Testvérek.
Mi az a kötelék ami összefűzi őket? Honnan ered az erejük, amitől együtt erősebbek mint bárki más?
Amikor Ivánt tegnap bevitték a műtőbe Emma itthon éppen aludt. Rá pár percre zokogva ébredt, azt hajtogatta: "baba el, baba el". Alig lehetett megnyugtatni.
Egész éjjel fel-felsírt, az öccsét szólongatta, kereste.
Néztem őket ma, ahogy két nap után újra találkoztak. Emma szinte toporzékolt a boldogságtól, kitárt karokkal, kacagva rohant az öccséhez, ölelgette, puszilgatta, Iván pedig vidáman visszakurjantott neki.
És végre egy éves lelkiismeret-furdalásom kezdett oldódni. Hát mégsem tettem olyan rosszat vele azzal hogy életre hívtuk az öccsét. Talán a köztük felizzó szeretet ellensúlyozza a pillanatnyi hátrányokat.
Kezdem megérteni, hogy a szeretet hányféle formát tud ölteni.
Abból a szerelemből, ami a világmindenséggel mérhető csak, talán törvényszerű is hogy ilyen gyerekek születnek.

Holnap reggel műtik Ivánt. Legalábbis nagyon remélem, mert nem sokáig bírom már cérnával. Egyre nagyon erőfeszítésbe kerül megállni hogy ne zuhanjak teljesen össze, félek nem sokáig bírom már. Ma már olyan szinten ki voltam bukva, hogy egész nap röhögcséltem mint egy idióta.
A gyerekek is érzik rajtam, extra nyűgösek. De még így, ilyen kis hisztisen is ők a világ legimádnivalóbb kölykei...

Mindig csak elégedetlenkedem, soha sem jó semmi, aztán néha meg elszégyellem magam.
Történt ugyanis hogy a költözésről beszélgettünk a kedvenc internetes csevegő fórumomon, amikor is az egyik lány azt írta, hogy ha ő nyerne a lottón, akkor bizony építene egy házat maguknak, semmi csicsásat, semmi nagyot, egyszerűen csak olyat, ahol ott vannak a falak ahol ő szeretné hogy legyenek.
Egészen megrendültem, és magamba szálltam.
Te jó ég, mit picsogok én a kis hülyeségeimen, mikor lottó ötös nélkül is tudunk építeni magunknak egy olyan házat, ami se nem nagy, se nem csicsa, csak éppen ott vannak a falak ahol mi szeretnénk hogy legyenek...
Ráadásul hónap végén költözünk egy igen szép kis házba, ahol nagyon jól fogjuk érezni magunkat.

Viszont szegény kicsi fiam sérvének kálváriáját egyszerűen nincs is kedvem elmesélni. A helyzet mind rosszabb és rosszabb, úgy volt hogy ma megműtik, be is feküdtünk tegnap a kórházban, de hasmenést kapott, és elhalasztották a műtétet szombatra. Napok óta rémálmaim vannak, málladozó kórházakban bolyongok, hol az orvost nem találjuk, hol a műtőt, iszonyat.
Mire túlleszünk ezen minimum megőszülök...

Elszántuk hát magunkat a döntő lépésre. Van (volt) egy lovam, Szeress. Jurától kaptam, még szerelmünk hajnalán. Megszerettem ezt a lovat, és ő rohant, megvette nekem. Sokért, sokkal többért, mint amennyi a tényleges ára lett volna.
Aztán azóta hogy megvan szinte folyamatosan terhes vagyok, vagy babázom, nem volt időm soha arra a lóra. Csak fizetjük a bértartást, de soha nem ültem rajta.
Ha rágondolok, mindig rossz érzésem támad. Egyrészt mert becsaptak vele, az árával, másrészt mert arra emlékeztet, hogy csúnyán kihasználtam Jurát. Akkor.
Most pedig a szívem szakad meg bele, annyira szeretem, és annyira bánom amilyen kegyetlen voltam vele.
Lelkiismeret-furdalásom élő emlékműve pedig végre új mezőkre üget, szürke sörénye másnak libben már, két okos szemét méltóbb gazdára függesztheti.
Én pedig talán végre megszabadulhatok egy évek óta nyomasztó súlyos tehertől.
Hogy jobb lesz-e? Nem tudom. Régóta várom ezt a napot, és most mégis szomorú vagyok.
Volt egy lovam...

Nem tudom miért van az hogy a két gyerekkel több türelmem van. Valahogy kerekebb ez az egész.
Olyan magától értetődő ahogy a két gyerek kétféle fejlettségi fokon áll. A szaladgáló, beszélni tanuló Emma ugyanolyan lenyűgöző számomra, mint az éppenhogy figyelni tudó, gagyogó Iván.
Eképesztő tanuja lenni egy ilyen csodás folyamatnak. Ahogy a sok heőő, ha-búúú, ha-púúú-ból egyszercsak valamikor értelmes szavak lesznek. Ahogy most Emma próbálgatja. A kedvencem ahogy a bárányt utánozza: beee. Az öccse meg szerelemtől csöpögő tekintettel rámnéz, és azt suttogja gyengéden: ha-púú...

Azt gondolom nagyon sokat kaptam az élettől azzal, hogy gyerekeim vannak (még mindig mennyire furcsa szó: gyerekeim, hisz én magam is csak egy nagy gyerek vagyok).
Régen szerettem a katasztrófafilmeket. Most nem vagyok képes végignézni egyet sem. Jobban szeretem az életet mint valaha, mert most már tudom hogy mennyi kínnal és keservvel szülteik egy ember erre a földre.
Régen felelőtlen voltam, könnyű volt játszani akár az életemmel is úgy hogy tudtam, csak magamat veszíthetem, nem volt rám szüksége senkinek. (Persze az anyámra nem gondoltam akkor még.)
Mennyi érzelmet kapok az élettől a gyermekeim által. Olyan ez, mintha csak fekete-fehérben láttam volna, és most hirtelen színbe borult volna a világ. Nem tudtam soha, hogy ilyen mértékű szeretetre vagyok képes. Ezáltal Jurát is mégjobban szeretem, hiszen ezt mind tőle kaptam. Jól érzem magam a bőrömben, és ha megkérdeznék tőlem most, hogy na, mi van velem? Akkor a legőszintébb válasz az lenne: boldog vagyok.
Nem furcsa úgy boldogank lenni hogy közben hulla fáradt és kialvatlan vagyok, hogy magamra alig jut idő, hogy... sorolhatnám, de minek?! Van három ember a földön, akik mindent megadnak nekem, amire csak szükségem van, és akiknek én mindent meg fogok tenni, ami csak erőmből telik, hogy boldogok legyenek.
És persze ott az anyám, akivel egészen más lett a viszonyom amióta én is anya vagyok. Sok mindent el lehet róla mondani, de a legjobb mégiscsak, hogy le lehet vele ülni beszélgetni. Meg lehet kérdezni olyan dolgokat, amiket mástól nem lehet. Kérdések az anyaságról, ő pedig válaszol a legjobb tudása szerint. Kevesebb leszek, ha már ő nem lesz.

Ma megtaláltuk álmaink albérletét.
A helyszín Sződliget, egy frissen felparcellázott rész. Frissen épült ikerház, a garázsnál ér össze a kettő. Még egyik sincs kiadva, választhattunk.
Mondhatom azt hogy szerelem első látásra. A ház izléses, jó beosztású, látszik hogy odafigyeltek a részletekre. A nappaliban kandalló, normális méretű konyha, aprócska kert, a föld előkészítve, tavasszal jön a kertész, füvesít, ültet.
Van garázs is, elektromos kapu- és garázsajtó-nyitó.
Istenem, lesz normális fürdőszobánk, konyhánk, nappalink, kertünk. Szinte már most elkezdenék csomagolni. Úgy néz ki január végén költözünk is. Jaj de jó!

