Rókafogta csuka

A betegség kruppal indul, amire a végső gyógymód a rectodelt kúp. Az viszont legyengíti az immunrendszert, olyannyira, hogy előtör a betegség torokgyulladás formájában.
A torokgyulladásra adott szerek (mégcsak nem is gyógyszerek) erősítik a kruppot. A krupp megoldása a rectodelt kúp, ami viszont... stb stb örök körforgásban...
Választhatok, hogy mitől fuldoklik a gyerekem krupptól-e, avagy torokgyulladástól.
A köhögést hallgatni maga a téboly, főleg ha az napokig tart, éjjel-nappal, de leginkább éjjel persze, mert az alvás amúgy is úri huncutság egy anyának, de csak szimplán nem aludni azért vérgáz, sokkal inkább a köhögő, öklendező gyereket tartani, az nagyobb buli.

Már gyerekkoromban is írtóztam a köhögő emberektől. Olyan gerinctájékot kaparó, menekülési kényszert gerjesztő rossz érzésem volt mindig, ha valaki köhögött a közelemben.
Meglehet tán előző életeim egyikében hóhér voltam, és embereket akasztottam élvezettel napszám. Mással nem tudom magyarázni, mert ez már karmikus rendeznivaló, mi másért született volna kruppos vagy állandóan torokgyulladásos gyerekem?!

Macerásabb kipakolni a nappalit, mint azt gondoltam volna.
Kiestem a rutinból, eddig évente legalább egyszer költöztünk. Jobbára terhes voltam, és/vagy csecsemővel kellett az egészet levezényelni.
Hiábam elkényelmesedtem.
Millió könyv, cd, dvd, tonnányi gyerekjáték, és ha ez mind nem lenne elég, akkor ott az a megszámlálhatatlan mennyiségű kicsi szajré. Azok az a kis apró micsodák, amik csak úgy lesznek, teremnek, ki tudja honnan jöttek, de kidobni nem lehet. Porosodnak a könyvespolcon, a könyvek előtt, fölött, mögött.
Szeretném, ha végre kész lenne az egész. A padló, a fal, a cserépkályha, ha vissza lenne már pakolva.

Újra itt járt a Fogtündér, avagy fogblog rulez
Október 27-én szombaton kiesett Emma második (negyedik) foga. Az előző kihullott fogacska helyén már ott az új fog hegye, és itt is látszik már, hogy ezt az egérfogat is a növekvő csontfog túrta ki.

Megtaláltam azt a nőt, akire ha irigy lennék, irigykednék, de mivel nem vagyok irigy természet, ezért inkább azt mondom, példaképem.
Ez sem olyan iskolás dolgozatszagú érzés, inkább csak olyan csodálat-féle, tisztelgés egy igazán nagyszerű ember előtt.
Ő Luka Enikő.

Krupp

Nem tudom, mikor szabadulunk meg tőle. Amikor odaértem érte az oviba, már panaszkodott, hogy fáj a feje. Sápadt volt, és karikás a szeme. Talán rosszul aludt délben - reménykedtem.
Mire beszáltunk a kocsiba, már meghallottam a lélegzetvételén. Megkértem, hogy köhögjön.
A gyanúm beigazolódott.
-Anya -nézett rám ijedt szemekkel. - Kruppolok? Fulladni fogok?
Itthon már köhögött. Ilyen korán még talán sosem kezdte, mindig éjfél körül ébredtünk az ugatásra.
Minden megelőző intézkedést megtettünk... Jókor jön ez megint, holnap reggel utazunk Jurával Sopronba kettesben.
Hogy még véltelenül se tudjak aggódás nélkül pihenni két napot.
Az egyetlen reménysugár, hogy az esetek túlnyomó részében sosem tart a kruppos roham egy éjszakánál tovább. Éjjel túlleszünk rajta, holnapra kijön rajta az a betegség, ami a kruppot okozza most.
Talán csak egy sima megfázás, vagy valami egyéb felsőlégúti hurut...
Reménykedünk, várjuk az éjszakát...

