Nem jutott 5 óra, ó dehogy! Majdnem három. Annyi csak. Óránkénti fosás, de most már néhányszor én is elszundítottam a bilin alvó gyereket ölelve.
Úgy látszik három óra pedig bőven elég volt, mert az éjjel hátralevő részében (értem ez alatt a fél egytől ötig tartó intervallumot) változatos rémképek gyötörtek, hogy mi lehet a gyerekkel. Kell nekem House-t nézni, már láttam ahogy a gyerek keringése összeomlik a véréből hiányzó ásványi sók és elektrolitok hiánya miatt, és a mentő megint csak fél óra múlva jön ki, én meg addig megőszülök megint. Vagy nem is vírusos hasmenése van, hanem valami szörnyű halálos kór gyötri.
Tudom, nappal, kellő mennyiségű alvás után legalábbis csacsiságnak tűnnek ezek a gondolatok, de a harmadik éjjel való nemalváskor már, mikor a gyerek álmában is azt sikítja, hogy "anyaaaa, fááááj, gyógyíts meeeg!", akkor valami elpattan az ember agyában.
És ez még csak egy rohadt fosós vírus csak. Mit élhetnek át azok az anyák, akiknek valóban baj van a gyerekével?
Reggel pedig visszamentük a dokihoz, aki továbbra is nyitva hagyta a kérdést a kórházzal kapcsolatban.
Persze nem Vácra kell mennünk akkor sem, a kedves váci kórházba, ahol már előre köszön a portás, és a büfés csaj tudja, hogy iszom a kávét. Dehogy, a László kórházba kéne mennünk, arra a sintértelepre. A vágóhídra is előbb adnám be a gyerekem, mint oda...
Szóval ha ezt nem akarjuk (már pedig nem akarjuk, akkor inkább egy magánkórház bármennyiért), akkor bele kell diktálnom napi három tasak Sodiorált (aminek legjobb indulattal is narancsos hányás íze van), óráként alá kell tennem a bilit, hogy szörnyű görcsök közepette szülje meg a saját kínját újra és újra.
Ahogy az ölembe hajtja a fejét, és végső kimerülésében jajgat, és ringatózik úgy fest egészen, mint egy kicsi koravén kismama a szülőszobán.
És nekem negyedik napja is hallgatnom kell, ahogy egyre szemrehányóbban sír, hogy "anya, neee! Fáááj a pocakóóóm", és én nem tudok rajta segíteni. Ez a legszörnyűbb az egészben, hogy bárha adhatnám a saját beleimet, csak enyhüljenek végre a kínjai, hogy átvehessem, hogy csak nekem fájjon, bárhogy, bármeddig, csak ne neki, már ne neki!
A (maderfaker) Jóistennek üzenném, hogy a teremtés kurvára el van cseszve, mert ha volt annyi esze, hogy megteremtette az anyaságot, akkor az a minimum lett volna, hogy megteremtse az anyáknak azt a lehetőséget, hogy átvehessék a gyerekeik szenvedését.
Aki hallja, adja át!