A Nagy Suttogó Project.
Iván kicsi fiam egy gyönyörű, okos gyerek, de szó mi szó elég ölbebaba. Egy nap rájöttünk, hogy rettenetesen kiszúrunk magunkkal is, meg vele is, ha rászoktatjuk az ölben alvásra.
Így aztán bevetettük Tracy Hogg zseniális könyvében ajánlott fortélyokat.
Az egy dolog hogy nekünk kényelmesebb így, de Iván is csodálatosan megnyugodott, amióta egy kiismerhető rendszer van azéletében. Hovatovább magától alszik el.
Sokkal kevesebbet sír, és jobb étvágy is van.
Köszönjük neked ó Tracy Hogg!

MIndazonáltal az a helyzet hogy szegénykémnek még oka is van sírni, hiszen kiderült hogy van egy nagy lágyéksérve, ami gyakran kijön, és az bizony nagyon fáj.
Az idióta gyerekorvosunk meg beadta neki az oltást, így a műtét csúszik 3 héttel. Szegény kis angyalkám még 3 hétig kell szenvednie. Olyan keservesen tud sírni, és olyan gyönyörűen tud mosolyogni. Olyan mélyen éli az életet, ahogy az apja.
Úgy is mosolyog rám mint az apja, a szeme tele bizalommal és szerelemmel. Ilyenkor úgy elszorul a szívem. Féltem az élettől, ami olyan kegyetlen tud lenni...

Szerelmes vagyok a lányomba. Imádom hogy ennyire jófej, hogy kezd szellemi partner lenni, hogy lehet vele "beszélgetni", röhögcsélni hülyeségeken. Mint két kamasz...

Na tessék, mindjárt éjfél, mindenki alszik, csak én kopácsolok itten (pedig kizárólag én fogok éjjel többször is kelni szoptatni). Kb. fél órája jutottam géphez, és egyszerűen nincs már se időm, se agykapacitásom írni egy normális post-ot.
Jajjjaj szegény én, szegény én...
Képet is majd holnap keresek ide. De vajon milyet is?!

Azt mondják stressz alatt megerősödik a tanulási képesség. Ismert ugye Konrad Lorenz csókájának az esete. Esküszöm fogalmam sincs hol olvastam, láttam, hallottam ezt újra mostanában, de szöget ütött a fejembe, nem is tudom miért.
Ma reggel jöttem rá. Emma akárhányszor meglátja a karácsonyfát ujjongva szalad oda, és közli hogy "kaááács".
Rájöttem hogy szegénykém akkora örömstesszben volt aznap este, hogy elsőre megtanulta ezt a nem is olyan egyszerű szót.
Bárcsak mindent így tanulna meg az életben...

Amikor valamelyik keresőprogrammal rákeresünk egy szóra, akkor olyan gyorsan meglesz az eredmény. Mindig is csodálkoztam, hogy ez hogy lehetséges. Végigböngészni az egész világhálót egyetlen szó után kutatva.
Aztán tegnap Jura felvilágosított. Azt mondta hogy éjjelente keresőrobotok járják körbe a hálót, és kulcsszavak után kutatva elraktározzák azol fellelhetőségét.
Ettől a hírtől megborzongtam. Bakker, tiszta Mátrix. Szinte láttam a lelki szemeim előtt az őrjáratozó robotokat.
Régóta dédelgetem, fejlesztgetem az én speciális összeesküvés-elméletemet. Ami - bár alapvetően optimista vagyok - speciális elegye a "Szép új világ"-nak, az "1984"-nek és a "Mátrix"-nak.
Éjjel felriadtam, és eszembe jutottak a robotok, amint fáradhatatlanul járják a világhálót, utánunk kutatva...
The Matrix has you...

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy minden idők legjobb malacsültjét állítottam ma elő. Kénytelen vagyok magamat méltatni, mert más azt itt nem teszi meg helyettem.
Reggel a mindent elborító szerpentin-fecnikre ébredtünk. Olyan volt a nagyszoba mint egy szines szalmával teleszórt istálló. Rögtön meg is szegtem a tegnap frissiben elsajátított legújab babonámat, miszerint az Újév első napján nem szabad takarítani. Muszáj volt. Pedig hogy tetszett ez a babona! No sebaj, majd jövőre...

Meg kéne fogadni pár dolgot, úgy illik, nem?
Azt hiszem én vagyok az egyetlen ember aki december 31-én kezd fogyókúrázni. Napközben. No nem "igazi" fogyókúra, azt fogalmam sincs hogy hogy kell csinálni, egyszerűen csak megfogadtam, hogy nem zabálok feleslegesen édeséget. Fogyókúrázni majd akkor fogok ha abbahagytam a szoptatást. Akkor viszont radikálisan.
Most mit csináljak?! Bosszant ez a 8 kiló!
Szóval más nincs amit megfogadhatnék. Káros szenvedélyeim lekoptak rólam mind. Talán meg kéne fogadnom hogy visszaszerzem őket? Na neeem, A cigi brrr... nem kell, az alkohol meg jujjj, nem akarok többet berúgni. Na egy kis finom borozgatás Jurával... De hol van ez már a régi duhajkodástól?!
Hát be kell valljam, nem hiányzik. Jó úgy ahogy van... Szeretek így élni...

Hát itt az év vége.
Talán illenék valami fennkölt post-ot kreálnom, de jelenleg semmi nem jut eszembe. Küzdök az álmossággal, pedig még csak fél tíz múlt. A konyhában rotyog a lencsefőzelék és a párolt káposzta holnapra.
Egy biztos, ezerszer szivesebben lennék most egy eldugott szállodában Jurával, egy kád forró vízben, ücsörögnénk, lágy zene szólna, mi pezsgőt kortyolgatnánk. A pohár párás külsején néha lefutna egy kecses vízcsepp.
Beszélgetnénk, nagyokat nevetnénk, néha elfúlna a szavunk, és csak néznénk egymást.
Nem néznénk mikor van éjfél, valamikor ágyba kerülnénk, szerelemtől illatos testünket a hold fénye takarná be mikor elszunnyadunk...

Boldog Új Évet Mindenkinek!

Az életem nyitott könyv.
Régen rengeteget hazudoztam, titkolóztam, össze-vissza kavartam. Hatalmas energiákat fektettem abba hogy megjegyezzem, kinek mit lódítottam. Néha hazudtam a hazugság kedvéért. Vannak kevésbé szép emlékeim, és vannak egészen csúnyák is.
Aztán az élet törvénye az, hogy az emberre egyszerre rádől az egész szarkupac, perszehogy a legrosszabb pillanatban.
Jurát is majdnem elveszítettem egyszer, még az elején. Rosszul értelmezett kíméletből, ami valójában gyávaság volt.
Erős volt a szerelmünk, kibírta. És ahogy ott álltam pőrén, a védelmező hazugságokat leszaggatták rólam, egyszerre nagyon megkönnyebbültem. Ott állt az az ember, aki megharcolt értem, aki fáradtságot és lelkierőt nem kímélve hódított meg, az első ember, aki valójában kíváncsi volt rám, az első ember aki szeretett, szívből, igazán. Az az ember, akibe a húsig martam a rémülettől, hogy az életemben először elborít valamiféle érzelem. Rettegtem hogy éreznem kell. Ugyanakkor vágytam is rá.
Szerencsés vagyok, jó emberre bíztam rá magam. Soha nem fog becsapni, bántani, soha nem fog megcsalni. De ami mégis a legjobb, soha nem kell neki hazudni.
Úgy megszoktam hogy minden gondolatomat megosztom vele, hogy az ajándékait alig tudom titokban tartani. Micsoda felszabadulás ez, micsoda isteni kegyelem.
Igaz hogy semmi késztetést nem érzek olyat tenni, amit titkolnom kéne előtte. Ő pedig cserébe szeret. Még mindig, szívből, igazán.
És hagyja hogy szeressem, szívből, igazán.