Ja, és a megérzésem nem csalt, legalábbis Karácsony ügyben.
A postom után néhány nappal az új Bauhaus áruházba tévedve mit látok?! Karácsonyi vásár a javából. Megannyi gömb, fényfüzér, világító bólogató rénszarvas, Mikulás hangulatú kertitörpék, satöbbi, satöbbi...
Több emberrel beszéltem, és amint látom, a legtöbb, amit adhatok a gyerekeimnek, az az ünnepek varázsa. Illatok, színek, hangulatok. Az ajándék oly mindegy, az elmúlik, az érzés megmarad.
Egy bőven felnőtt ember is elérzékenyülve mondja, hogy ott van a régvolt gyerekkori Karácsonyok illata, íze a szájában, orrában, mintha el sem telt volna közben az az ötven év.
Ez az, amibe kapaszkodva lehet élni felnőttként, ez az, ami nekem sosem adatott meg (talán csak egészen pici koromban, amire alig emlékszem), és ilyenkor látom, hogy mitől fosztottak meg.
Nos tehát túllépek az árnyékomon (igen, képes vagyok rá, képes vagyok rá...), és szépre csinálom a Karácsonyunkat.
Hiszen ki, ha én nem, mikor, ha nem most, miért, ha nem azokért, akiket szeretek?
Ne kíméljetek, írjátok meg nekem, mitől szép egy Karácsony, kérek bevált recepteket, menetrendeket, trükköket, praktikákat.
Csak összegyúrom a saját Karácsonyunkat belőle :-)

Óraátállítás

Ugyan csak hétvégén lesz óravisszaállítás (ahogy dédikétől ma megtudtam), de a gyerekeim stréberek a javából.
Lassan egy hete pontosan egy órával később alszanak el és ébrednek. Persze a héten minden este nagy balhék vannak, és reggel minden nap elkéstük az oviból emiatt, de most már cseppet sem bánom, hétfőtől nem kell majd ötkor, vagy hatkor kelnünk az új idő szerint.
Mégiscsak ők a jófejek.
(Azért a puzzle-t nem bocsátom meg egykönnyen.)

Iván szétrombolta azt a kétezer darabos puzzle-t, amit Emma már kétszer szétrombolt.
Beadom a felmondásomat, elegem van...

Sikeresen túlvagyunk a hosszúhétvégén, voltunk dédikénél, levittük a cicákat, majd tegnapig négygyerekesek voltunk. Közben Iván elkezdett nagyon csúnyán köhögni, ígyhát itthon tartottam a hétre. Természetesen ahogy az lenni szokott, amint lemondtam a bölcsit, Iván bámulatos gyorsasággal meg is gyógyult. Orvoshoz már el sem vittem, mi a fenének kapjon el a váróban száz másik betegséget, így csak igazolásért telefonáltam be.
A tegnapi nap egész jó volt, Ivánnal kettesben kucorotunk a kanapén, ő kisvakondot nézett, én olvastam. Délután mát egész más volt a helyzet, a két gyerek hatványozottan hülyítette be magát és egymást, így egész este üveghangon visítottak.

Ma már nem tudtam egész nap a kanapén ücsörögni a fiatalember mellett, hiszen szombatra ki kell pakolni a nappalit, a négy könyvespolnyi könyv és egyéb nyalánkság nem repül ki magától onnan.
Elég volt öt percre magára hagynom, máris szétkent a két kezén egy tubus fenistilt.
Aludni persze nem akar, most éppen az emeleti könyvespolc alsó részén csövezik, és közben motyog.
Jajjj de várom már a hétvégét...

Emmaduma

Ez egy nagyon finom nap. Finom nap, finom ételek!

Emma szerepelt, és nagyon ügyes volt. Színpadra termett, nem vitás, bárkitől örökölte is...

