Iván sokkal nyugodtabb délután, amikor megyek érte. Nincs hisztérikusra fáradva, nem tapad azonnal rá a gépekre, amint kilép az iskola kapuján, és ahogy hazaér. Elkezdett autókkal játszani, barkácsolni, kint játszani az udvaron. A nyaka és az arca teljesen le van barnulva mostanra, hiszen ott rengeteget vannak kint, játszanak, kirándulnak, kertészkednek. Tele van horzsolásokkal, lila foltokkal, és heti egy nadrág tuti elfogy, szó szerint leszakad róla (azóta nagytételben vásárolok a turiban).
Sokszor kapom azon, hogy dudorászik, ritmusos mondókákat, verseket motyog, miközben ugrál, koppant, toppant.
Miután három éve hallgatom a suliban, hogy milyen iszonyatosan rondán ír, dolgozik, az első dolog, amit a tanulmányával kapcsolatban hallottam az volt, hogy milyen szépen ír. Gyorsan megnéztem a füzetét, de ugyanazt az írást láttam, mint ahogy eddig írt. Na igen, ez a dolog nézőpont kérdése, kalligrafikus biztosan nem lesz.
Minden nap közli velem, hogy aznap nem tanultak semmit. Eleinte gyanakodott, hogy talán itt valami turpisság van a dologban, de mostanra elfogadta, ez egy ilyen suli.
Végre szeret iskolába járni, reggel felkelni nem nyűg többé. Meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. (A képen piros pólóban.)
Emma felvételije is folyamatban van. Mivel a veresiben nincs negyedik osztály, ezért vele a Gödöllői Waldorfot céloztuk meg. Voltunk nyílt napon, és ezt a hetet ott tölti, úgy nevezett próbahéten van. Itt huszonsokan vannak az osztályban, összeszokott csapat, nehezebb oda betörni, de Emma különleges természete azért megtette hatását, és szinte első nap megszerették. Ott van Sári és Beni is, jóbarátai, akik egyből a szárnyuk alá vették őt, és terelgetik, segítik. Reméljük, hogy felveszik, és szeptemberben már ő is waldorfosként kezdheti az életet. Hogy hogyan oldom meg a háromfelé járást, és egyeztetem össze a sulimmal, még nem tudom. De a gyerekeim jövőjét most kell megalapozni, az nem vár.