Élet és halál.
Az ember az év végén számot vet arról hogy hányadán is áll a dolgaival.
Én napok óta azon kapom magam, hogy gyakran elönt a boldogság. Minden előzmény nélkül egyszercsak végigborzong rajtam a boldogság és a szerelem. Nagyon jó érzés, mert igazán érzem hogy élek, és hogy nem csak vegetálok, de boldog és tartalmas életet élek.
Talán a Karácsony? Számít az is. Enyhén fogalmazok ha azt mondom eddig gyűlöltem a karácsonyt. Már december elején nyomasztó, egyre fokozódó dpresszió ült rajtam. Van oka persze, de feleslege szaporítanom a szót, mindenkinek megvan a maga története a nehéz gyerekkorról.
De most már látom hogy a Karácsony egészen csodálatos is lehet. Látni Emma földöntúli fénnyel ragyogó arcát, ahogy meglátta a fát, ahogy tobzódott az ajándékokban. És mert nem fért abba a pici testbe ekkora öröm, hát sikoltozott és rohangált. Ezek azok a pillanatok, amik bármit megérnek...

Halál.
Voltunk lent a nagyszüleimnél is vidéken. 74 évesek már, mama tavasszal kapott egy csúnya agyinfarktust. Aztán szépen felépült, jár, beszél, tervezget.
De az a szag. Azt hiszem mindenki járt már olyan lakásban, ahol nagyon idős emberek éltek, és haltak meg. Az a szag. Az öregemberhalálszag. A vén kaszás ott ólálkodik az ablak alatt, tudom. És a mama is tudja. Látom a szemén, talán várja is már. Amikor indultunk haza meg akarta ölelgetni Emmát, de ő a kis radajával fogta a kétségbeesést, és elszaladt. Olyan nagyon elszorult a szívem.
Végül Emma is megbékélt és még puszit is adott, a mama is megnyugodott, de az én szívem felhős maradt. Közel a vég, hiszem is, meg nem is.
Hiszen egy nagymama örök, nem?

Aztán ugye ember tervez, Isten végez...
Már sötét volt mikor szépen felöltözve (azért a gyanta megvolt) kimentem a kocsihoz. Nagyjából fél óra alatt ki is olvasztottam a félcentis jégréteg alól. Késve indultam. Szólt a zene, de csak halkan, nagyon kellett figyelni az útra, mert egyrészt nem nagyon tudtam merre kell menni, másrészt valóban egyenletes jégréteg borította az utak felszínét.
Fél helyett háromnegyedre értem a repülőtérre, Jura akkor még a gépen ült. Nem tudtak hova beállni, csak dekkoltak a kifutópálya végén. Hoszzú várakozás után átgurultak Ferihegy 1-re, ahonnan busz hozta őket vissza a kettes terminálhoz. Akkor már 2 órája vártunk. További röpke másfél óra alatt elő is kerültek a csomagjaik. Én teljesen átfagytam a 3 órás várakozás alatt, azóta is fáj a mellkasom.
Amikor végre megpillantottam Jura borzas üstökét a nagy tömegben, hát majdnem elsírtam magam a megkönnyebbüléstől.
Hazafelé fáradtan, de jókedvűen beszélgettünk a kocsiban, és egy deres bekötőút helyett egy Burger Kingbe tértünk be, hiszen mindketten majd éhenhaltunk.
Este 10 volt mire hazaértünk, hullafáradtan vánszorogtunk csak.
Azért az éjszaka mégis csodás volt, végre összebújva, egymás melegében alhattunk.

Me semmi tanulságos vagy érdekes nem jut az eszembe. A tegnapi katarzis után elégé le vagyok eresztve. Arról nem is beszélve hogy valami iszonyatosan hiányzik Jura.
Azért lehet hogy két és fél év után már inkább örülnöm kéne ha végre megszabadulok tőle, de egyenlőre úgy néz ki hogy egyre jobban hiányzik ha nincs velem.
Este érkezik, az imádnivaló Londonból (amiből nem sok jutott neki, lévén munkaugyben ment), és én már most nagyon izgulok.
Én megyek ki elé a repülőtérre. Még az sem tántorít el hogy minden út egy merő jégpálya a hajnal óta zuhogó ónosesőtől, hogy több baleset történt csak ma, mint az elmúlt 2 hónapban, és ráadásul sötét is lesz.
Menni akarok, mert már elképzeltem már ahogy lágy zenét hallgatva közeledem Ferihegy felé álmos kis falvakon keresztül, az ablakokban karácsonyi fények égnek már, és én ünneplőbe öltözött szívvel (és legyantázott fazonnal és lábbal) ülök a kocsiban.
Aztán a számat rágcsálva várom hogy nyíljanak a kapuk az érkezési oldalon, és felbukkanjon ő, kis bőrönddel, nagy ajándékcsomagokkal.
Én a karjaiba röppenek, szerelmes csókunktól megáll az idő egy pillanatra. (Melyik is az a film, ami azzal kezdődik hogy egy repülőteret mutatnak, ahol az érkező emberek szeretteikkel találkoznak, és mindenki olyan boldog? Sokszor eszembejut ez a jelenet)
Aztán a kocsi felé menet egymás szavába vágva mesélünk hogy kivel mi történt, bepakolunk, és az úton Jura lekanyarodik egy elhagyott bekötőútra. Csak kopog, kopog a jeges ónos eső a kocsira, és a bepárásodott ablakra meztelen ujjakkal szerelmes üzenetünket rajzolunk egymásnak.
Este a gyermekeink két mosolygó, boldog szülőt kapnak, és mindenki megnyugszik, mert újra együtt lehetünk mindannyian...

Ma olyan meglepetés ért saját magammal kapcoslatban, hogy azóta kicsit jobban kihúzom magam.
Két éve nem vezettem már (vagy csak alig), és ma rákényszerültem hogy a két gyerekkel Fótról átautózzam az egész városon a fogaskerekű végállomásához. Tegnap fél éjszaka nem aludtam, annyira rettegtem. Ma pedig beültem az autóba (valójában előtte úgy háromnegyed óráig készítettem mindkét gyereket az útra), és elindultam. Döbbenten tapasztaltam, hogy csoda történt, úgy vezetek mintha tegnap szálltam volna csak ki a volán mögül. Élveztem. Pedig csúszott az út, valami taknyos dara hullot az égből, és a városban dühöngött a karácsony előtti bevásárlópánikos dugó.
Én mégis élveztem!
Jó volt vezetni, bekerülni a forgalom véráramába, araszolgatni, az én angyal gyermekeim vígan elvoltak hátul (Iván aludt is), halkan szólt a rádió, és nagyon jó volt.
Hosszú ideje minden sikerélményem a gyerekeimmel vagy az itthonléttel kapcsolatos. Nagyon régóta nem ért másfajta siker. És ez most nagyon jólesett.

Kiborító egy nap volt, délelőtt nem volt áram, lehült a ház 16 fokra. A gyerekek most gyógyultak meg, remélem nem esnek vissza.
Aztán Iván egész nap üvöltött mint akit nyúznak. Kivagyok mint a liba.
Nem is vagyok ma nagy formában, nem is írok ma többet.
Jura holnap utazik Londonba.
Szomorkás vagyok miatta, mert London a kedvenc városom, és én nem mehetek. Ellenben itthon maradok, és nagyon üres lesz az ágy két éjszakán át.
ha belegondolok, London decemberben, St. James park a mókusokkal, a kedvenc fekete taxijaim (amibe siman betolom a babakocsit!), a multikulti metro, és az a hatalmas Mothercare áruház, tele szebbnél szebb babaholmikkal. Jajj, inkább bele sem gondolok.

