, mint aki valami munkatáborból szökött.
A hasa kicsit sem fáj, délutánig nem is tudta, hogy ott van valami, a pisilésnél nézett rám csodálkozva.
Mondtam neki, hogy a doktor bácsi véltelenül megkarcolta a varázspálcájával, mikor gyógyította. Azért tett rá ragtapaszt. Rendben is volt ez így.
Túl vagyunk rajta, a többi az én dolgom, melyik polcra teszem ezt a lelkemben...

Soppingolás

na az kéne nekem most nagyon. Egy jó nagy soppingolás.

Emmaaltatás közben, az ágya melletti matracon gubbasztva talán picit el is szunyókáltam. Azt álmodtam, hogy a kintről hallatszó zuhogó eső egy nyári zápor.
Amikor már napok (hetek) óta aszály van, tikkadtan lóg minden, az emberek feszültek, és várják, hogy essen végre az eső. Akkor egy nap komor fellegek gyűlnek, a levegő szinte zenél, olyan pattanásig feszül minden és mindenki.
Aztán egyszercsak el is pattan az a valami, ami mindenki idegszálát feszíti, és lezúdul a hűsítő eső. Hatalmas cseppekben, bugyborékol és gőzölög. És csak zuhog, zuhog.
Az emberek pedig ebéd után szunyókálnak egyet, mert végre lehet aludni, pihenni, megnyugodni.
Talán egy másodpercre szundíthattam el, hogy ezt álmodtam (képzeltem?), de nagyon jól esett. Szinte megsértődtem, hogy nem ez a valóság...

Emmát fektetni olyan, mint egy fegyverletétel.
A zsebei degeszre vannak tömve mindenféle szajréval (a macis és hercegnős favorizálás után eljött a zsebes ruhák ideje), a két keze is tele van cekkerekkel, mint valami piacozó máminak.
Rutinosan fekvési idő előtt elkezdem neki mondani, hogy nah, alukálás!
Lejátszuk a szokásos nyavajgós köröket, próbálok nem agyvérzést kapni, miközben csigalassúsággal készülődik. Iszik, pisil, stb...
Végre feljutunk az emeletre is (minden lépcsőfoknál alkudozik kicsit alvás ügyben).
A következő napirendi pont a zsebek kiürítése. Hosszas könyörgés és magyarázás után belátja, hogy nem lesz túl kényelmes egy nagyobbacska betonkeverővel a farzsebében aludni, valamint a háromszázhuszonnyolc kindertojás sem feltétlenül komfortos alvótárs.
Vég nélkül pakolássza, átrendezi, gyűjti, csoportosítja, kipakolja, berakja. Mindezt őrületes lassan, megfontoltan.
Mire elkészül, nekem néhány szál hajam őszbe csavarodik.
Ehhez képest szinte pillanatok alatt elalszik, ha már végre vízszintesbe kerül. De addig?!

Emmaduma

- Anya! Mit is mondtál, mi ez?
- Töltőtoll.
- Ide súgd a fülembe sokat!
- Töltőtoll, töltőtoll, töltőtoll!
- Jól van! ügyes vagy!

Kezdem azt hinni, hogy a fiamat komoly személyi kultusz övezi a bölcsiben.
Nem elég, hogy ő az egyetlen, akinek megengedik, hogy kedvére barangoljon az épületben (persze felügyelettel - mert olyan kis érdeklődő gyerek) , de minden nap tanítanak neki valami új szót.
Élvezik, hogy elkezdett beszélni, abban a korban van, mikor kis papagáj módjára visszamond mindent.
Hétfőn mentem érte, Marika (Iván nyelvén Katika) ragyogó arccal közölte a nagyszerű hírt:
- Ez a gyerek gyönyörűen beszél már, tanultunk is egy új szót. Mondd szépen Ivánka: CSÚSZDA!
- hmmm-mmmm! - rázta meg a fejét huncut vigyorral a fiam.
- Na mondd szépen Ivánka: CSÚSZDA!
- hmm- mmmm - rázta a fejét a kis ördögfióka, miközben majdnem szétesett a vigyorgástól.
- Pedig olyan szépen mondta már! Na gyere Ivánka, nézz csak ki az ablakon! Mi az? CSÚSZDA!
- cuszda -motyogta Iván a bajsza alatt, a gondozó néni meg majdnem elalélt a gyönyörűségtől.
- Ugye milyen ügyes? - nézett rám örömtől fénylő szemekkel, majd végigcsókolta Ivánt a nyakától a hasáig, miközben a kis gézengúz visítva kacagott.
Talán csak én képzeltem, de szinte sajnálkozva adták oda a gyereket.
Talán más gyerekkel is így bánnak, nem tudom, de egy biztos, nagyon jó érzés ilyen helyen hagyni a gyerekemet nap mint nap.