Jön a Karácsony!
Kacagtok most ti ezen, kedves barátaim és üzletfeleim, hiszen október közepe is alig múlt, de nemsokára az arcokra fagy a kaján mosoly!
Mert bizony jön a Karácsony, itt van a szomszédban, ma hallottam hiteles forrásból. Nem adok két hetet, és a boltok polcait elárasztja a karácsonyi áruk tömkelege. A hangszórókból azok a jól ismert dalok fognak harsogni, forralt bor, fahéj és sült gesztenye illata terjeng majd a levegőben, bármerre járjunk is.
Az emberek még hajszoltabb arccal fogják róni az utcákat, családokban újból fellángolnak, vagy éppen szőnyeg alá seprődnek a viták, emberek adósodnak el újra, szinte menthetetlenül. (Ó nem, nem magunkra gondolok, mi mindenféle karácsonyi ürügy nélkül is képesek vagyunk menthetetlenül eladósodni.)

Azon gondolkodom, hogy milyen bíztató szavakat is kéne ide írni, persze főleg magamnak, hiszen nem feltételezhetem, hogy mindenkire ugyanúgy tör a hidegrázás a Karácsony szó hallatán, mint rám, sőőőőt, hallottam már olyat is, hogy van olyan ember, aki szereti a Karácsonyt! (Persze lehet, hogy ez legalább akkora urbánus legenda, mint a befőttesüvegben nevelt macskák.)
Engem mindazonáltal bizakodással tölt el a gondolat, hogy én is sokat fejlődtem, mert míg gyerekkoromban rettegéssel vegyes hányinger tört rám a jeles ünnep említésére is, addig kicsivel később már csak enyhén éreztem a késztetést, hogy egy sötét sarokban vinnyogva húzzam ki januárig. Mostanra mármár szinte fellelkesít a lehetőség, hogy talán létezik klassz Karácsony, és ki tudja, talán pár évtized múlva akár olyan mértékben is csökkenhetnek a pszihoszomatikus tüneteim, hogy szinte észre sem veszem őket.
Addig is váááájt kriszmasz, áj giv ju máj hart...

Ugyanitt emlékeznék meg Jura állhatatos szerelméről, mivel keddi napon egy tihanyi dorbézolás utáni nyugodt alvás (de legalábbis cumikeresés, és gyerekabajgatás mentes éjszaka) és ébredés helyett inkább hazajött hozzánk éjjnek évadján.
Mi ez, ha nem a lángoló szerelem (és kezdődő pszihológiai zavarok) ékes bizonyítéka?!
Hogy az ő szavaival éljek: hiányoztunk neki...
(Kedves Feri! Nem tudom, mit mondtál neki aznap délután, de köszi :-)

Újra van netem, hasítok a világhálón ezerrel.
És jóhír az engem személyesen áhítóknak, végre teljesen meggyógyultam a hangszálgyulladásból. Tehát éljen és hurrá.

A házat megvasalták, körbedrénezték, mindent szétvertek, feltúrtak, kiástak, beraktak, véstek, ültettek, visszatemettek, vakoltak és elszállítottak.
Még nincs is vége, és ez amúgy is csak a fele volt az egésznek. Jövő héten kezdődik előről a nappalival.
Úgyismint nyílászáró csere, járólap feltörése, aljzatkiegyenlítés, szigetelés, laminált lap lerakása, festés, valamint (személyes kedvencem) cserépkályha építése.
Ez még 2 hónap, de én már arról álmodozom, hogyan kucorodunk oda családilag a langy padkára.
Hát ilyen kis mókásan telnek a szürke hétköznapok.

A Csillagpor című film egy tízpontos alkotás. A fantazy talán az egyik legkonzervatívabb műfaj. Vannak nagy alkotások, de azok is messzemenően hagyománykövetők. Van egy csomó középszar vacak.
Meg van a Csillagpor, ami pontosan ott feszegeti a fantazy határait, ahol az a legkellemesebb.
Gyönyörű mese, fordulatos, üde humorú, felemelő, elvarázsoló.
Az utóbbi évek első olyan filmje, amit nagyon szívesen megnéznék másodszor is moziban, aztán megvennék dvd-n, és párhavonta újranéznék.
Csak ajánlani tudom, menjetek, nézzétek meg, vétek kihagyni!