Egyre erősödik a gyanúm,hogy egy kölyökkutyával lakunk együtt... Úgy tűnik egy másfél éves gyerek pontosan annyi kárt tesz, mint egy rakoncátlan kölyökeb. Mindent megrág, szétszed, felaprít, telepisil, hangos, bosszantó, de mégis olyan édes...
Ma a fürdés előtti félpucér rohangálás közepette alaposan bepisilt. Rettenetesen megijedt, alig bírtam lecsillapítani a rémült zokogását. Nem egyszerű kisgyereknek lenni... Dehát azért mégiscsak a mi kutyánk kölyke.

Iván is kezd emberforma lenni. Ma hosszasan interaktáltunk. Én beszéltem hozzá, mosolyogtam rá, ő pedig szélesen vigyorogva fel-felkurjatva válaszolt. Valahányszor rámmosolygott, nekem könnybelábadt a szemem. Tudják mivel lágyítsák meg a kérges szívemet... Ráadásul ha hasra tesszük egyből a hátára fordul. 5 hetesen. A büszke szülői szív hevesebben dodog ilyenkor.
De azért van a szülői létnek árnyoldala is. Hogy mást ne említsek nem egy fáklyásmenet éjnek évadján elkárhozott lélekként a Tescoban bolyongani, csak mert emberi időben lehetetlenség gyerek nélkül eljutni oda. Amikor az ember hajnali egykor a csípős hidegben rámolja be a pelenkák tömkelegét a kocsiba, csak megfordul a fejében, hogy más emberek talán éppen magukra húzzák a takarót, és édesdeden hortyognak meleg ágyukban.
Aztán itthon mégiscsak jó már betakargatni őket, feldiézni a sok kis csodát, ami egész nap történt, és kiderül hogy mégiscsak jó így. Nagyon jó.

Jó sok saramat tudtam le tegnap és ma is. Kihívtam a mosógépszerelőt, bejelentkeztem homeós dokihoz Emmával, és ma csípőszűrésre Ivánnal.
A végső lökést az adta meg hogy Emma már megint beteg... Brrr...

Valahol a tejpecsétes pólóm, kinőtt szemöldököm, lottyadt bőröm, karikás szemeim mögött ott bújkál a régi Presh. Karcsú testén kihívó ruha feszül, beletúr boszorkányosra tépett hajába, rágyújt egy vogue-ra, belekortyol egy vodkaredbullba, és vár. Várja a sorát, amikor újra előtörhet, és elcsábíthatja újra és újra Jurát.
És akkor mégiscsak eőrébb leszek a sorsomban, mert lesz két gyönyörű okos gyerekem, és egy szerető férjem...

Ha már gyerekek.
Emma újabb és újabb produkciókkal lep meg. Tegnap a fotelban ültem Ivánnal, és leesett mellőlem a telefonom. Emma odalépett, felvette és odanyújtotta nekem. Döbbenetemet újabb döbbenet követte, mikor pár óra múlva szintén a fotelban ücsörögtem Ivánnal, mikor megszólalt a telefonom, ami a vendégágyon volt. Emma kérésemre odahozta nekem a csöngö telefont (pedig nem szereti mikor rezeg a kezében).
Könnyek szöktek a szemembe. Hát hiába, eljutottunk ide is, az én ügyes, segítőkész kicsi lányom...

(Ez a fénykép hétvégén készült rólam egy Mikulás ünnepségen)

Iván szombaton volt egy hónapos, aznap meg is örvendeztetett minket egy átfordulással. Döbbenet, olyan erős kiskölyök.
De amilyen erős, olyan kis nyavajgós is. Ha ébren van, akkor csak kézben szeret lenni. Az éjjelt pedig nem feltétlenül alvással szereti tölteni.
Bár mentségére legyen mondva ma éjjel kitett magáért. Fél 9 után csak hajnali 2-kor, majd 7-kor ébredt. Igaz annyira kipihente magát, hogy egész délelőtt raplizott.
(Éjjel félálomban mikor szoptattam Ivánt újra eszembe jutott az a lány a netről, és megborzongtam. De jó hogy én itt etethetem a gyerekem az utcáról beszűrődő fényben, és nem gépekre kötve küzdök az életemért.)

Emma pedig dobbentes fejlődésről tett tanúbizonyságot az előbb, mikor nagy elgondolkodva firkálgatott egy papírra, majd rábökött, és közölte velem hogy "cica". Hoppá, ez igen!

Ilyenkor jövök rá, hogy milyen egy szerencsés flótás vagyok is én...
Van egy ismerős lány, a netről ismerem, a fia kicsit idősebb Emmánál, és most várta a második babáját. Minden nap mentek sétálni a kisfiával, kicsit irigykedtem is hogy nahát, milyen jól bírja, le a kalappal előtte. Bezzeg én csak nyöszörgök, és szegény Emma akkor szív csak friss levegőt ha anyu kiviszi az udvarra.
Aztán megszültem Ivánt minden komplikációtól mentesen, gyönyörű, gyors, tankönyvi szülés volt, aminek az eredménye egy tökéletes, gyönyörű, erős, egészséges gyerek lett. Én pedig istenien érzem magam azóta is.
Az a lány pár napja írta hogy összeházasodtak a férjével, és kicsit elmerengtem hogy milyen boldogok lehetnek most.
Ma pedig jön a hír róla, hogy vasárnap mentő vitte kórházba, levált a méhlepény, nem alvadt a vére, azonnal cselekedni kellett, három életmentő műtétet hajtottak végre rajta, leállt a veséje, élet-halál között lebeg azóta is, altatják, hiszen nem bírná elviselni a fájdalmakat. A kicsi lánya alig 2,5 kg, antibiotikumot kap infúzióban, mert nyelt a véres magzatvízből.
Iszonyúan letaglózott a hír.
Mást nem tehetek, adok nekik tejet, hisz nekem rengeteg van, ott meg szükség van rá. Bárcsak többet tehetnék...
Közben pedig csendben hálát adok a sorsnak, hogy mindez nem velünk történt meg...

Késő este beosonni a gyerekszobába nagyon jó. Térülök, betakarok egy szuszogó csimotát, fordulok, és betakarom a másikat.
Olyankor egészen elhiszem a hihetetlent, két gyerekem van.
Aztán éjjel közel egy óra alvás után már nem annyira jó kásás fejjel bevánszorogni a gyerekszobába. Nem térülök, nem fordulok, csak vonszolom magam mint egy zombi.
Már egy hónapja csináljuk ezt. Haragszom rá amiért 3 óránként kel, aztán nem alszik vissza, csak nyülődik. Közben mardos a lelkiismeret, amiért ilyenkor nem tudom szeretni a gyönyörű kisfiam. A legnehezebb szülésnél is rettenetesebb kínok ezek...

Megtörni látszik a jég, Emma mintha kezdené megszeretni, elfogadni Ivánt. Vagy csak nem emékszik már arra, hogy valaha egyedül volt a szemünk fénye?
Jura szerint nekünk akar megfelelni, de én azért remélem hogy valamennyire szívből is jön a kedvessége Iván felé. Puszilgatja, hozzábújik (megtanult úgy odabújni a kicsihez hogy ne nyomja össze), simogatja.
Remélem azért ez egy tendencia...