Emmaduma

Emma egy régi, kicsi vesszőbörönddel játszik a nappaliban. Hiába nyitja fel, a teteje mindig visszacsukódik.
Én már csak a rettenetes, taknya-nyála összefolyós sírásra megyek be.
- Anyaaaaa! Nem áll szóba veleeeeem!

Délután ahogy jöttünk hazafelé a bölcsiből a hátsó földúton, szembejött velünk egy biciklis ember. Olyan negyvenes forma férfi, vékony, aszketikus alkat, térdig érő viharvert kabátban, csúcsos, folt hátán folt sapkában. Jobb kezével tolta a biciklit, bal kezében egy kis alakú könyvet tartott, elmerülten olvasott.
Ahogy elpöfögtünk mellette a kis tragacsban, göröngyökön hánykolódva, egy pillanatra felnézett. De nem is látott minket, gondolatban messze járt, a ki tudja milyen könyv világában létezett ő akkor.
Hogy ki lehet, nem tudom, sosem láttam még arra. Pedig ha mást nem, hát látásból ismerek szinte mindenkit.
Az építkezőket, a fehér trabantos embert, a kutyás fiatal házaspárt, a mosolygó bácsit, a péket, és a szembeszomszéd sánta, félkegyelmű bácsit.
Hogy ez a furamadár hogy' pottyant oda?! Talán sosem tudjuk meg...

Nagyon kellemes csalódásban volt részem tegnap a sebésznél. Egy tündér bűbáj doki bácsi volt, semmi faxni, meg hűhó. Addig udvarolt Emmának, amíg teljesen levette a lábáról a csajt, a végére nagy haverságba keveredtek.
Szombaton lesz a műtét, szerencsére még bent sem kell aludnia, fél nyolcra bevisszük, és délután már haza is vihetjük. Emma már nagyon várja, hogy mehessen a doktor bácsival űrhajózni, Álomországba.
A doki megadta a mobilját is, hogy ha bármilyen kérdés felmerülne, hívjuk csak fel nyugodtan, szívesen válaszol.
Igaz, végül nem Vácon, hanem Kistarcsán fogják operálni, de végülis mindegy, ha nem kell bent maradni. Kaptunk tájékoztató papírt is, és a doki külön időt szentelt annak, hogy megbeszéljük, milyen mese-forgatókönyv szerint fog Emma Álomországba utazni, hogy a lehető legkisebb lelki trauma érje a műtét során.
Emberek, ez Magyarország?

Híztam három kilót, naphosszat szédelgek és émelygek.
Komolyan, néha tisztára be tudom paráztatni magam...
Azt hiszem jövő hónapban elcsattogok a dokimhoz, hogy kukkantson már rá a spirálomra, megvan-e még...

Emma szétrombolta az alig pár hete elkészült ezer darabos puzzle-t. Ami mellesleg már akkor is másodjára lett összerakva, hiszen az első összerakás után is összerombolta.
Lassan becsukott szemmel, hátratett kézzel összerakom. Végülis minek költeni újabb és újabb puzzle-okra, Emma elintézi a folyamatos elfoglaltságot.
Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért csinálta, azt válaszolta, hogy mert jó érzés volt (t.i. összerombolni).
Nos ezzel nem tudok vitatkozni, valószínűleg tényleg jó érzés lehetett...