- Mondd öcsike, hogy hívnak?
- Neeeee...
- No, hát hogy hívnak?
- Nyeeeeeeeee!
- Úgy hívhak, hogy Sándor Iván?
- Neeeee Száto Ibááá!

"Hasznos tanácsok a mindennapi élethez" című rovatunkat olvashatják.

Nyitva felejtett táskánkat semmi esetre se tegyük az anyós ülés mögötti földre, arra a helyre, ami felett a gyerekülés található. Ugyanis ebben az esetben igen könnyen megeshet, hogy a bölcsiből hazatérő fiúgyermekünk (aki az egész délutánját a homokozóban töltötte) a hazaút során talál alkalmat arra, hogy a cipőjében kicsempészett (és nyilván igen kényelmetlenül nyomó) mintegy fél köbméter homokot az említett lábbeliből kiürítse.

Még a ripityomra tört húsvéti tojás morzsalékaitól sem sikerült teljesen megszabadítanom a táskámat, amit Emma igen jószívűen nekem ajándékozott, majd azzal a lendülettel bele is lapátolt a legkisebb rekeszekbe is.
Talán érthető is, hogy nem Louis Vuitton táskákkal flangálok...

Szolgálati közlemény
A gépem (igen, a szép új szupergépem) nem veszi észre, hogy van internetkapcsolata.
Az a srác, aki összerakta, második hete beteg.
Egy darabig még nem lesz netem.

Október hatodikán Emma jobb alsó egyes foga kipottyant (azaz egy kiflicsücsökkel együtt lenyelte). Régóta mozgott, így számítani lehetett rá. Kicsit szomorú voltam, hogy nem lett meg, de a Fogtündér így is tudta a dolgát (mondjuk Emma írt is neki levelet a tévedések elkerülése végett, pontosan rögzítve a tényálladékot), reggelre a levelet kicserélte egy szép rózsaszín világítós tollra.

Végre nekiduráltam magam, és elkezdtem szortírozni a ruhákat.
Kíméletlen vagyok, szórok ki mindent, ami kopott, vagy reménytelen visszafogyni bele.
Három hatalmas szemeteszsák sorakozik az előszobában, megy a vöröskeresztnek.
És még nincs vége...

Csomádon van egy étterem, család-csalogató játékhajó van az udvarában, a neve Misztrál.
Balszerencsénkre ott ebédeltünk ma Emmával.
A savanyú malaclevesben kukorica volt (tuti konzervből), a tatárbífsztek zsíros volt és ízetlen. Bármibe lefogadom, hogy nem bélszínből csinálták.
Még a kávé is túlpörkölt zaccos mosogatólé volt.
Az Emma roston sül csirkemelle egész ehető volt, de a pincér kérdezés, vagy kérés nélkül hozott még egy pohár almalét neki.
Kértem még lilahagymát, azért pedig felszámoltak száz forintot. Pitiánerség!
Mindez az egész gasztropokol négyezer forintért.
Brrrrr... oda soha többet, és azt ajánlom, kerüljétek el jó messze azt a helyet!

Rettenetes, kínzó, zsigercsavargató honvágyam van London után. Álmomban sokat járok ott, csak megyek az utcákon, ülök a hatos busz emeletén, bámulok ki az ablakon, várom, hogy feltűnjön a Hyde park sarka, mert utána szállok le. Vagy kicsit tovább megyek, fentről nézem az emberektől nyüzsgő utcákat, a csadoros asszonyokat, feketéket, sárgákat, mindenféle embereket, a mezitlábas-szandálos csajokat télvíz idején, az öltönyös irodai alkalmazottakat, ahogy csoportokba verődve beszélgetnek ebédidőben a szendvicsbárokban.
Egyre többször gondolok rá, elszorul a szívem, mennék már haza - Londonba...

Na hát ilyesmiket lehet csinálni Jura cégénél munkaidőben.
Szegény Jura, de rossz lehet ilyen helyen dolgozni... :-)

Új sportnak hódolok.
Éjszakai telibilivel való gátfutás.
Szükségeltetik hozzá egy hasmenéses gyerek, egy bili, egy wc, és egy gyerekrács (amit bilivel teli kézben nem lehet kinyitni), nagyjából csípő-magasságban.
Jó móka...
Mondjuk napközben kávé dopping szükséges hozzá...