Megtörni látszik a jég, Emma mintha kezdené elfogadni a számára egyenlőre szomorú tényt, Iván bizony a család része, velünk marad. Vagy talán már kezdi elfelejteni hogy valaha egyedül volt a szemünk fénye? Jura szerint nekünk akar azzal megfelelni, hogy kedvesen bánik Ivánnal. Én azért remélem hogy valamennyi szívből jön.
Tény és való, azért Iván is sokkal izgalmasabb számára amióta nem csak alaszik, hanem sokat van ébren, kapálózik, fintorog, hangokat ad ki. Emma puszilgatja, hozzábújik (megtanulta finoman ráhajtani a fejét, úgy hogy ne nyomja össze), simogatja.
Remélem hogy ez egy szívből jövő tendencia lesz...

Tegnap ünnepeltük meg Emma névnapját. Kapott egy csomó ajándékot, mindenkitől egy kis apróságot, de a legjobban az a csokor tetszett neki, amit az apjától kapott. Felajzva rohangált fel s alá kezében a csokorral, és nagyon boldog volt hogy maximálisan ő van a középpontban.

Egyre szebben ejti ki a szavakat, egészen döbbenetes hogy már mennyi szót ismer. Viszont ma végre rájöttem egy nagy rejtélyre. Úgy egy hete a legkedvesebb szava a "mmmeeeeeö". Na, ma megvilágosodtam. Hát persze hogy ez a "nem"! Már kezdtem csodálkozni, hogy ez a szó hiányzik a szótárából. Na nem, csak kicsit változtatott rajta. Így hát a napjai nagy részét azzal tölti hogy rosszalkodik, és rohangálva bőg mint egy kis emberforma borjú.
Az a furcsa hogy bár rettenetesen idegesítő amit naphosszat művel, én mégis élvezem hogy ilyen. Főleg mióta Iván megszületett, végre visszatért a "régi" türelmem. Jó látni ahogy nyílik ki a világra, önállósodik, próbálgatja a kis fegyvertárát hogy manipulálja az embereket, felfedezi a környezetét, és kommunikál.
Szeretném minden percét kiélvezni ennek a csodálatos korszaknak. Szinte hihetetlen hogy két kis sejtünkből, húsunkból és vérünkből ilyen csoda növekszik, és jutalmunk a büszkeségen kívül a lehetőség, hogy újra megláthatjuk és felfedezhetjük a világot ártatlan, gyermeki szemmel.

Ma először kerültem komoly dilemmába hogy vajon egymagam melyik gyerekhez ugorjak ugyanabban a pillanatban.
Jura éppen kihúzta a lábát az ajtón a két naggyal, hogy menjenek moziba, amikoris elkezdtem tisztába tenni Ivánt. Mindkét gyerek fel volt ajzva, négy gyerek már komoly rajcsúrra képes. Emma rohangált egyik szobából a másikba egy számítógépes egérrel, mikozben Iván kimerülten zokogott a kezem alatt a pelenkázón. Egy tökéletesen időzített pillanatban emma elvágódott a küszöbben, és a szájában az egér dugaszával arcra eset... Ivánra rádobtam egy textilpelust, és felkaptam Emmát, visszaugrottam a pelenkázóhoz (mert bár Iván még nagyon kicsi, az ördög nem alszik). Szegény kicsikém szájából dőlt a vér, összekeveredett a nyállal és a takonnyal, amit beledörgölt a pólómba, miközben hozzám bújt.
Iván újra elkezdett sírni, valószínüleg fázott. Na ekkor raktam le a közben kicsit megnyugodott Emmát, aki persze ezen megsértődött. Rekord idő alatt pelenkáztam be Ivánt, miközben Emma zokogva kapaszkodott a lábamba, megpróbált felmászni az ölembe.
Végül szegény Ivánt leraktam az ágyába, és Emmának adtam árnikát a szájsebére. Közben szerencsére legalább a vérzés elállt.
Gyorsan leraktam aludni, nem is tiltakozott, egyből mély álomba zuhant, én pólót cseréltem. Eközben Iván újra felhergelődött és a sok sírástól mégjobban szörcsögött mint eddig. Egy gyors orrszívás, ringatás.
Mázlimra pont akkor keződött a Totalcar a tévében, így lerogyhattam elé, és a közben rajtam elszenderedett Ivánnal megnéztem.

A fiam tekintete...
Ma este ahogy ringattam, szórakozottan nézegettem az arcát. Félig lehunyt szemmel meredt a világba. Akkor egészen megborzongtam, mert Jura tekintetét láttam meg benne, egészen kicsiben.Ugyanaz az okos, kedves, mindent tudó tekintet, mint az apjáé. Elöntött a szerelem Jura iránt, és hálát adtam a sorsnak, hogy ilyen férj jutott nekem. Megunhatatlan csoda, ahogy felfedezem a bennem növekedett, belőlem táplálkozó gyermekemben az apját, a szerelmemet.
Az arca már most karakteres, egyedi vonásokkal. Próbálom felfedezni a hasonlóságot valamely általam ismert rokonnal, de ő nem hasonlít senkire. Ő csak saját magára hasonlít, hittem egészen eddig, de ma felfedeztem az eddig jobbára lehunyt szemhéjjak mögötti titkot.

Nos hát Iván is elkapta...
Emma mintha kezdene gyógyulni, de Iván éjjel elkezdett köhécselni, szörcsögni. Szegény kis manócskáim. Azt hiszem az én tejemben nem lehet immunanyag, vagy nem annyi amennyi kellene. Kíváncsi vagyok mit mondana erről a LLL...
Mindenesetre doktor néni azt mondta hogy szellőztetés és séta. Hát ez megoldható, bár az utóbbi meglehetősen macerás. Két gyereket udvarkészre elkészíteni nem semmi így télen. De aztán megéri. Emma igen lelkesen tologatja a babakocsit.
Talán enyhül a rettenetes féltékenység, de még nem akarom elkiabálni.
Huhhh, be is fejezem ezt a post-ot, mert teljesen szét vagyok csúszva, a fáradtság egy előrehaladott állapotában, és összevissza írok mindent...

Emma beteg már megint. Szegénykém nem tudom mivel érdemelte ki ezt a kis betegeskedős természetét. Most a szokásos takonykór mellett igen ronda köhögés is tarkítja a palettát. Hiába a homeós bogyók, ima, szenteltvíz, ráolvasás... Kínomban már azt találtam ki hogy a tápját kiváltom anyatejjel, hiszen az van bőven, napi 3 dl-t fejek. Talán az abban lévő immunanyagok segítenek neki legyőzni ezt a kórságot.
Na meg persze erősen reménykedem hogy esetleg csodával határos módon Iván nem kapja el.

Napok óta be sem kapcsoltam a gépet. Én az internet- és fórum-függő most teljesen közömbösen gondolok erre, és ha választanom kell egy fél óra netezés és egy fél óra heverészés között, hát bizony a heverészést választom.
Nem emlékeztem már rá hogy a tejcsinálás ennyi energiát von el az ember szervezetéről, néha ijesztő éhségrohamok törnek rám. Szerencsére ilyenkor nem zabálom magam halálra, de ennem muszáj.

Egyébként azt hiszem mindenkinek a második gyerekkel kéne kezdenie. De nekem biztosan. Szinte gyerekjátéknak tűnik a kicsi körüli mindenféle teendő. Pedig sokkal macerásabb gyerek mint Emma volt. Vagy talán ő is volt ennyire macerás, csak már nem emlékszem? Engem is utolért volna az anyákat sújtó szelektív emlékezés? Néha azt hiszem igen.
Közben Jura olyan sokszor mondogatja hogy "olyan csodálatos anya vagy te édes szerelmem", és én ilyenkor kacéran azt felelem neki hogy "nem is, te hazug rossz kutya!", de közben hálás vagyok neki hogy ezt mondja, és így is gondolja. De egy picit el is komorulok, mert eszembe jut hogy milyen sokszor vagyok türelmetlen, önző, veszekedős. Sokkal sokkal jobb akarok lenni. Ez örökös konfliktusom önmagammal.

