Egész nap sűrű pelyhekben hullott a hó. Szánkóztunk egy nagyot, és többször is eltakarítottuk a havat, de pár óra alatt látszatja sem volt.
Raktunk ki madáreleséget, de azt kell gondoljam hogy itt nem élnek madarak. Vagy vajon meddig tarthat mire felfedezik? Lehet hogy türelmetlen vagyok, mint mindig? Öreg hiba...

Nagy nehezen véget ér hát ez a hét. Csak nyúlt mint a rétestészta. Jura kora reggel elloholt, mire hazaért a gyerekek aludtak, én pedig félhülye voltam már a fáradtságtól. Napközben rövid telefonokat váltottunk, elszorult torokkal beszéltünk. Jurát kikezdte valami dugatlan picsa Londonból, mindent elkövet hogy kifúrja, lesben áll mint egy hiéna, hogy lecsaphasson amint egy kis hibát fedez fel.
Azért innen már csak jobb lehet. A ház legalább szuper, és mi szeretjük egymást. És ez a lényeg.

Mivel itt a világ végén még internet sincs, a külvilágot jelenleg a tévé jelenti számomra. Meglehetősen rákaptam a klub tv-re (ja, nem is: azt hiszem úgy írják hogy club tv).
Délben ha sikerül még jógázom is. (Ez mondjuk kizárólag kicsifiamon múlik, hogy hajlandó-e aludni. Rendszerint csakazértsem.)
Egyetlen zavaró tényező van csak ennek a csatornának a musorában, a műsorok közötti néhány perces kis szösszenet. Miszter Fütyimütyi Kukutyin fényesre borotvált félmeztelen testét kell néznem, ahogy az említett fiatalember kereket cserél egy autón, vagy polcot szerel fel. A kamera többször elkalandozik a csavarhúzótól, kalapácstól, hogy végigsvenkeljen a miszter testén, majd szégyenlősen visszaugrik az unalmas témához.
Több alkalommal is a döbbenettől kikerekedett szemmel bámultam csak. Egész egyszeruen unnndoríítónak találtam az egészet. Én kis balga egészen megrémültem hogy talán én lehetek ennek a musornak a célközönsége (joggal, hiszen az összes többi programnak én vagyok).
Egyszer aztán mutattam anyunak ezt a szörnyűséget, aki a képernyore pillantott, majd vállatvonva közölte hogy naná, hiszen ez a homokosoknak készült.
Jaaaaa?! Nagy kő esett le a szívemről.
Mindazonáltal most picit megrendültem saját liberalizmusomba vetett hitemben. Nekem eddig semmi bajom nem volt a homo- avagy biszexuális emberekkel. Ez mindenki magánügye. Csak könyörgöm ne kelljen meglátnom a tévében egészen váratlanul Miszter Bricka Bracka félpucér alakját, amint sejtelmes mosollyal magyarázza (ráadásul talán szlovákul) hogyan kell szöget verni a falba.

Úgy tűnik jelentősen megcsappant a tejem, ami nem is csoda, ezerrel hajtok hogy összerakjam a házat. Semmi kedvem megint hónapokig dobozok között élni.
Elő hát a fejővel, "szopis teával", a homeós bogyókkal, a baracklével, a pihenéssel (ehhe), és a gyerek minél gyakoribb cicire cuppantásával.

Sajnos sokáig nem lesz itthon internet, így aztán egy közvetett módszerrel vagyok kénytelen írni ide. Jura gépén megírom, ő pedig feltölti.
A ház szépül, és látszik hogy szívesen lakunk itt, még ebben a felfordulásban is, hiszen szorgos kis hangyák módjára serénykedünk.
Lassan a kocsi is befér a garázsba.
Az első olyan emberhez méltó lakhelyünk, ahol nem gyötör szabadulni-vágyás. Néha megállok egy pillanatra, és rácsodálkozom az életemre. Szinte hitetlenül nézem a két gyönyörű gyerekem, ahogy nőnek, okosodnak, és nem hiszem el, hogy mindez belőlem sarjadt.
Hajnalban ránksüt a kelő nap, ahogy egymás melegébe bújva alszunk Jurával. Sosem gondoltam volna, hogy létezik valóban boldog házasság.
Vitáink, összezörrenéseink vannak, hiszen egészen egyformák mégsem lehetünk. De ha a legmérgesebb pillanatomban mégis mégis mélyen a szívembe nézek, ott csak az ő nevét látom, és a végtelen hálát, amiért vele élhetek.
Az egyik legkedvesebb elfoglaltságom lopva nézni azokat akiket szeretek, valami egészen hétköznapi tevékenység közben. Jurát, Emmát, Ivánt. Ilyenkor megmelegszik a szívem. Lelkem kicsiny darabjai ők.