Elérkezett a várva várt nap, Iván három hét itthonlét után végre ment bölcsibe.
Nagy öröm ez mindannyiunknak, főleg neki. Szabályos örömsokkot kapott a bölcsibe érve, és hatalmas kacagások közepette vetette bele magát a gondozó nénik karjába.
Az ő kis világában helyreállt a rend.

Emmaduma

Apa leteremtette Ivánt, mert valami rosszfát tett a tűzre.
Kicsivel később felcsendül Emma hangja az előszobában (ahol ketten vannak).
- Na gyere öcsike, nagy öleléééés! Bocsánat, hogy ilyen komiszul viselkedett veled apa!

Néhány perccel azelőtt fedeztem fel, hogy a kert tele van ibolyával. Amerre csak a szem ellát, mindenhol virít a kis kék virág.
Ibolyát szedtem, gondolatban már válogattam a poharat, hogy mibe fogom beletenni.
Aztán egy nagy zuhanás, üvöltés. Először azt sem tudtam, melyik esett el. Aztán megláttam.
Emma hevert a földön, üvöltött, a szájából dőlt a vér.
Már megint! Nem akarom, NEM AKAROM!
Nem akarom átélni újra és újra ezt a rettegést, hogy a félelemtől összeszorult szívvel, remegve, mint egy parkinson kóros, kell rohanjak a gyerekhez, hogy dőljön a vér, hogy fájjon neki, hogy sírjon és rettegjen, hogy most megint milyen orvos fogja kínozni, szurkálni, bántani, a Szent Gyógyítás nevében.
Ahogy voltunk, véresen, koszosan bevágtam a két gyereket a kocsiba, és átrohantunk Veresre. Ott szinte egyből fogadtak, a kis bőrdarabon fityegő fogacskát kihúzták, megmosták, odaadták.
Akkor derült ki, hogy a másik foga nincs is meg, csak eddig az ömlő vértől nem látszódott.
Hazajöttünk (Emma aggódott, hogy megette a macska az eltűnt fogat), és megtaláltam a földön, a baleset helyszínén.
Így ért véget a sokat hányódott, kicsi, csálé, csorba kis fogainak pályafutása, egy kis mosolygó arcú fogat ábrázoló fadobozkában pihennek végre...

Hazaérve Emma vidáman megebédelt, és mosakodás után kiderült, az ajkán is van egy véraláfutás, és a kézfeje is megzúzódott. Most alszik, én meg próbálom túltenni magam az elmúlt pár óra eseményein...

Arcvíz

Az arcvíz az egy nagyon romantikus dolog. A pasi friss, mint a nyári zápor, a bőre babapuhára van borotválva, és az arcán még ott csillog az arcvíz.
Ilyenkor szeretek a nyakába csókolni, abba a bársonyosan puha, lüktető gödörbe, a kulcscsontja mélyedésébe. Akkor az arcomra tapad ilyenkor egy kis arcvíz, a halántékomra, járomcsontomra.
Aztán mikor a pasi már rég elrohant, akkor az arcvíz illata még mindig ott lebeg körülöttem, néha megcsiklandozza az orromat, hogy a legváratlanabb pillanatokban azt gondoljam, milyen jó is ez, milyen finom volt reggel belecsókolni abba a puha kis mélyedésbe a nyakán.
Ez az öröm csak nekünk jut, asszonyoknak, és micsoda szerencsések vagyunk mi, hogy az az arcvíz csak ránk tapad, mert mi vagyunk ott, és ha nem múlasztjuk el azt a csókot, hát minket leng körül az illata fél délelőtt.
Jó ez így, nagyon jó!
És törvénybe kéne iktatni, hogy a pasi hazatérjen mikorra az az illat elszállt, mint Hamupipőke a bálból, ha szűnik a varázs...