Közben meg azon is morfondírozom, hogy olyan sok helyről hallom hogy a szülés óta kissé megrendül a szexualitás a kapcsolatokban. Nők szinte büszkén súgják egymásnak hogy hát ők bizony nem kívánják a szexet amióta terhesek, vagy szültek. Olyan rémtörténeteket is hallok hogy szülés után hónapokig nem éltek házaséletet. Bevallom az utolsó trimeszterben én sem voltam az a végzet asszonya, és egy pihentető alvás jobban lázba hozott mint egy hancúr, de a szüléssel mindezt mintha elfújták volna. Mintha egy nagy nyomasztó felhőt fújtak volna le rólam. Olyannyira hogy amikor másnap meglátogatott a férjem a kórházban, hát bizony azon morfondíroztam, hogy milyen csendes sarokba tudnám észrevétlenül berántani.
Azóta is szinte szűntelen vágyakozással gondolok rá, mintha friss szerelmesek lennénk. 6 hét? Te jó ég! Hát ki bírja azt ki? Mi 8 nap után elbuktunk...

Ma először vagyok itthon egyedül a két gyerekkel. Kicsit izgultam csak hogy mi lesz, de minden olyan gördülékenyen megy. Valahogy kerek egésszé vált a napom, nincsenek üresjáratok, minden percemre jut egy gyerek, néha egyszerre kettő is... Biztos lesznek rohanós, háklis napok, amikor mindenki feszült, ingerült, nyűgös, amikor nekem is kevesebb a türelmem.
Elhatároztam hogy nem ülök egész nap a gép előtt, a fórumra egyáltalán nem is lépek be, mert akkor nem tudom abbahagyni. Márpedig mennyivel nagyobb kincset ér az időm, ha a gyerekeimnek szentelem.
Emma önjáró már, bármit lehet mellette csinálni. Imádom hogy ilyen kis értelmes, bontakozik ki a kis személyisége, bármi dolgom van a házban jön utánam, és mindenhol megtalálja a módját, hogy hogyan tudja játékosan felfedezni a világot. Szeretném minél jobban kiélvezni ezt az időszakot.
Iván még egy kis zsigeri csomag, lenyűgöz a természet találékonysága, ahogy megnyilvánul a tökéletes kisfiamban. Imádom ahogy szopizik, azt az isteni semmivel össze nem téveszthető anyatejes illatát. Igen hálás vagyok a sorsnak hogy könnyedén kakil és pukizik (ó, az anyák örök témája), semmi sírós hascsikarás. Remélem ez így is marad. Az éjjellel azért vannak némi problémák, dehát olyan kicsi még, ráér átaludni az éjszakát ha nagyobb lesz.

Elégedett és boldog vagyok. Sosem gondoltam volna, hogy ez így lesz. Talán nem is lesz mindig így, lesznek szétcsúszott időszakok is, de most nagyon élvezem az életet.
Szerelmes feleség vagyok, és boldog anya. Itt és most ez a legjobb, ami történhet velem.

Hát itt van ő, megérkezett. 2004 november negyedikén megszületett Sándor Iván László.
Egy problémamentes, és viszonylag élvezhető terhesség után egy álomi villámszülés (gátvédelem, és minden egyéb beavatkoás nélkül), majd szinte pimaszul könnyű gyermekágy következett, a tejem a második napon beindult, de mellem volt szives az oly rettenetes belövellést (feszülő, betonkemény, forró, csomós cicik) mellőzni, egyszerűen csak lett tejem, egyre több, nagyon sok, árad. Imádom az ézést ahogy táplálom a gyermekem.
A gyermekem, aki olyan tökéletes.
És mégis dúl bennem egy csomó ambivalens érzés. Szerelmes vagyok a lányomba, és imádom a fiamat is. Mégis csalónak érzem magam. Senki sem mondta hogy ez ennyire nehéz lesz. Hogy ilyen nehéz kettőt szeretni...
Talán amikor alszanak. Két szuszogó kis csomag, belőlem sarjadzott élet. Akkor kezdem sejteni milyen is lesz majd szeretni őket együtt, belső vívódás nélkül.

Tegnap este anyu is, és Jura is már 9-kor mély álomba szenderültek. Bennem valami ősi erő dolgozik, egészen nevetséges fészekrakó ösztönnek nevezni. Sokkal inkább a megveszekedett fanatikus suvickolási láz illene ehhez a mindent felemésztő késztetéshez.
Késő éjjel is ugrásra kész izomzattal feküdtem az ágyban, teljesen éberen, és elemi erővel fogtam vissza magam, hogy ne rohanjak ki a fürdőszobába suvickolni.
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal hogy megteszem, de aztán meggondoltam magam. Nem akartam Jurát egy olyan traumának kitenni, hogy éjnek évadján felriadva szeretett felesége hiányára azt a kádban találja meg, amint eszelős tekintettel már a zománcot vakarja le onnan...

Egy ideje úgy terveztem hogy ma fogok szülni. Dehát ember tervez... ugyebár...
Tegnap olyan szép ígéretes fájásaim voltak egész délután, de estére huss, eltűntek.
Ma a kertben rendezkedtünk, cipekedtem, emelgettem, hajolgattam, de semmi...
Várakozunk...

Ma van halottak napja, voltunk este a temetőben. Olyan gyönyörű az a sok világító mécses a sötétben...

Bohó ifjú koromban mindig gúnyos mosolyra húzódott a szám mikor egy könyvben azt olvastam hogy egy pár soksok év után is úgy kívánja meg egymást mint egykoron, szerelmük hajnalán. Azt gondoltam nincs az a partner, akivel ne fúlna unalomba a szex. Reménykedtem hogy olyan férjem lesz, akivel legalább néhanapján jó...
Aztán ahogy teltek az évek, partnerek jöttek-mentek, volt sok hosszabb-rövidebb kapcsolatom már azon gondolkodtam hogy te jó ég, hogy fogom én megállni hogy ne csaljam meg a férjem?!

Itt van Jura, és minden eddigi elképzelésemet megcáfolja. A hűség nem kényszer, hanem valami egészen csodálatos új dimenzió. Olyan jó érzés elmerülni a csókjában, szomjasan kívánni, egyre szenvedélyesebben, mélyebben. Egészen felemelő érzés érezni ahogy megkíván egy pillanat alatt. Látom a szemén, a mozdulatain...
Szerencsés vagyok, nagyon...

Vannak olyan pillanatok az ember eleteben, amit ha egy filmen latunk akkor úgy gondoljuk kissé erőltetett a dolog. Ilyen például ha az ember jóformán mindenórásan hajnali háromnegyed kettőkor egy egeret hajszol az előszobában a férjével és az anyjával.
Hát így peregnek napjaink, mint homokszemek...