Interjú részlet Náray Tamás divattervezővel, Klub Rádió, vasárnap.

"R.: Ön szerint meg lehet-e változtatni Magyarországon az emberek divathoz való hozzáállását?
N.T.: Miért, maga szerint lehet azon változtatni, hogy Magyarországon az emberek 85%-a irigy?
R.: Hát nem...
N.T.: No, hát ezen sem lehet változtatni...
R.: Öööö, hát köszönöm a beszélgetést..."

Vajon mekkora az esélye annak, hogy az Őrbottyáni cserépkályhás által ajánlott váci kályhás ember mobilszáma egy számmal tér el az enyémtől?
Valószínűtlenségi hajtómű bekapcsolva, irány a Magrathea!

Morgósblog - nem kötelező

Nem kéne, hogy ennyire zavarjon, nem kéne...
De azért mégiscsak bassza meg, hogy anyu egész hétvégén fel sem emelte a telefont, hogy mi van az unokájával. Ha előtte nem hívom, akkor már egy hete nem telefonált volna magától. Közben persze nyomja a szent nagymama sódert. Nevetséges...
És közben gusztustalanul próbál beugratni mindenféle (általa kevert) családi perpatvarba, közli, hogy jaaaj, hát ne menjünk szüretelni Szilvágyra, mert úgyis csak munka lesz, nem lesz idő a gyerekekel foglalkozni, de közben azt hallom vissza dédikétől, hogy ott meg azt mondta, hogy saaajnos nem tudtunk lemenni?! Hogy a hátam mögött azt szervezi öcsémmel, hogy hát legyen nálam a családi Húsvét. Az öcsémmel, aki olyan rohadt elfoglalt, hogy másfél éve nem dugta ki a képét hozzánk, bárhogy hívom, invitálom?
És ott van a barátnőm, akit már tizensok éve ismerek, és ugyanúgy kétgyerekes családanya, mégis folyamatosan cseszeget, hogy mikor megyek már hozzájuk (mintha ő tudna ugyanúgy beülni a kocsiba, és idejönni). És tényleg százszor és ezerszer lemondom a találkozót, mert közbejön valami. Igen, tényleg le szoktak betegedni a gyerekek, és van olyan (mindig), hogy nincs kedvem menni bulizni. Igen, lehet hogy besavanyodott vénasszony lettem, de semmi kedvem bulizni menni, buliztam épp eleget, nekem már nem szórakozás seggpicsarészegen tángoválni valami szar szórakozóhelyen.
És nem és nem érti meg, hogy nem csak hozzá nem jutok el, hanem számtalan más barátomhoz sem, akik viszont nem sértődnek meg, hanem belátják, hogy evvan, majd összejön legközelebb. És amikor összejön, akkor nem lebasznak, hogy csakhogy odaevett a fene, hanem örülünk egymásnak.
És igen, szerettem volna elmenni a szülinapjára, dehát Emma lebetegedett, és basszameg nem fogom itthon hagyni a beteg gyerekemet még a saját szülinapi bulim kedvéért sem.
Felnőttek lennénk, vagy miaszar, túl lehet élni, ha valaki nem jön el a szülinapi bulinkra. És az ő szempontjából persze egész más ez a történet, és biztos neki is igaza van valahol, és nekem sincs igazam valahol, de valóban szükségem van nekem erre? Vagy neki rám?
Mindeközben ott van mzs, és Orsiék, akiket lehet hogy kicsit később ismertem meg, mint pattintott kőkorszak, de valahogy mégis mindig ott vannak és segítenek, ha kell, jönnek és örülnek az örömünknek és szomorkodnak a bánatunkon, és viszont.
Még folytathatnám, de nem teszem, mert semmi értelme ezzel teleírni az egész bloggert...
Uffff, Morgóssárkány beszléltem...