Hát ő az! A választás egyértelmű volt, ő Chili, az új családtag.

Emma a levelet még ott helyben megírta a Nyúlnak, még egy kutyát is rajzoltunk a papírra, hogy teljesen egyértelmű legyen, szeretnénk, ha őt hozná nekünk Húsvétkor.

Ott voltunk vagy másfél órát, azalatt Chili egészen megszeretett minket. Mivel kölyökkutya, hamar elfárad, így nemsokára hozzánkgömbölyödve szundikált.

Morcos és álmos vagyok ettől az időjárástól.
A gyerekeknek is nagyon hiányzik, hogy a kertben rohangálhassanak egyet, ehelyett egymást piszkálják, és az én idegeimet rongyolják.
Azért persze öröm is jár az esővel, a tavaszi virágok tegnapelőtt óta kétszeresükre nőttek. Csak úgy duzzadnak az életerőtől, jó kinézni a kertbe.

Beszéltem mamával is, náluk már süt a nap, tehát holnapra itt is jobb lesz az idő. Megbízhatóbb időjárás jelentő ő, mint a tévé. Ha náluk esik, másnap nálunk is esni fog. Ha süt a nap, az másnapra nálunk is úgy van.

Most először nem várom a Húsvétot. Papa nincs köztünk, és talán Húsvétkor lesz a legfájóbb ez a seb mindannyiunknak. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Hiányzik.

A telefonom letiltva, a gmail nem tölti le a leveleimet és nem tudok belépni az indexre...
Vannak ilyen napok, mikor minden összejön...
Különben is furcsa dolgok történnek, Délután a szakadó esőben elindultam, hogy vegyek fel pénzt, és 3 falu 5 automatája nem működött. A hatodik végre megszánt, és adott ki pénzt...
Természetesen eközben ronggyá áztam...
Itthon azzal fogadott anyu, hogy piszok hideg van. Leállt a kazán. Reset neki! De persze a rendszer totális lehült. Végülis miért is ne a hét leghidegebb, legnyirkosabb napján történjen mindez?!

Hallom lentről, ahogy Emma és mama beszélgetnek:
"Hagyjad anyát, dolga van. - De akarok zenét! - Majd lejön anya, és bekapcsolja!"
Trappolás, ordít fel az emeletre:
- Anyaaaaa! Akarok zenéééét!
- Hát kapcsold be!
- De nem érem el. - Mama hangja hátulról: nem tudom hogy kell bekapcsolni.
- Hát mutasd meg a mamának, hogyan kell bekapcsolni.
- Tudom, az első gombot! - trappolás.
- Mama, nyomd meg az első gombot! Nem aaazt! Az ELSŐT! Azaz! - zene hagzik fel -Ügyes vagy mama!

A faun labirintusa

Tegnap, nagy szerencsétlenségünkre betévedtünk erre a filmre. Jó érzésű, ép elméjű embereknek szigorúan ellenjavalt.
Hacsak nincs rejtett (vagy nem rejtett) vágyuk premier plánban látni, hogy kínoznak meg embereket, ütik szét az arcukat egy üveggel vérmasszává, hogyan lőnek le és terrorizálnak mind testileg, mind lelkileg férfiakat, nőket, gyerekeket.
Az egész film egy undorító véres emberi húspép, hatásvadász elemek tömkelegével tarkítva, és az sem mentsége, hogy jó a sztori.
Lehetne ez egy gyönyörű, szívbe markoló, mélyen megrendítő történet az emberi lélek pokláról, és egy kislányról, aki a fantáziavilágba menekül a szörnyű valóság elől.
Ehelyett két órán keresztül küzd az ember a gyomortartalmával, az undorító részletek közt eltűnik a lényeg.
Sajnálatosnak tartom azt, hogy az embereknek olyan mértékben megnőtt már az ingerküszöbe az erőszak terén, hogy már csak egy ilyen filmmel lehet igazán nagyot durrantani, Oscar esőt bezsebelni. Sajnálatos és szánalmas...