Várakozás.
Az elmúlt éveim valahogy ennek a jegyében telnek Jurával. Néha úgy érzem mindig csak várok.
Amikor elkezdtünk találkozgatni vártam hogy üzenjen mikor is futunk össze. Valahogy mindig éreztem mikor fog jelentkezni, melyik napot fogja mondani.
Aztán pár év után komolyabbra fordult a dolog köztünk (mennyire banális megfogalmazása annak a robbanásnak ami akkor történt szinte hetek alatt) vártam rá hogy elszabaduljon "otthonról" hogy végre velem lehessen. Először volt szívet tépően rossz hogy nem én vagyok A Család egy férfi életében.
Hajnalban vártam hogy nyíljon a bejáratiajtó, és beosonjon friss péksütemény illatot sodorva magával, majd vártam ahogy csendben kapkodva ledobálja a ruháit, és becsússzon mellém a takaró alá, hogy átöleljen, rátapadhassak, köré fonódhassak, beszívhassam a bőre illatát. "Kicsi indám" -így hívott...
Aztán elment, mert dolgozni azt kell.
Egész nap vártam hogy végre délután legyen. Mikor már sejtettem hogy közeledik kiültem a konyhaablakba, és vártam hogy megjelenjen az a kék autó (azóta is ha meglátok egy olyat belecsavarodik a szívem a vágyakozásba), kiszálljon ő, bohókásan kapkodva, újság, táska, zakó, minden csúszik szét, mert ő már rohanna fel hozzám, de még annyi dolog van.
Aztán elment, mert "haza" kellett mennie, és én egyedül maradtam megint. Vártam a reggelt újra.
Aztán megtörtént a csoda, megfogant Emma. Egy hétig vártam a bizonyosság után hogy összeköltözhessünk végre. Életem egyik legfájóbb és legboldogabb hete volt az.
Aztán kilenc hónapig babát vártunk. Vártuk a válópert, vártuk az új munkahelyét, vártuk a költözést, a szülést.
Vártuk az esküvőt, hogy sóvárogtuk azt a napot...
Most újra gyermeket várunk, és én minden nap ugyanolyan örülten várom hogy hazajöjjön, várom a hétvégét hogy együtt lehessünk. Éjjel, amikor várom hogy végre elaludjak ilyesmiken gondolkodom. Ha Jura, akkor várakozás.

Valamelyik nap a heverő előtt ült amin feküdtem. Néztem őt, és észrevettem hogy a zoknija le van csúszva és meg van csavarodva a lábán. Hirtelen előntött a szerelem. Boldog vagyok vele. Egész életemben erre vártam. Rá vártam.

Úgy tűnik végre befordultunk a célegyenesbe, tegnap elhagytam a nyákdugómat, és a méhszájam is szépen készülődik. Keményebb része a dolognak hogy rettenetesen görcsöl a hasam alja, és nem tudom Emmát megemelni... Szegénykém, még szerencse hogy már tud járni. Viszont ideje lenne legalább a kórházi csomagot bepakolni...

Házaséletünk újabb fordulópontjához érkezett. Szegény Jurám tegnap bevallotta hogy nem mer már hozzám közeledni, mert fél hogy valami bajt csinál. Kicsit meg van ijedve az orbitális méretű pocakomtól. Azt hiszem tegnap esett le neki, hogy nekünk lesz még egy gyerekünk. Eddig volt pocakom, állapotom, nyűgöm, vizsgálatok, még ultrahang is (mindegyiken ott volt), de az mind én voltam.
Meg is értem, nekem is nagyon nehezen esik le a dolog, pedig bennem növekszik, és nemsokára meg is születik...

Voltunk tegnap az építésznél, újabb egyeztető beszélgetésen. Szépen alakulnak a dolgok, nagyon jó kis ház lesz ez. Egyetlen "aprócska" probléma van velük. Nem képesek egy normális konyhát tervezni. Megértem én hogy aki gyümölcssalátán, babapiskótán, deiten (ünnepnapokon rendelt pizzán) él nehéz belegondolnia hogy milyen lehet egy konyha ahol főznek is, de azért ez túlzás.
A lány szabályos hisztériás rohamot kapott mikor megkértük hogy ugyan rajzoljunk már egy használható konyhát. Repkedtek a bazdmegek, ide-oda kattintgatott az egérrel, összevissza rajzolgatott, éppenhogy elkerült egy súlyosabb idegösszeomlást. Végül nem sikerült megértetni magunkat vele, abban maradtunk hogy mindannyian gondolkodunk még a problémán.
Mondjuk engem túlzottan nem érdekel hogy neki milyen fóbiája van a konyhákkal kapcsolatban (mert hogy van, méghozzá nagyon súlyos, az tiszta sor), én olyan konyhát szeretnék amilyet elképzeltünk. Ebből pedig nem engedünk szemernyit sem.

Pocakiván egyre nagyobb és nagyobb, most már keveset mozog, azok viszont jóval fájdalmasabbak mint eddig. A múlt szerdai UH 2800 grammra becsülte a pillanatnyi súlyát, a doki szerint még egy kilót simán felszedhet ha kivárja az idejét. Jajjjj...

Ez a nap egyszerűen tökéletes. Pontosan ilyenről ábrándoztam kislánykoromban, mikor elképzeltem hogy hogy is telik egy nap egy normális, szerető családban.
A reggel egészen apró zökkenővel indult, Jura elhatározta hogy habos kakaóval ébreszt, viszont a tejszínhab keverés közben összeesett. Ő úgy gondolta hogy ez megpecsételi az egész napot, én viszont úgy gondoltam hogy ilyen apróság nem ronthat el egy nagy reményekkel teli szombatot. Amúgy is úgy gondolom az egészről, hogy nagyon kevés férj veszi a fáradtságot hogy ilyesmit kitalál (ti. habos kakaó), este megveszi a tejszínt hozzá, mégpedig nem flakonos habot, hanem olyat, amit saját két arany kezével ver fel.
nagyon finom volt így is, mert az ízén az állaga nem rontott cseppet sem.
Következett egy vidám reggeli, szintén az előző este beszerzett alapanyagokból.
Aztán Emmát leraktuk aludni, mi pedig elhevertünk. Én a vendégágyon (aludtam egy nagyot), Jura pedig előttem a szőnyegen, újságot olvasott.
Jura befejezte a komód összeszerelését, miközben Emma elmélyülten szerelt és porszívózott mellette. Én Iván és Emma ruháit pakolgattam, közben gyögyörködtem kis családomban.
Hancúr, közös ebédkészítés (sztrapacska), jóízű lakmározás következett. Majd Emma ismét aludni tért.
Odakint vígasztalanul esett az eső, mi pedig bebújtunk egy kád forró vízbe. Csend volt, csak az eső monoton kopogása hallatszott. Isteni volt összebújni, egymást simogatni a furdőszivaccsal, csodás, érzéki élmény (még Iván is mélyen aludt a pocakomban).
Emma akkor ébredt mikor éppen kimásztunk a kádból, igazán jól időzített. Hancúr, videózás, közös uzsizás következett. Gyorsan összepakoltunk, majd vidám fürdés, fektetés.
Most fél kilenc van, Emma alszik, előttünk az este, és azt kell gondoljam méltó befejezése lesz ennek a napnak bármi következzék is.

Pár hete fedeztem fel hogy Emmának van egy apró kis szeplője a derekán pont a popsija felett. Azon morfondíroztunk Jurával hogy micsoda őrületesen szexi lesz majd ez ha felnő. Remélem olyan férfit talál majd aki kellőképpen tud értékelni egy ilyen pirinyó kis szeplőt.
Ha lehet hinni a szakirodalomnak akkor olyan ferjet valaszt mint az apja. Akkor elégedett leszek. Talán tudunk olyan mintát adni neki hogy felnőve boldog családot tudjon alapítani, és megtalálja a helyét az életben.

Nem alszom jól mostanában. Nem csoda, egy ekkora görögdinnyével a hasamban... Éjszakánként furcsa dolgokon morfondírozom. Aztán ha elalszom mégfurcsábbakat álmodom. Most éjjel például azt hogy nagyon megbántottam Jurát (véletlenül felgyújtottam egy parkot ami az övé volt). Nagyon sokáig pedáloztam hogy végre újra összejöjjünk. Amikor ez megtörtént olyan földöntúli boldogság öntött el hogy elhatároztam neki ajándékozom a szüzességem. Buta álmok, olyan érzelmes hangulatba kerülök tőlük...