Teljes lendületben van a kutya projekt!
Először csak szóba került, fontolgattuk, ízlelgettük, aztán rákattantam, és zak-zaka-zakatolnak a történések.
Megvan a fajta (bichone havanese), és ki vannak választva a legjobb tenyésztők. Azaz az általam legszimpatikusabbak. Vasárnap megyünk, és megnézünk egyet Leányváron.
Eredetileg Karácsonyra akartuk a gyerekeknek, de inkább a Nyúl fogja hozni, tekintettel egy csomó praktikus és érzelmi okra.
Mindenesetre elszórtam pár miatyánkot a mosógép előtt, hogy legyen szíves nem a következő hónapban beadni a kulcsot, mert az utódja árát inkább kutyába fektetjük. Remélem imáim meghallgatásra találnak...

Az van, hogy ott van ez a Szilágyi Ákos nevű fazon. Olyan szelíd mefisztói láng ég a szemében.
Bemegy oda a sok ember elé, és beszélni kezd. Az kérem karizma.
És mond olyanokat - de sorra! -, hogy egy-egy mondatából regényciklusokat lehetne írni. Ő meg csak úgy közli. Mintegy mellékesen.
Felvettem diktafonra, a füzetemen füstölt a toll, és tuti, hogy az egésznek csak a töredéke jutott el hozzám.
Szelíden szivárgó nyálcsík a bambán eltátott szájak sarkában.
Már ezért simán megérte az egész.
Már azért, hogy ott lehettem, és hallhattam saját fülemmel, ahogy a Szittya szótyárat szavalja lendületesen, megfeszült testtel, előre-hátra dülöngélve.
Hogy én ott röhöghettem többedmagammal, tátott szájjal, szívből hahotázva.
Hogyaszondja: "Ha innen nézem semmi, ha onnan nézem Isten"
Csak hogy mást ne említsek...

Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem értek. Vagy a gyerekek működnek fordítva, vagy én gondolom rosszul a dolgokat.
Vegyük például az ebédet. Nem tudok olyan klassz kaját főzni, amiből a kötelező egy kóstoláson kívül bármennyit is ennének.
Ha azonban ebédet rendelek, jóízűen bepakolnak belőle.
Kezdem feladni az olyan irányú vágyaimat, hogy isteni finom, tápláló házikosztot egyen a családom. Pedig esküszöm jól főzök (a Gastroyalos és Food-os ebédnél mindenféleképpen jobban)...

Aztán nézzük a másik megfejthetetlen tételt.
Napok óta be vagyunk zárva a házba, amilyen szutyok esős idő volt mostanában. Délben mindkét gyerek már csak fogpiszkálóval bírta nyitvatartani a szemét. Nulla mozgás, csak a szokásos megkattanós rohangászás, verekedés.
Na mármost ehhez képest ma hét ágra sütött a nap, voltunk kint délelőtt kétszer fél órát, lájtos motorozás, aszfaltfirka, virágnézegetés, macskázás.
Az ember azt gondolná, ez a friss, tavaszi levegő majd tesz róla, hogy jól aludjanak.
Erre mi történik? Ivánnak lassan ébrednie kéne, ehhez képest még mindig a szobájában őrjöng, nem hajlandó elaludni.
Ki a fene érti ezt? Mert én nem, az biztos...

Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy nagyon igazságtalan vagyok vele (velük).
Morgok ütre-főre, meg zsémbelek, sehogy se jó, semmi sem jó.
Pedig ő a lelkét is kiteszi, elvisz Rómába (végigizgulja, hogy tetszik-e nekem), elhalmoz, tenyerén hordoz.
Ma reggel ahogy beszálltam a kocsiba, megláttam az ülésre odakészített új Norah Jones CD-t, és rajta egy marcipán csokiszivet.
Én meg csak zsémbelek, morgok, nyavajgok.
Pedig valójában olyan férjem van, hogy más nők zokognának a gyönyörűségtől, ha ilyet tudhatnának maguk mellett.
A gyerekeimmel is csak zsémbelek, pedig jobb gyerekeket álmodni sem lehet.
És nekem mégis vannak olyan időszakaim, mikor teljesen magamba akarok fordulni, ilyenkor szeretném ha békénhagynának, és senki sem akarna nekem se jót, se rosszat, se egyáltalán ilyenkor ne akarjanak engem semilyen formában.
Világos, hogy ezt egy anya, egy feleség már nem teheti meg.
Ilyenkor aztán jön az a szétszakítottság érzés, az a vég nélküli vita bennem, önmagammal. Ilyenkor jön a zsémbelés, a fogcsikorgatás...
Majd elmúlik, és újra nyitok a világra teljes lélekszélességgel, de most nem jó, nagyon nem jó, bármi is van, sőt, annál inkább...

A legjobb dolog Rómában kétségkívül Jura volt. Még szerencse, hogy őt haza lehetett hozni magammal, nem úgy a Trevi kutat, vagy a vatikáni szekrényajtókat.
Szomorú tény azonban, hogy egészen Rómáig kell menni, hogy végre együtt lehessünk, és ne csak félájultan a fáradtságtól szédelegjünk egymás mellett...

Hát ímé, az én kis Bertie-m - közkívánatra...

Emma a legkisebb Harry Potter rajongó

A végső megbolondulás előtt (mikor már a fülemen is kisvakondok sétálnak ki- s be), beraktam nekik a HP hangoskönyvet, amit Kern András olvas fel.
Még januárban kaptam, azóta is ott árválkodik a polcon, hát mikor volt nekem időm meghallgatni 7 lemezt?
Teljes volt a siker. Minden lemez végénél hangosan követelték a folytatást (hogy Emmát idézzem: "Dörzlit akarok!")
Este pedig, amikor hármasban vacsoráztunk apával (Iván már az igazak álmát aludta), egyszercsak nagy komolyan megszólalt, mutató ujját az égnek bökve.
- Anya! Négy ház van!

Iván nyelvtan

A ragozás még picit döcögős, de mint jóféle magyar gyerek, rögtön a birtokos szerkezettel kezdi a sort.
Apa Ájé -apájé
Anya Ájé -anyájé
Emma Ájé - Emmájé

Végül ha valamiről fogalma sincs, hogy kijé, de azt tudja hogy nem az övé, akkor nemes egyszerűséggel közli:
Ájé

Ugye milyen egyszerű? Minek is bonyolítani?!

Róma

Róma csodás hely, ilyenkor tél végén, ami ott már koratavasz. Az illatok egészen fűszeresek és teltek, ahogy áradnak ki a parkokból.
Turista nem volt sok, szinte semennyi, azok is inkább vidéki olaszok. Nem volt dühöngő tömeg sehol. Kivéve talán a Vatikánt, de Jura leleményesen előre vett jegyet a neten, így sorbanállás nélkül bejutottunk a tömeg java előtt. Így aztán háborítatlanul fényképezhettem a folyosókat övező szekrényekre festett kis csendéleteket. A fene se' érti miért, ezek nyűgöztek le igazán...
Klassz kis vendéglőkben ettünk nagyon finomakat, mindig volt szabad asztal a legjobb helyeken, és a Trevi kúthoz is odafértünk...
Szóval mindent összevetve igen kellemes utazás volt, jókat ettünk-ittunk-aludtunk, és Jura remek művészettőrténeti előadásokat tartott nekem a reneszánsz és barokk korból.

Emma naplót ír

Kért egy szép füzetet - hoztunk egyet Rómából neki-, és azóta vezeti a kis naplóját.
Kinyitja egy oldalon, és szép hullámos vonallal "írni" kezd.
- Leírom: őőcsii-ke meg-űű-tött - majd elégedetten szemléli...
Valamint tegnap:
- Kaptam szurit a doktor nénitől, és nagyon sírtam. Csak kicsit sírtam, sírni szabad, elhúzni nem szabad! És akkor kaptam ajándékot...