Vég nélküli monológ megy a fejemben, agyblog. Aztán mire gép elé kerülök mind elillan. Pedig olyan jó lenne leírni mennyire szerelmes vagyok a férjembe, a lányomba, mik azok az apró történések, amiket nem szeretnék elfelejteni, le kéne írni, meg kéne örökíteni. Aztán nem teszem meg, elillan, és csak remélhetem hogy egyszer még eszembe fog jutni.

Néha csak nézem ezt a kicsi alakot, és nem hiszem el hogy létezik még egy ilyen csodálatos gyerek a világon. Olyan jó gyerek, hogy ilyen talán nincs is. Reggel békésen ücsörög a járókában amig magamhoz térek és összeszedem magam, felöltözöm. Addig ő olvasgat, csendben játszik. napközben is igen belátó, ha kimegyek a szobából mindig elmondom hova megyek, mit fogok csinálni, mikor jövök vissza, ő bólint egy nagyot, sarkon fordul, és megy játszani.
Valamelyik nap hisztérikus zokogásban törtem ki (utolsó hetes agyelborulás), ő nézett egy darabig, majd hozzám bújt, a nyakamba fúrta a fejét és megveregette a vállam.
Édes kicsi alak, milyen üres lenne az életem nélküle...

Hétfőn este kimentünk az építészhez Zebegénybe, hogy megmutassák a ház 3D képét. Nagyon izgi volt, de nem ezért kezdem el az egészet mondani.
Hulla fáradt voltam, nyűgös, és nyavajgós. Így a 33. héten egy átgyalogolt nap után érthető is. Ez a házaspár egy szép fiatal emberpár, 3-4 gyerekstátuszban tartott macskával. Gyerek nincs, nem is akarnak, mert az megakadályozná őket abban hogy kreatív elméjük szárnyaljon. Szó terelődött a kerttervező nőröl, akinek a tó a fixaideája. Mi nem annyira lelkesedünk az ötletert, de építész es építészné (aki lakberendező) egymás szavába vágva ecsetelte milyen isteni mikor az ember ül a tó partján, és nézi az aranyhalakat, meg a teknősöket. Szemünkben vidám szikrákkal néztünk egymásra Jurával. Mikor lesz nekünk akár két percünk is a szüntelen nyuzsgő csimmotáktól, hogy aranyhalat nézegessünk egy tóban?! Még a gondolat is kacagtató. Épp csak a tédemet nem csapdostam harsány jókedvemben, mikor aztán hazafelé felidéztük ezt az epizódot a kocsiban...
Ráadásul nem is érzem magam kifosztva vagy megrövidítve, hogy nincs időm ilyesmire. Nem hiányzik. Még akkor sem ha néha pokolba kívánom az anyaságot, kismamaságot, gügyögést, gömbölyödést, szopit, pocit, cicit, büfit, kakit. De a legjobb az egészben hogy tudom, olyan férjem van, aki hasonlóképpen gondolkodik, így aztán (sok egyéb mellett) soha nem lesz vita forrása hogy legyen-e kerti tavunk aranyhallal és teknőssel vagy sem.

Ez a blog szerény emlékműve az én jellememnek. Belevetem magam valamibe, csinálom lelkesen, majd elterelődik a figyelmem, és annyi... Ó számtalan félbehagyott "remekmű" hever annak a szekérnyomnak a szélén amin én utazom...
Jura hűségesen velem lelkesedik minden egyes fellángolásnál, megveszi minden fellelhető kellékét a legújabb mániámnak (volt már üvegfestés, dekupács, himzés, stb...), majd ha meguntam szépen elcsomagolja őket jobb időkre.
Nem piszkál, nem hánytorgat, nem ugyemegmondtam-oz. Tudja hogy ilyen vagyok, ilyennek fogad el, talán ilyennek szeret. Néha pajkos vidám kedvünkben jókat kacagunk múlandó hóbortjaimon...

A gyereknevelést is megunom néha... Akkor jön anyu, etet, pelenkáz, játszik, főz, pakol, én meg csak lógok a levegőben. Csak a jót élvezem abból hogy van egy gyerekem. Aztán feltöltődöm újra, és megint régi a szerelem közöttünk Emmával.
Ő olyan okos és belátó, türelmes a széltoló anyjával. Boldogan veti magát a mama karjába, elfogadja egy másik szülőnek, jókat játszanak.
Ha jobban meggondolom szerencsés kis alak. Mindig van egy kipihent, figyelmes ember, aki tud figyelni rá, aki elhalmozza türelemmel. Cserébe ő is türelmes, belátó, kiegyensúlyozott gyerek. Sírni szinte sosem sír, rosszalkodni nem szokott (miért is tenné, hiszen figyelünk rá anélkül is), néha órákig eljátszik magában, jól alszik és jókat eszik.
Jó így élni.

Tegnap éjjel valami varázslat volt a levegőben. Olyan furcsa hangulatban voltam.
Lefekvés előtt benéztem Emmához, és amikor jöttem ki megakadt a szemem az ajtó mellett a szandálján. Olyan valószínűtlen volt ott a sötétben egy icipici kis szandál katonásan egymás mellé igazítva, két pici rózsaszín zokni belegyűrve. Felemeltem és csak nézegettem. Te jó ég! - gondoltam - nekem tényleg van egy gyerekem...

Éjfél volt már mikor beálltam a zuhany alá. Kinnt zsongott a nyári éjjel, pont olyan, amiből egy évben fájdalmasan kevés van csak. Meleg, zsibongó, élettel teli. A testemen lassan csorgott végig a hűvös víz, és ahogy lenéztem egyszercsak látni kezdtem magam Jura szemével. A mellem súlyos, duzzadt, halvány kék erek hálózzák be, a mellbimbóm szinte fekete, előremeredő. Alatta a hasam gömbölyödött, az új élet bölcsője, titkos boszorkánykonyha, melyet diszkréten borít a feszülő bőr.
Ott és akkor igazán szépnek láttam magam, kívánatosnak, varázslatosnak.
Jura láthatta a szemem csillogásából, hogy valami különleges történt, mert ahogy végeztem a zuhanyzással ő is gyorsan beugrott a kádba. Bár ő is élvezte a hűs vizet - láttam rajta -, gyorsan végzett.

Úgy szerettük egymást, mintha a világ olvadt volna össze velünk együtt. A ciripelő nyári éjjel bekúszott az ablakon, és elrepített minket egy varázslatos világba, ahol eggyé váltunk a mindenséggel. A szerelem titkos fejezetei ezek, amik csak néha mutatják meg magukat.

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta, - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke, - mesélte, - igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom, - folytatta eltünődve, -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát!

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

A terhesség egy hullámvasút. Korábban azt gondoltam hogy elég jól beszívni ahhoz hogy ráérezzünk a Nagy Lényegre. Elég betolni a nyelvünk alá egy exet, hogy átéljük az egyetemes szeretetet, és rögtön utána lebukjunk a legsötétebb mélységekbe. Elég bedobni egy spurit ha pörögni akarunk mint a búgócsiga, elég felszippantani egy kis utcát hogy mi legyünk a világ királya.
Aztán rájöttem, hogy ez mind semmi a terhességhez, és a gyerekszüléshez képest...

Hát itt vagyok újra.
Kivételesen nem a lustaság vezetett odáig hogy nem írtam, hanem az, hogy nem volt netem. Kiköltöztünk ugyanis Fótra.
Közben Emma egy éves lett, és beújítottunk egy kutyust is. A pocakom nődögél, és már érzem a kis lurkó mocorgását is.
Hát újra bele kell rázódnom a blogolásba. Arról nem is beszélve, hogy teljesen megváltozott a blogger struktúrája, még ezt is ki kell tanulnom...